Könyvespolc: – A csalódás és reményvesztés naplója – Egy zsidó polgár feljegyzései 1940-1944

(Hoffmann János: Ködkárpit. Szombat­hely Megyei Jogú Város kiadványa, 2001. 140 oldal, ár nélkül.)

Valamikor nagyon régen, mikor még, Scheiber Sándor járta a vidék városa­it, hogy szellemével besugározza azt, és Goldstein, a szegedi kántor és sakter vágott, tanította a héber betűket és imákat az Alföld gyermekeinek, mikor már rég „nem volt kerek a világ”, ez ak­kor történt.

Mint minden szombat délután, a megmaradt zsidók baráti beszélgetésre és süteményre gyűltek össze a hitköz­ség elnökének házában. Ma úgy tűnik, akkor még sokan voltak (pedig tudom, milyen kevesen), és ahogy szoktak, be­szélgettek. Általában jó hangulatban, vidáman és viccelődve, okosan és in­telligensen. Miről? A városkáról, ahol éltek annak lakóiról, némi politikáról, az elmúlt hét fontos pletykáiról. Mindig úgy tűnt, hogy ennél ideálisabb együtt­élés, zsidók és nem zsidók között nem volt és nem is lehet, mint itt a szeretett N-ben. Pedig a zsinagógában már akkor is ott volt a két hatalmas tábla, rajta hosszú sorban A-tól Z-ig nevek, roko­nok és ismerősök, barátok és szerel­mek, iskolatársak és szomszédok. Min­den év forró júliusában megtelt a temp­lom, mártírünnepség volt, a megemlé­kező beszéd, a sok síró ember, mind felidézte a tíz-húsz éve történt borzal­makat. A szombat délutáni beszél­getők, még pontosan tudták, hogy eb­ben a kicsit álmos, de szeretni való al­földi városban ki és mit csinált, ki és miért felelős a két háború között és a háborúban történtek miatt. Találkoztak vele, ha szembejött az utcán, talán ki is szolgálták (ha nem is nagy örömmel), amikor betévedt a boltba. És ennek el­lenére, ha arra került a sor, mindig megállapították: „Csak itt lehet élni a világon! Ebben a városkában! Máshol még a levegő sem ilyen”. Nehéz volt ezt megérteni, elfogadni és feldolgozni a háború után születetteknek. Hogy is le­hetséges ez?

Most kicsit tisztább a kép. Szépséges naplót olvastam, Hoffman Jánosét. A napló valóban ebben az időinterval­lumban íródott, de visszatekint 1895-től kezdve a szülők és nagyszülők vilá­gába. Egy zsidó család élete a magyar liberalizmus, a zsidók egyenjogúsításá­nak és asszimilációjának korában, egy vidéki kisvárosban. Személyes és bizal­mas beszámoló, néha lírai elemekkel, sorozatos csalódásokkal és remények­kel, bizakodással, egy talán soha nem létező illúzió kergetésével, amiben a könyv írója és szülei, dédszülei akkor még rendíthetetlenül hittek, hogy az egyetlen lehetséges és célravezető út a magyar zsidóság számára az asszimilá­ció. Hogy az volt e valóban? Igazságta­lan és megválaszolhatatlan kérdés. Hoffmann János és kisvárosom lakói is asszimilációpártiak voltak, és sorozato­san csalódtak! Hoffmann érzi és látja, hogy az egyre nehezedő körülmények és az egyre szigorodó törvények nem vezethetnek sehova. De sem ő sem, vá­roskám lakói, még a történtek után sem merik bevallani, hogy valami nem úgy volt/van ahogy szeretnék… A pre­montrei rend szombathelyi gimnáziu­mában még páratlan és felejthetetlen élményként írja le a VENI SANCTE Jöjj Szentlélek úristen misének éneklését.

„Igenis szeretik hazájukat – írja -, de meddig tudja a gyermeki szeretet legyőzni a korbácsütés okozta fájdal­makat. 1938 óta is elalszunk, és fogal­munk sincs róla, mire ébredünk, írja 1941-ben.

Hoffmann polgár volt, a magyar értel­mező szótár szerinti – és nem kire­kesztő jelzőként használt – magyar pol­gár – igaz, zsidó polgár – ezért a leírt család és a környezet tipikusan ma­gyar, nem téveszthető össze semmivel. Ez az érzékeny napló belülről írja le azt a csalódást és reményvesztést, amit a magyar zsidóság, mely magyarként, zsi­dó hagyományokat követve élt a zsidó- törvények megszületése és az eszkalá­lódó antiszemitizmus korában.

Intő példa ez a könyv, hová vezethet a politikai, vagy mondhatnánk úgy is, az „úri antiszemitizmus”. Talán nem lenne baj, ha mai – ordas eszméket hir­dető – parlamenti képviselők és pártel­nökök, egyes egyházi vezetők és a ve­lük kokettálók kezükbe vennék Hoff­mann János könyvét. Megértenék, miről is szólt ez a furcsa, egyoldalú sze­relem, amit asszimilációs kudarcnak is nevezhetnek mai ideológusok, de az 1944-ben deportált és elpusztított Hoff­mann János és közel 600.000 társa szempontjából csak magyar honfitársa­ik szisztematikus kiirtását, kirablását. A Holocaust relativizálása ezért (lásd Schmidt Mária: Diktatúrák Múzeuma stb.), az elpusztítottak felelősségének emlegetése, saját halálukért, az ebben közreműködők mentegetése olykor nemzeti hőssé emelése (lásd Horthy Miklós utca, Teleki szobor és sorolhat­nánk), nem egyéb, mint halottgyalázás, mi több veszélyes, a történelmi tapasz­talatokat semmibe vevő, gyalázatos és bűnös politikai játszma.

Feldmájer Sándor