„Konfrontálódtam a teológiai zsidóellenességgel”

Majsai Tamás református lelkésszel beszélget Kroó László

Még azon a napon, amikor végighallgattam előadását, felötlött bennem, jó lenne leülni beszélgetni vele, megismerkedni pályájával. Nem hullanak az égből a lelkipásztorok, akik szívükön viselik a zsidók sorsát. A zsúfolásig megtelt teremben feszült figyelemmel hallgatta a közönség az Auschwitz Alapítvány meghívottját: Majsai Tamás református lelkészt. Amit mondott, nemcsak a hallgatóságnak szólt, mégsem tudni, áthatolt-e a falakon. Most szemtől-szembe ülünk egymással a lakásán, roskadásig telt könyvespolcok tövében.

Harminchat éves vagyok, baranyai. Apám református lelkész.

Tehát már a szülői házból magával hozta a teológia iránti érdeklődését.

Igen, és hozzátenném: a kritikai érdeklődés értelmében.

Ismert, hogy régóta foglalkozik a zsidó-keresztény kapcsolatokkal és más zsidó témájú kérdésekkel. Mik voltak ennek az előzményei?

Szüleimtől távol állt bármiféle előítéletesség, így a zsidóellenesség is. A gimnáziumi évek során – bármilyen hipokrita jellege is volt -, mélyen hatott rám az antifasiszta patronok hangoztatása. Teológiai stúdiumaim során pedig annál meglepettebben konfrontálódtam a keresztény gondolkodásban és a valós keresztény életben is megnyilvánuló antiszemitizmussal, mindenekelőtt a dogmatikus gyökérzetű teológiai zsidóellenességgel.

Különösen szemnyitogató volt ezt illetően a református teológiai akadémia egyetlen európai nívójú tanárának, Pákozdy László Mártonnak – az 1944-es zsidómentés aktív résztvevőjének – ettől gyökeresen eltérő szellemisége.

Azt gondolom egyébként, hogy a protestantizmus meg- ítélése egy kicsit abból a nálunk meghonosodott leegyszerűsítésből fakad, hogy az egyenlő a progresszióval. Természetesen voltak és vannak is a protestantizmusnak ebbe az irányba mutató tradíciói. Magyarországon például a Károli Gáspár Két Könyv-e fémjelzi ezt a gondolatiságot. Más összefüggésben a katolikus egyháznak is megvoltak és megvannak a maga korrektív szellemi-teológiai erői.

Ön hogy fogalmazná meg a protestantizmus viszonyulását a zsidósághoz?

A protestáns magatartást is a legteljesebb kettősség jellemzi. Egyaránt fellelhető benne a szélsőséges, teológiai alapokon nyugvó zsidóellenesség és a filoszemita tendencia is. Sajátosan hangsúlyos vonásként említhető természetesen az, hogy az eredeti héber kánonhoz (az úgynevezett Ószövetséghez) való visszatérés, s az írás kizárólagos tekintélyként való elismerésének elvi posztulátuma a teológiai szférában, a zsidóság iránti érdeklődés speciális hőfokú megnyilvánulásait és értékelését is eredményezhette.

Mondana erre gyakorlati példát is?

A náci Németország idején a hitvalló egyház ״frakciójának” egyik szellemi atyja, Karl Barth éppen az utóbb említett kiinduló pontból fakadóan mondott egyértelmű nemet a hitlerista neopaganizmusra. (új pogányság – A szerk.) De utalhatok itt e koncepció egyik szép magyarországi megnyilvánulására is, Czeglédy Sándor 1940-ben publikált A választott nép című disszertációjára. A kép azonban még nem teljes, mert paradox módon az antiszemitizmus egyházon belüli elutasítása még nem vonja maga után a teológiai jellegű zsidóellenesség tagadását, amitől például még az említett Barth sem volt mentes.

Konstatálnom kellett, hogy miközben a keresztény hit alapdokumentuma végül is a ״zsidó” Seregek Urának történelmi megnyilvánulásait rögzítő szentírás, a keresztény hit centrális üzenete is a zsidó származású és zsidó hitben élt Jézushoz kapcsolódik, addig ugyanez a hit és ennek teoretikus megnyilatkozása szinte egyetemlegesen a zsidóság antitéziseként értelmezi önmagát. Gondolok itt arra, hogy a zsidó létet és vallást a keresztény felfogás olyan negatív klasszifikációkkal írja le, mint a merev törvényesség, a holt betűhöz való ragaszkodás, a farizeizmus. Ezzel szemben áll azután a kereszténység, mint a tiszta lelkiség és szellemiség, a szeretet reprezentánsa. Ez a képlet ma is domináns. Mindezt végiggondolva, feltettem magamnak a kérdést: létezhet-e keresztény alapokon állva a szentírásnak és a keresztény hitnek egy olyan olvasata, amely principiálisan nem zsidóellenes.

Hogy jutott el innen a kamenyec-podolszki tragédiáig, A kőrösmezei zsidódeportálás 1941-ben című tanulmányáig, amelynek alapján beszédét is tartotta az Auschwitz Alapítvány emlékezetes rendezvényén?

״Idegenlégiósként” elmentem egyházunk egyik levéltárába dolgozni. Azzal az elhatározással, hogy ha már nincs lehetőség arra, hogy ״professzionálisan” foglalkozzam a zsidó-keresztény dialógus teológiai problémáival, akkor hadd vigyem ezt tovább egyháztörténeti és forráskutatási vonalon. így bukkantam rá teljesen váratlanul az egyik egyházi archívumban Ravasz László püspök iratai között arra a jelentésre, amelyet Slachta Margit és társai készítettek az 1941-es deportálás helyszíni körülményeinek megismerésére tett körútjukról. Döbbenetes hatással volt rám.

Slachta Margit áldozatos tevékenységéről már megjelent egy írás a Szombat hasábjain Vadász Ferenc tollából. Önnek kik voltak segítségére abban, hogy a kamenyec-podolszki eseményt egy részletes tanulmányban tudja feldolgozni?

Sokakat említhetnék. Mindenekelőtt talán Giczy Györgyöt, aki az Új Ember szerkesztőjeként keresztülverekedte, hogy lapjukban (saját lapunk, a Reformátusok Lapja mereven elzárkózott) megjelenjen egy rövid írás Deportálás – 1941 címmel. A hatás rendkívüli volt. A szellemi élet kiválóságai közül többen is jelezték, mennyire megdöbbentette őket a közlés. E cikk nyomán ismerkedtem meg Mona Ilonával, a Slachta alapította Szociális Testvérek Társasága tagjával, aki számos, igen fontos anyagot bocsátott rendelkezésemre. De segített Ránki György, Scheiber Sándor, Schweitzer József is. Sokat köszönhetek Landeszmann György barátomnak, aki a zsidó levéltár vezetőjeként tette lehetővé Pásztor József, a Magyar Izraeliták Pártfogó Irodája főtitkára hagyatékának átkutatását. Hálával emlékezem meg Merétey Sándor főnökömről is, aki nagyvonalúan tolerálta és támogatta ״zsidózó” kutatásaim folytatását.

Sokat jelentett Benda Kálmán messzemenő támogatása, ő jelentette meg munkámat a Ráday Gyűjtemény Évkönyvében.

E fórumon már korábban is megjelent egy publikációja: a Magyar Cionista Szövetség mártírsorsú elnökének, Komoly Ottónak a naplója.

Igen, ezt Schmidt Mária kolléganőmmel közösen jelentettük meg, Mester Miklós közreműködésével.

Ki volt Mester Miklós, és hogy ismerte meg őt?

Ebben az időben rendszeresen meghívtak az úgynevezett Bereczky-szemináriumokra. Bereczky Albert, a későbbi püspök személye, mint a magyar egyházi és polgári ellenállás kiemelkedő alakja érdekelt engem elsősorban. Ezen a szemináriumon ismerkedtem meg Mester Miklóssal is, az 1944-es tavaszi-nyári kabinetek kultuszminisztériumi állam­titkárával, aki igen érdekes egyéniség volt. Az Imrédy-párttól és annak szellemiségétől eljutott az 1944-es ellenállásig. Egyike lett azon, kormánypárti körökön belül tevékenykedő kevés számú embernek, aki igyekezett a lehetőségekhez képest menteni a zsidó származású honfitársait. Komoly Ottó leányával folyamatosan fenntartott jó kapcsolata révén kapta meg Izraelből a napló másolatát. S Bereczky révén került hozzám ez a dokumentum értékű napló.

Mi köze volt ennek a keresztény egyházi összefüggéseket kutató vizsgálatokhoz?

A cionizmus, amely eminens kihívást jelent a zsidóságot ad infinitum kárhozattal és definitíve sújtó isteni ítélet keresztény doktrínájával szemben, önmagában véve is nagyon fontos számomra. De hangsúlyozni szeretném, Komoly Ottó esetében másról is szó volt. A cionista vezető ugyanis közeli kapcsolatban állott 1944 nyarán Bereczky Alberttel, s más egyházi vezetőkkel, akikkel többnyire Mester hozta ismeretségbe őt. Egyéb kapcsolódási pontokat is említenék, így például a cionista mentési tevékenység érintkezett a református Jó Pásztor Konventi Missziói Albizottság ez irányú szolgálataival.

Mik a lelkész úr további tervei?

Többek között szeretném befejezni Karl Barth és Bereczky Albert levelezésének kiadásra való előkészítését s a protestáns egyházak és a zsidóság kapcsolatának magyar vonatkozású, XX. századi dokumentumkötetének munkálatait.