Könyvespolc

Ugye nem az utolsó határ?

(Moldova György: Az utolsó határ. Magvető Könyvkiadó, 1990., 310 oldal, 120,Ft)

Az évváltás vásárlási kínálatában ismét feltűnt az árusítópolcokon és ponyvákon Moldova György három évvel ezelőtt kiadott könyve, Az utolsó határ. A legolvasottabb mai magyar író köteteit megjelenésükkor mindig elkapkodják, ebből a művéből mégis sok raktáron maradt. Okát könnyű feltárni: a kudarc témájában rejlik, zsidó fájdalom kíséri szinte elejétől végig.

Moldova írói és emberi erénye ötletgazdagsága, fanyar humora, bátorsága, együttérzése a társadalom peremén vergődőkkel, a gyengékkel, a megbántottakkal. Először ő írt leleplező regényt (Malom a pokolban) a Rákosi-korszakról, ő nyújtotta át összegyűjtött fricskáit a hatalomnak, s még legképtelenebb története, a Beszélő disznó is kora, az 1980-as évek kádereit gúnyolja ki. Hasonló sikert arattak szociográfiái, történelmi regényei.

Hol helyezkedik el az életműben Az utolsó határ? Ott, ahol ehhez hasonlóan életrajzi elemeket tartalmazó előző regényei, az 1975-ben megjelent Szent Imre-induló és az 1981-ben kiadott Elhúzódó szüzesség. Bár más műveiben is feltűnnek zsidó figurák, pl. a Malom a pokolban moszkovita Altschulerje, aki bár a Szovjetunióban rabként szenvedett, lányát is megnyomorították, itthon mégis vérbíró lesz; olykor vagányként is találkozunk velük, de ők mellékalakok, másodvonalbeli szereplők. A trilógia főhőse azonban egy proli-zsidó fiú. A gyerek Kőhidai Miklóssal a Szent Imre-induló történetében ismerkedünk meg 1944-ben, majd követhetjük életútját a háború után az Elhúzódó szüzességben, a harmadik kötet pedig 1953/54-es katonaidejéről szól. Nem az utókor számára alkalmas kulcsregény, de éles gyorsfénykép a rideg kaszárnyákról, a félanalfabéta tisztekről, a sivárságról, az otthonok bomlásáról, tárgyak, hagyományok pusztulásáról. Olyan kor ez, amelyben nem csupán Moldova öreg zsidói lebegnek szinte a múlt szellemeként, hanem jéggé keményedett talajban akarnak gyökeret verni fiatal hősei is, persze sikertelenül. Indokoltan érzi úgy a könyv ügyvédje, hogy nincs messze az utolsó határ, és az évezred végére eltűnik Magyarországon a zsidóság.

Dicsérhetjük a főhőssel való írói azonosulást, az elárvult zsinagóga, a prédává lett temető, a meggyalázott imakönyvek, tóratekercsek fájdalmas leírását, mégsem „zsidóregényt” olvasunk. Nem az, mert hősei nem saját tudatlanságuk, asszimilációs igyekezetük miatt felszínesek, ha zsidóságukról kell vallaniuk, hanem mert Moldova járatlan a vallásban, a zsidó történelemben és filozófiában. Az pedig már az egész mű mint irodalmi alkotás színvonalát rontja, hogy igaz történetet is beleír. Nevezetesen: Kőhidai parancsnokává teszi meg azt a valóságban is leleplezett néphadseregbeli tisztet, aki 1944-ben nyilas suhancként gyilkolt. Még inkább kilóg a regényből, s inkább krimibe való, hogy az egykori nyilas még rejtőző társai megölik Kőhidai szerelmét.

Moldova nem a stílus mestere. Hasonlatai, tájleírásai nem rögződnek az olvasóba, még akkor sem, ha a könyv komor hangulatához illően szinte az egész évben nyirkos az idő, felhős az ég. A gyengeségek ellenére is várjuk Kőhidai Miklós életének folytatását, hiszen messze még az utolsó határ…

V.E.