„könyv, aminek címe minden sora”

(Röhrig Géza: Hamvasztó­könyv. Múlt és Jövő Lap- és Könyvkiadó, 1995, 100 oldal, 320 Ft)

Lehet-e még érvényesen beszél­ni a vészkorszakról? Lehet-e újat, új módon mondani, ahogy – mert irodalomról szó­lunk – ezt minden valódi műalkotástól elvárjuk. Szükséges-e újra nekifutni, hogy aki személyes érintettsége okán tudja, mi történt, újra szembesüljön, aki kívülálló, esetleg legyintsen, a „holocaustgiccs” (Kovács Kristóf) újabb epizódját sejtve. Sokan elmondták: a félszázados évforduló kapcsán a mennyiség nem pótolja a meg nem ta­lált formát, az emlékezés méltóságát, az ízléses arányosságot.

Aztán megjelenik egy verskötet, és valamennyiünk arcába vágja, hogy min­dent vagy semmit. Ha szembe akarunk nézni a történtekkel, vállalnunk kell az izzó megmerítkezést, a kimondott szó, a megnevezés általi visszajátszást, a fel­idézés általi részvevő átélést, s az ezzel járó szenvedést, melyet a szenvedélyes – és szemérmetlenül közvetlen – hangú költészet nem takaríthat meg egyik ol­vasójának sem.

Röhrig Géza türelmesen várt első kö­tetével, hiszen figyelemre méltóan sok­oldalú tehetsége már több oldalról meg­csillant. A Huckleberry zenekar szöveg­író-énekeseként, a József Attila tévéfilm­sorozat főszereplőjeként, önálló doku­mentumfilmek és egy kisjátékfilm (Most siess, Messiás) rendezőjeként s néhány jobb folyóiratban közölt vers írójaként az alternatív művészvilág ismert figurája volt már, amikor lassan két éve körvona­lazódni kezdett a kötet. Volt ereje koráb­bi szövegein túllépni, s nem ciklusokba rendezgetve egybefésülni a meglévő ter­mést, hanem könyvet írni, mely ha több mint félszáz darabból áll is, egységes műként értelmezhető. íve van, lendüle­te és hősei, akiknek haláltörténeteiből és túléléseiből emelkedik az emlékmű, a hamvasztókönyv, melyet „azért vezet­nek, nehogy a halottakat összecserél­jék” – fogalmaz a fülszöveg.

Erős felütéssel indul a kötet, a magyarország című darabbal, mely a nép- és műdalok, IBUSZ-utak elcsépelt szimboli­káját emeli fel, hogy a „gémeskút”, „a ménes” és „házsongárd” valóban a haza jel­képe lehessen, mint volt az elpusztítot­tak közül sokaknak. A triviálist a váratla­nul drasztikussal vegyíti – mint végig a kötetben – rendkívüli feszültséget teremt­ve ezáltal: „ám a zsidó név megüt szép lesz / ha itt nem / akkor majd máshol / mert inkább űzessünk ki százszor a hazánkból / mintsem a szövetségbe/ ereink pecsétviaszába köpve / Istenből szenvedjünk megalkuvást”. Toposzokra utal vissza, fonja bele azokat írásai szövetébe, melyektől hirtelen elszakadva, az eredetit egy oda nem illő szóval roncsol­va új, talán éppen ellentétes értelmet ad a szövegnek, ami nem csupán új értel­mével, de ritmusának, a közismert hang­alaknak megváltoztatásával is hat. Jól is­mert posztmodem gesztus a vendégszö­vegek beépítése, ám itt a rejtett utaláso­kat a költő maga fedi fel, egy-egy elem kisiklatásával teremt különös – kint is va­gyok, bent is vagyok érzetet: azonosság és másság finom egyensúlyát.

Egy-egy vers egy-egy dráma. Történet van szinte mindegyikben, novellaszerű csattanó. Egy tömbből faragottak, nem bővíthetők, nem rövidíthetők, szikár, tárgyszerű közlemények vagy szándé­kosan túlburjánzó nyelvű víziók. Az, amelyben az elpusztult testéből vágna ennivaló húst „a hajdani bajtárs / a fölhevült orgazda” (A 11445), vagy az, amelyben egy süket fülébe kötőtűt szúrnak, ő beleőrül, majd lelövik, ám a záró sor: „kint még tizenhárom süket várt” (A 19075) sokkol igazán.

Röhrig mindegyik szereplő­jébe belebújik, s gátlástalanul azonosul velük. A haldokló ki­fordult belei között fagyott ke­zét melengető alteregó elbe­szélőre utalnék itt: „mozogtak az ujjaink / akkor először hat hete / egyszer csak elmosolyo­dott / mi szétrebbentünk rög­tön / földet megnyitó szégyennel / eperlapátkezünkön” (egy férfi), vagy a kötet egyik legfelkavaróbb darabjára, a kábé félóra-ra, mely egy gázkamrában elpusz­tuló utolsó monológja.

Nem elégszik meg a tények maguk­ban álló drámájával, a novellisztikusan kihegyezett szerkezettel, zaklatott, per­lekedő, esdeklő, lüktető nyelvet hasz­nál, az exitus előtti akadozó élőbeszéd és a lázálom szürreális és felfokozott tempójú szövegáradata közötti széles skálát bejárva.

A szemérmetlen közvetlenség mellett a szemtelen nyelvkezelés adja e költői hang egyediségét. Az argó és pátosz egységessé szervesülő keveréke mel­lett a nyelvteremtés, a metafora hevüle­te határozza meg R. G. stílusát. Ez sok esetben találó és jellegadó kifejezések­hez vezet: „chaplin-botlik“, „tetszélő”, „véghezvitt végtelen”, „nullásgépzene”, „Istenkórász”, ám van, amikor erőlte­tett, hatásvadász, ezért célt téveszt: „világegyetemsegesvári síkon”, „ingujjonfényezettalmaszivű”, „legeslegmegszentségteleníthetetlenebbeinknek”, hogy csak néhány kirívó példát említsek.

A vészkorszakkal kapcsolatos általá­nos beszédmód és a mögötte meghúzó­dó szemlélet kiüresedettségére világit rá Röhrig költészete, bizonyítva, hogy nem a kifejezések frivolsága és radikalitása a demarkációs vonal, mely érzé­ketlen feledőkre és gyászolókra osztja a túlélőket és utódaikat. Valami elemen­táris hiányérzet dühe, fantomfájdalma fogalmazza a kifejezhetetlent ilyen drasztikussá, de így és csak így lehet éb­ren tartani az emlékezetet, csak olyan „könyvvel / aminek címe minden sorát (hamvasztókönyv); mert „jönnek a ta­núk nélküli hangszigetelt generációk, kiknek a Holocaust egy érettségi tétel a sok közül”, ahogy a már idézett fülszö­veg figyelmeztet.

Felháborodik, tehát van, nem fogad el tabukat, s a nyelvi eszközök radikalitásával adekvát módon, amit mond, az is radikális. Brutális őszinteségvágy és a tényeken túl kimondása saját világké­pének, ez munkál a huszonéves lírikus minden sora mögött, „máklós nyári föld füled szép uszonyán” – szólítja meg egy játékos jelzőbe nevét is beleöltve (radnóti mellett) című verse vége felé a halott költőt, akivel nyíltan szembeszáll: „nem volt itt francia lengyel / hangos olasz, szakadár szerb egy se / csak büdös zsidók voltatok dobhártyáig verve.” De indula­taiban is tud egészen érzelmes lenni, ha saját mivoltának, szellemi gyökereinek tisztázására tesz kísérletet: „hisz két világban éltem / akárcsak noé tette / megpattant szememben egy ér / a duna vonala hegyen-völgyön át / szólni se mertem s máris / bal pupillám cion / a másikban visegrád / csak állok itt félrebillent fővel / nappal magyar éjjel zsidó” (negyvennyolc). S ez a talán kivándorlásra készülődő alak, vagy a magyarország cí­mű opuszból már fentebb idézett rész: „mert inkább űzessünk ki százszor a ha­zánkból…” elbeszélője törekszik szűkebb közegéből (haza, ország, nép) valami tágasabb, kétségbevonhatatlanabb köte­lék felé, ahonnan nincs kitaszíttatás, hogy az isteni egyetemességben, az „egyetlen Ámen”-ben (negyvennyolc) meglelje a partikulárison túli bizonyosságot.

Vétek lenne említés nélkül hagyni a tényt, hogy a vészkorszak utáni magyar irodalomban alig akad példa vallásos zsidó hős alapos irodalmi feldolgozásá­ra, amelyben a kötődés érzékletes és a karakter lényegéhez tartozó ábrázolása ilyen hangsúlyt kap. Kevés szóval, erőteljes vonásokat rajzol Röhrig, s hogy mindezt versben teszi, „kispályás” terepen, a próza szélesebb eszköztárá­val szemben, külön bravúrjaként köny­velhetjük el.

A harmincas évek Magyarországa, a zsidótörvények, a munkaszolgálat, a de­portálás, a pusztulás, a túlélés, majd a kivándorlás és megérkezés: „szűz ha­von a siratófalhoz / hajnal négykor ha odaérek” (izrael), az évezredes várako­zás reménybeli beteljesedése: „ahol a tudás lesz az idő / s mi beleketyegünk az Úrba / és nem tekerődzik hajszál / a zsebórarugónkra / mert eljön a szabadí­tó / hozsánna hozsánna hozsánna” (a messiáshoz) az út, melyet Röhrig Géza könyve az üldöztetéstől a megváltásig be­jár. Teljes, önmagába zárt, fontos művet írt, ami érzéki mivoltában tudja ábrázolni a vészt, ezért mindenkor eleven marad, míg olvasó lapoz belé.

A szerző „Pap Károly emlékének” aján­lotta könyvét. Gesztus értékű mozzanat, s az a méltatlanul keskeny szellemi ös­vény, amit e név jelöl, Röhrig könyvével talán újabb vándorára lelt. Írásunk első mondatában azt kérdeztük, lehet-e még érvényesen írni a vészkorszakról. Ha igen, akkor is így és csak így lehet.

Pontosabban: így érdemes.