Könyvespolc

Befogadók

(Befogadók. Írások az antiszemitizmus ellen [1182-1993.] Szerk.: Karsai László, Auróra kiadó 1993, 256 oldal, 379 Ft)

1993 késő tavaszán született meg az iker. Párja közel két évvel korábban látott napvilágot. A Befogadók és a Kirekesztők összetartoznak, mint Ábel és Káin, és csak együtt, egymással alkotnak igazi egészet. Az idősebb kötet elhíresült antiszemita személyek műveiből, beszédeiből közöl részleteket, olyanokéból, akik zsidó embertársaiktól vagy eleve elzárkóztak, sőt volt közöttük, aki elpusztításukra tört.

Az ifjabb könyv azokat idézi, akik embertársaikban elsősorban az embert, a társat látják tekintet nélkül annak származására. A Befogadók sajtóbemutatóján többen mutattak rá arra, hogy a két válogatásnak egy kötetben, de legalább is egyszerre kellett volna megjelenni, mert akkor aligha keletkezett volna az a vihar, ami a Kirekesztők körül kerekedett. Most, hogy ellentéte megjelent, felmerül a kérdés: azok, akik annyira felháborodtak a rosszon, most miért nem örülnek ugyanakkora nyilvánosság előtt a pozitívnak.

A két válogatás együttes érdeme az, hogy mindenképpen tárgyilagosságra int: nincsen csak fekete és csak fehér. A társadalmak sokrétűek egy nemzetet, egy népet, egy országot sem lehet kiragadott személyek és típusok alapján megítélni. Ezt különösképpen azok az illusztris személyiségek tanúsítják, akiknek az írásai mindkét kötetben fellelhetők. Az a tény pedig, hogy a Kirekesztők-ben korábbi, a Befogadók-ban későbbi írásaik kaphattak helyet, emberi fejlődésüknek, a józan ész érvényre jutásának bizonyítéka.

Lehetetlen nem gondolni arra, hogy a negyvenéves kommunista uralomnak „előfutárai” voltak mindazok, akik 1938-tól kezdve bizonyos állampolgári kategóriák tagjait csupán az adott kategóriához való tartozásuk okán állásuktól, vagyonuktól, életüktől megfosztották. A Befogadók-ban idézett Sommsich Pál, politikus, publicista, a képviselőház elnökeként mondja 1882-ben az országgyűlésben ezeket a szavakat: „…látni fogják, hogy Oroszországban már kezdik üldözni a német és lengyel birtokosokat. Íme ez argumentum ad hominem, hogy nemcsak a zsidóság, hanem az egész vagyonos osztály ellen irányul az üldözés.” Vajon ismerték-e hat évtizeddel korábbi befogadó elődjük ezen szavait azok a honatyák, akik oly sok kirekesztő jogszabályt szavaztak meg 1938-1944 között?

Magyarország közel ezeregyszáz éves állami fennállása alatt csak asszimilációval tudta pótolni a tatárjárás és a török uralom során szenvedett emberveszteséget. A magyarság számára a kirekesztés = nemzethalál, a befogadás = a nemzet fennmaradása. Óhatatlanul eszembe jut Reményi Sándor nem véletlenül a 30-as évek végén írott Petrovics ítél című versének utolsó sora: A vér a semmi, a lélek a minden.

Del Medico Imre

Szegény Gitli néni

(Kertész István: Gitli néni tésztája, avagy elmélkedés zsidó viccekről. Gazdasági Média Kiadói Kft. 1993. 126. oldal, 278,-Ft.)

Sajnálom szegény Gitli nénit: Kertész István előbb piedesztálra emeli, őróla, illetve a tésztájáról nevezi el könyvecskéjét, utána meg letaszítja azzal, hogy két jelentéktelen adomában még megemlítse a nevezetes tésztát és hasonlóan nevezetes levesét.

Sokat ígérő „blickfang” a cím, de az ígéretet alig-alig váltja be. A kötet elején a szerző mindenestre eleve figyelmezteti az olvasót: ez csupán része egy készülő, nagyobb lélegzetű munkának, ami a zsidó viccek „világtörténetét” mutatja majd be.

Ha így van, akkor mire volt jó ennek a szerény kötetnek siettetett megjelentetése? Így, ebben a formájában félig-meddig tudományos, félig-meddig népszerű(sítő) publikáció, benne azzal a gondolattal, „hogy a rejtett világ, azaz amire a poén asszociál, a hallgató számára ismerős legyen. Gyakran előfordul, hogy egy viccmesélő így kezdi a viccet: Hallottam egy viccet, de ehhez tudnod kell, hogy …”, és ezzel a legtöbb esetben már el is rontotta a viccet”; nos a szerző a kötet második felében ennek a megfordítottjával él: elmesél egy viccet, utána megmagyarázza, mi is a poén, s ezzel utólag rontja el a viccet. Tegyük még hozzá, hogy a kiválogatott viccek általában véve sekélyesek. Korántsem alkalmasak rá, hogy a zsidó humort, szellemességet példázzák.

Kertész meglehetősen lazán kezeli a héber, illetve a jiddis kifejezések magyar szövegen belüli átírását, olykor egyetlen viccen belül is. Néhány példa: „Ajsze máászé berésith” (51. lap). Ez így hibrid. Lehetett volna így: „Ajszé máászé berésisz” vagy így: „Ószé máászé b’résit”.

Tekintve, hogy nem kritikai kiadásként idéz az általa elolvasott forrásanyagból, akkor járt volna el helyesen, ha elhatározza magát egy következetes ortográfiára. Akkor nem fordulhatna elő, hogy a „cáddik”, a „chászid” mellett az „onov” szerepel „ánáv” helyett (71. old.), sem pedig az, hogy az egyik helyen szefárd kiejtésben írja: „unötáne tókef’ (68. old.), rögtön rá ugyanebből az imából már askenázi ejtés szerepel: „kámmó jáávrun”, kámmó jibboréun”.

A viccnek teljesen elrontja a poénját a 137. zsoltárt idézve, amikor az első három szóban szefárd és askenáz kiejtést vegyít: „ál náhárot Bóvel” (a vicc szerint szerint „ál náhárojsz Bóvel” kellene legyen).

A szerző számos gyűtemény alapján formálta meg kötetét, egy nagyon fontos forrás azonban, úgy tetszik, nem jutott a kezébe: Kner Izidor agyafúrt alakjai (1912) [ebben például az „Oj wie kóser, oj wie fájn” ciklus második viccének (93. old.) hősei, akik csak zsidók, nem lengyel zsidók, „audienciára mennének Ferenc Józsefhez, de a lakáj, piszkos ingüket látva, felszólítja őket ingváltásra. Lájbis Kükk úgy emlékszem így hívják és társa a lépcsőházban „Nű, váltsunk ingt” szavakkal egymás ingét húzzák fel].

A szerző kísérlete dicséretes, a kivitelezése azonban sok kívánnivalót hagy maga után.

L. L.