Könyvespolc: – A tetterő emlékezete. – (Horák Magda: „Ősi hittel, becsülettel a hazáért”

Könyvespolc

A tetterő emlékezete

(Horák Magda: „Ősi hittel, becsülettel a hazáért” Háttér Kiadó, 1998, 601 oldal+képmelléklet, 3500 Ft.)

Az OMIKE, az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület egészének, illet­ve működése egy-egy időszakának történe­tét az elmúlt években, évtizedben többek ábrándja volt feldolgozni, ám Horák Magda könyvének megszületéséig csak csábító, misztikus, vagy misztifikált szerzői tárgy maradt. Nem akadt vállalkozó, de igazából avatott hozzáértő sem, aki belevágott volna ebbe a rendkívül időigényes, kivételes el­mélyülést igénylő feladatba. Az OMIKE mű­ködésének a zsidótörvények megszületé­sétől a német megszállásig terjedő idősza­káról általában a memoárirodalom része­ként olvashattunk: átfogó, kutatható anyag mindeddig nem állt rendelkezésünkre.

A szerző korabeli szöveganyagból válo­gat: Horák Magda mára gyakran már a szakkönyvtárakból is hiányzó folyóiratok­ból, ritka dokumentumokból építi fel tár­gyilagos, tárgyilagosságában különösen megrázó kötetét. A múltat beszélteti, ő ma­ga egy-két oldalas bevezetőt leszámítva nem szólal meg, és nem kommentál.

Két dátumot látunk a címlapon: 1909 és 1944. Az Országos Magyar Izraelita Közmű­velődési Egyesület életrehívását e szavakkal köszönti az első lapokon idézett, az Egyenlőség című lapban publikált cikk szerzője: „A lelkesedés, ami a megalakulás alkalmával megnyilatkozást keresett, ebben az útirányban fog a kitűzött célok felé halad­ni, hogy használjon a magyar zsidóságnak, hogy felvegye a jogaiért való küzdelmet, hogy megerősítse a meglevő zsidó érzelme­ket, hogy felébressze ott, ahol azoknak hiá­nyosságai jelentkeznek hogy utat törjön a magyar szónak a hazafias felfogásnak ahol ennek szüksége mutatkoznék hogy így a magyar röghöz kötött zsidóságot minden vo­natkozásában belekapcsolja a magyar kul­túra összefoglaló munkálataiba.”

Az utolsó, az 1943-44-es évad torzóban maradt: az 1944. március 19-i német meg­szállás az elkövetkező egy hónap négy, már próba alatt lévő bemutatóját akadá­lyozta meg. A Goldmark-terem, Thália kényszerű otthona nem sok idő elteltével már a halál színpadává vált: a környező, te­temek borította utcákat jelentő budapesti gettó egyik szükséghajléka lett. A felhalmo­zott lomok közt haldoklók: a szükségszín­ház egykori közönsége.

Az OMIKE működése a magyar zsidóság történetének legviharosabb modernkori évtizedeit tükrözi. Az ember eljátszik a gondolattal, hogy az országosan elismert tudósok, kulturális és politikai közszereplő védnökök által fémjelzett induláskor elkép­zelhette-e az egyesület szellemi vezérkara, hogy dédelgetett álma, az önálló zsidó kul­turális közintézmény egykor majd, az emancipáció évszázadát leromboló újbóli jogvesztéskor menedékhellyé válik. Hogy jön még kor, amikor országos jelentőségű tudósok és művészek a közjog intézkedé­sei nyomán az OMIKE segítségével tudják szavatolni túlélésüket. Amikor egy ország visszazavarja a gettókba zsidó származású nagyjait, hogy azok legalább a minimális megélhetéshez hozzájussanak. Az egyko­ron büszke egyesület, a rangos és rangot adó szellemi műhely történetének végére a kulturális életből száműzött nagyságok utolsó mentsvárává válik. Heti tízpengők és főtt étel minimálgaranciájává.

A magyar zsidó önmeghatározás történe­te ez a kötet a monarchia gyarapodásá­nak, a forradalmi viharoknak, a fehérterror riasztó éveinek, a konszolidálódó Bethlen-Horthy érának, a fasizálódásnak és a vész­korszak előszobájának lenyomatát hordoz­zák idézett tudósításai, jegyzőkönyvei, színlapjai, statisztikái. Érdekes tallózni a kor zsidó periodikáiból vett idézetek kö­zött: a szerző által kiválasztott szövegré­szek alatti forrásmegjelölést egy idő után már meg sem nézi a rutinos olvasó: a Múlt és Jövő pontos tárgyilagossága, az Egyenlőség stílus- és műfajbéli sokszínűsé­ge, majd a kényszerösszevonásokból meg­született, egyetlenné tett Magyar Zsidók Lapja riadtan és riasztóan konkrét és tö­mör soraival már a stílusban is összeté­veszthetetlenül hordozzák a korszellemet. Fájó szívvel olvashatunk az egykor virágzó fővároson kívüli zsidó élet fejleményeiről: az OMIKE vidéki fiókjainak programjairól, az örökre elenyészett, egykoron pezsgő kulturális életet élő közösségek rendezvé­nyeiről találunk torokszorító tudósításokat.

A kötetben külön egységet képez az OMIKE Művészakciójának története. „Mű­vészakció az előadóművészet minden ágá­ra nagyszabású kultúrprogrammal akarja az OMIKE alapszabályszerű céljait szolgálni és ezzel elérni, hogy a magyar zsidóságot megtartsa azon a kultúrfokon, melyre eddigelé felemelkednie sikerült; és hogy tagjai számára rendezendő kultúresteken és kultúrmatinékon szóhoz juttassa a zsidó ma­gyar előadóművészeket (színészeket, éne­keseket, zenészeket) akik ma a működési teret és a legszűkösebb megélhetést bizto­sító kenyeret egyaránt nélkülözni kénytele­nek” – írja 1939 októberében, a Magyar Zsidók Lapjából beemelt híradásában az OMIKE vezérkara.

Hangversenyek, tárlatok, színházi előadá­sok sokasága jött létre a Művészakció mű­ködésének több mint öt éve alatt. A kisemmizettség éveit hamar feledni vágyó művé­szek közül sokan 1945 után nem szívesen emlékeztek meg OMIKÉ-s múltjukról: az idé­zett kritikák, leírások, színlapok egy még szakmai körökben is kevéssé ismert világról tudósítanak. Az utókor szemszögével vizs­gálva megdöbbentő, hogy az igazságtalan­ság sokkjait követően mennyire nem az apátia, hanem a rendkívül elhivatott tenni akarás jellemezte a művésztársadalom kirekesztett köreinek hangulatát. A műsornaptárak és színlapok bőséges válogatását közlő kötetszerkesztő segítségével nagyon részle­tes és kimerítő képet kaphatunk a Művé­szakció változatos programjáról: az egykori előadásokról szóló tudósítások pedig mint­ha nem is abból a korból kelteztettek volna. A kirekesztett művész és saját életében szintén kirekesztett közönsége sajátos álla­potot modellált. Eljátszotta, egymásnak, ha ereje engedte (és engedte) a „mintha mi sem történt volná”-t Kívülről nézve pedig voltaképpen nem is történt „semmi rendkí­vüli”: kiváló művészek örvendeztették meg sokféle és igényes közönségüket Csak ép­penséggel már nem ott, ahová képességeik alapján rendeltettek volna. A művészek ket­tős szereposztásban játszottak: a színmű, zeneszám mellett az „Élet” címűben is meg­mutatkoztak, hogy elfeledtessék a publi­kummal a „védett téren” kívül zajló minden­napos tragédiát: korlátozást, jogvesztést, munkaszolgálatot, újabb és újabb aljas tör­vényeket. A közönség pedig igyekezett a normalitás illúzióját sugározni társulatukból kiszakított, megbélyegzett művészei felé: kétszeresen is ünnepelni őket.

Horák Magda könyvére szabták a szót hiánypótló. Óriási adathalmaza olvasmá­nyos, különös szerkezetű nagyregény. A túlélés, a talpon maradás páratlan darabja. Műfaja sajnos nem non-fikció: nem is olyan távoli múltunk zaklató fejezete.

H.T.