Könyvespolc
Alma Mahler-Werfel: Férjeim, szerelmeim. Fordította Kőszegi Imre és K. Vadász Lili. Gondolat Kiadó, Budapest, 1991. 435 oldal (298 Ft.)
Ne számítson túlontúl könnyű olvasmányra, aki egyszer kezébe veszi Alma Mahler-Werfel visszaemlékezéseit, naplószerű feljegyzéseit. A csalóka cím ellenére – a fordítók leleményessége az eredeti s kevesebbet sejtető „Mein Leben” magyar változata – távolról sem csupán romantikus liaisonokról szól a könyv. Az időben és térben hosszas utazásra invitáló olvasmány, a századfordulóról s az azt követő közel fél évszázadról ad egy rendkívül sajátos szemléletű képet. A felszín egy érzékeny, műveit asszony szenvedélyes magánélete – családjáról, férjéről, szerelmeiről és művészbarátairól szóló személyes és személytelen hírek s beszámolók sokasága -, a felszín alatt azonban egy zaklatott kor távolról sem felszínes, hanem éppen sokoldalúan árnyalt képe tárul elénk. A könyv erre a kettős szerkezetre épül. Nagy ívet ölel át AM-W életútja ma egyre nosztalgikusabbnak tűnő ferencjózsefi Bécstől – három kontinens országain át – az Ausztria 1938-as bukását követő, a dantei alvilági utazással felérő menekülés végállomásáig, a második otthont adó Amerikáig.
Kezdetben volt – a Monarchia! A jó házból származó fiatal, vonzó, irodalomra és zenére fogékony Alma Schindler századunk legelején férjhez ment a kor egyik meghatározó zenei egyéniségéhez, Gustav Mahlerhez. Az ifjú Alma áhítozva vágyott nagy élményekre. Lett is bennük része! Írók, zeneszerzők, festőművészek – nevesek s mára már elfeledettek – e korszak tanúi s Alma kegyétől függően mellék- vagy főszereplői voltak. Mahler halála után a nagy festő, Oskar Kokoschka került a középpontba – igaz, néhány szűkre szabott évre csupán (érdemes egybevetni AM-W és OK emlékiratainak a „másikról” szóló részeit, ha ki akarjuk kerülni az olykor túlzó és elfogulatlan egyoldalú beállítások csapdáját), majd egy rövid Walter Gropius-intermezzó után az első világégés harmadik esztendejében megjelent a színen az Almánál jóval fiatalabb titán, Franz Werfel. S maradt is közel harminc évig! Alma a másikban nemcsak a lelki társat kereste. A testiség-nemiség rendkívül fontos volt kapcsolatainál. Ezt ő maga sem rejti véka alá, noha kora – jóllehet nem volt híján lázadó individuumoktól – e tekintetben még túlontúl konformistának s tán konzervatívnak is számított. „Ez a mély zenei és lelki kapcsolat Franz Werfellel majdnemhogy halálos. Be kellett következnie, hogy szeretem őt, és a zene oltalmaz bennünket – írja ismeretségük hajnalán, 1918 elején (98. o.), majd nem sokkal később az alábbi sorokat veti papírra: „Milyen hallatlanul hasonlítunk egymáshoz; hasonlatosságunkat Franz Werfel tegnap pánerotikusnak nevezte. És ez igaz. A Végső nekem egyáltalán nem fontos… mindenben ezt a boldogságot érzem.” (127. o.)
Különös kapcsolat fűzte Almát a zsidósághoz. Szűkebb környezetében igencsak sok volt a zsidó vagy zsidó származásúak száma. Talán az egyetlen, Arnold Schönberg kivételével mindannyian egy kicsit a kívülálló szemével tekintettek saját zsidóságukra. Úgy tűnik, sokkal inkább a külvilág tekintette és tartotta őket zsidóknak, semmint önmaguk. Még ha Alma olykor fel is lázadt zsidósággal szembeni több mint rokonszenve miatt – „Zsidók nélkül nem tudnék élni, és szinte állandóan velük is vagyok; de sokszor haragszom rájuk, olyannyira, hogy néha szeretnék Szembeszállni velük”, írja 1928-ban (227. o.) – bevallottan is sorsközösséget vállalt velük, amit később önkéntes emigrációjával pecsételt meg: „Három nappal később ide érkezett (1928 tavaszán a Semmeringre -Sch. G.) feleségével együtt Schalom Asch jiddis költő. Milyen más világ! Rögtön otthon volt az ember!” (231. o.) E szoros összefonódás végül is a tragikus felismerésben csúcsosodik ki:
„…felbonthatatlanul kötődöm a zsidóság sorsához…” – írja 1938 októberében. Így is történt! S ettől kezdve erre az elkényeztetett, jóléthez, finom eleganciához szokott dámára, kinek lábai elölt nem kisebb emberek hevertek – még ha hódolói odaadásáról esetleg túloz is egy kicsit -, mint Gustav Klimt vagy Gerhart Hauptmann, aki zenéről Alban Berggel és Schönberggel, irodalomról Arthur Schnitzlerrel és Hugo v. Hoffmannstahllal disputált, most a bizonytalanság, a sorstalanság évei vártak. Az emigráció persze új társasággal, új barátokkal is gazdagította: ott volt közöttük Heinrich és Thomas Mann, Marc Chagall; a régi barát, Bruno Walter és Lion Feuchtwanger is. Ha mást nem, egy-egy odavetett megjegyzést róluk is olvashatunk.
És természetesen vele volt a féltve szeretett, fizikailag már megtört FW is. Hitvesként, de olykor aggódó „anyaként” is óvta, féltette a nálánál 10 évvel fiatalabb férfit, „…két kiskorú gyermeket kell gondoznunk: Franz Werfelt és Manont” – írja jóval korábban, 1931-ben az akkor már 41 éves FW-ról s a néhány évvel később tragikusan elhunyt gyermekéről (263. o.). Igen, a gyerekek! A sors kemény megpróbáltatásnak tette ki Almát; négy gyermeke közül mindössze egy érte meg a felnőtt kort. 1945 nyarán végül FW is meghalt. „Az egyetlen ember, akit szerettem, itt hagyott engem” – írja megtörtén a hetedik évtizedhez már közel járó Alma (426. o.).
Közel húsz évet élt még, amikor a 60–as évek elején, hosszú, örömben és bánatban egyaránt bővelkedő élet után meghalt. Saját mondatával ajánlom végezetül az Olvasó figyelmébe e különleges asszony visszaemlékezéseit: „Mindazoknak az embereimnek a hangja, akiket szeretek, egyetlen orgonahanggá folyik össze, és ez az életem.”
Schweitzer Gábor
Címkék:1992-11