„Költő vagyok, aki magyarul ír”

Írta: Csáki Márton - Rovat: Archívum

Költő vagyok, aki magyarul ír”

Uri Asaffal beszélget Csáki Márton

Uri Asaf kémikus végzettségű kuta­tó, nyugdíjba vonulása óta azonban elsősorban költő és festő, akinek nemrég jelent meg negyedik kötete. Haifában született 1942-ben, ahová cionista szüleinek az utolsó pilla­natban sikerült kijutniuk; ahogy Ma­gyarországra is az utolsó, igaz, sze­rencsétlenebbül megválasztott pil­lanatban tértek vissza: 1947-ben, egy függetlenségi háborúra ké­szülő, még nem létező országból egy nagyon is valóságos, kommu­nista hatalomátvétel előtt álló or­szágba. Szülei hogyan értékelték ezt a döntésüket?

Megbánták, hogy itt ragadtak. 1956-ban volt egy alkalom, amit „si­keresen” elszalasztottunk, nyolc év múlva pedig elvették az útlevelemet, amit csak 1969-ben kaptam vissza. Egyenesen Izraelbe mentem, majd egy év múlva jövendőbeli feleségem is követett.

Ennyire egyértelmű volt a vá­lasztás? Egyáltalán, mi az anya­nyelve?

– Izraelinek éreztem magam, hisz mindenki tudta, hogy más vagyok, más világból érkeztem, ami meghatá­rozott. Ám Izraelbe új óléként érkez­tem: öt évesen kerültem Pestre, és az azonosulás vágya oly erős volt, hogy gyorsan elfelejtettem héberül, ötéves korom előttről csak egy-két emlék­foszlány él bennem. Feltételezem, hogy szüleim kint is magyarul beszéltek, mert héberül nem tudtak elég magas fokon.

Ön annál inkább, mégis magyarul ír és legutóbbi kö­tete meglepően érett, egységes képet mutat.

– Naplóírással kezdődött: amolyan olvasónapló volt ez, amibe észrevételeimet jegyeztem fel. Legfeljebb olvasmá­nyaimból sejthettem volna, hogy érdeklődésem az iroda­lom felé irányul. Verseim ki­forrottsága az utóbbi évek erős koncentrációjának köszönhető: van időm, képes vagyok az összpontosításra. A napló­ban feljegyzett mondatokat csiszolgatom: valami rejt­élyes belső törvény hatására, a húzások, tömörítések, mondatfarigcsálások során végül versekké kristályosod­nak a gondolataim, melyeket az ébredés perceiben vagy az éjszaka közepén vetek papírra, olykor már akkor megérezve bennük egy vers magvát.

A modern héber líra a példa, hogy nem csak anyanyelven születhet nagy költészet.

– Otthonosabban mozgok a magyar nyelvben, mert anyanyelvemként tudom el­ismerni. Ritka, hogy valaki több nyelven, azonos színvonalon tud alkotni. Verseket olvasok görögül, ógörögül, héberül, angolul, németül, de magyarul gondolkodom. Az anya­nyelv rettenetesen érzékeny dolog: olyan, mint egy zenésznek Mozartot játszani. Mozart interpretálása közben – akár egy éles fénybe állított bőrfelü­leten – minden apró hiba, hiányosság megmutatkozik. Így van ez az írással is: aki merészel nem az anyanyelvén írni, az megbukik.

Mégis olyan érzése van az em­bernek, mintha fordítást olvasna. Valami, a magyar lírában szokat­lan, a mediterrán költészetre jel­lemző atmoszféra árad belőlük. Ne­kem elsőként Jabés, Pessoa, Lorand, Ritszosz jutott eszembe.

Talán mondhatjuk, hogy én va­gyok az egyetlen magyar nyelven al­kotó mediterrán költő. Egyébként Pes­soa vagy az ibériai zsidó költészet – például Ibn Gabirol versei – számom­ra is fontosak.

Itt van előttünk egy Celan-kötet is, a költő mintha töredékességé­vel, lecsupaszított nyelvezetével hatott volna önre.

– Legfőbb kedvencem, akit még utánozni sem mernék, Emily Dickinson, aztán Celan, akinek hasonlíthatatlan világa a holokauszt traumájából táplálkozik. Én ezt csak elbeszélé­sekből ismerem, de saját, hétköznapi szorongásaimat sem adom tovább a verseimben. Kissé félek Celantól, van benne valami rettenetes szakadék. Iszonyú nyugtalanító, viszont a Celan-i forma, szó- és képalkotás nagyon iz­galmas.

Mennyit ismert az anyanyelvi hagyományból, mennyire volt meg­határozóbb az izraeli?

– Ady, József Attila életművét felü­letesen, de ismertem, elvégre itt érett­ségiztem. Ma már mindkét irodalmat nyomon követem, és az ELTE hebraisztika szakán szemináriumot tartok, ahol fordítással próbálkozunk. Kedve­lem Ági Mishol és Yona Wallach ver­seit, nagyra tartom Vörös István, Jász Attila munkásságát, de épp most olva­som – vegyes érzelmekkel – Nádas trilógiáját. Említhetném Petrit is, akit a hatvanas években ismertem meg, de akkor még nem sejtettem kicsoda. Sok kitűnő költő van, ám érdekes, hogy Iz­raellel ellentétben a női költészet nem olyan erős, igaz, Tóth Krisztina vagy Székely Magda verseit nagyon szere­tem.

Új kötetének címe Festőver­sek. Egy festményt szemlélni kell, költői képei többsége viszont megjeleníthetetlen. Ugyanazt akarja ki­fejezni e két tevékenységgel? Jómagam másféle képekre számítot­tam e sötét tónusú festmények he­lyett.

Csupán arra céloztam, hogy a kép­szerűség visszaadható a szövegben. Művészeti életem 1996-ban egyszerre indult e két síkon, noha rajzolni tanul­tam korábban. Festményeimet látva általában ugyanezt mondják, holott egy ember alkotja őket. Eddig két ön­álló kiállításom volt Pannonhalmán, a harmadikra most készülök Jeruzsá­lemben, ahol tagja vagyok a helyi festőművész-szövetségnek, valamint egy Jerusal(e)mix nevű festészeti kör­nek.

A diaszpórában élő művészekre jellemzőbb a kulturális, történelmi jelek, utalások használata.

Örökségem univerzális: Európa, az ókori és a középkori zsidóság kul­túrája, a Meister Eckhart-féle keresz­tény metafizika épp úgy beletartozik, mint József Attila vagy Farkas István művészete. A két vagy több világban való lét nem engedi, hogy egy témára szűkítsem érdeklődésemet. Minden nap – párhuzamosan a Talmuddal és a kommentárokkal – olvasok Bibliát, és mindig újabb gyöngyszemeket fede­zek fel benne.

A vallásos irodalom is egy a sok hagyomány közül?

Szekuláris vagyok, de kötelessé­gemnek érzem, hogy minél többet tudjak erről a világról, ugyanakkor a halacha is egyedülálló szellemi pro­duktum, aminek nyelvi, tartalmi gaz­dagsága kisugározhat az irodalomra. Valószínűleg sokan nem fogadnák el azt a meghatározást, hogy magyar költő vagyok. Nem lehetek. Költő va­gyok, aki magyarul ír.

Magyarországon, mint mondta, idegen maradt – kizárólag a nyelv hozta vissza?

– Barátaim szerint a nyelv, de való­jában egy nő. Vagy mindkettő.

URI ASAF

Apollónia*

A tengeren szántanak,

a partról látom, ahogy valaki az eke mögött halad.

Az ég egyszerre tenger és sivatag.

Vékony ország adta élet, kínzó szomjúság,

a homok felissza a lánctalpak nyomát.

Arany rudakon gurul az est, gurul a ház.

Fehér kutyaszőr kavarog az égben,

díszbe öltözött, szárnyas homokvigasz.

Ágáve

Reggel felfelé tűznek a sugarak,

a nap magához emeli a tegnapi vörös aranyat.

A zömök ágáve átölel.

Csendes utcán kevés sár,

a lapon, a sorok között ugyanaz a zárvány:

„Isten minden kaput eláll”.

A szarka

A szarka fekete-fehér éjszakára riad, és rikoltva felszáll.

Raszteres képén a jel kezemnél fogva ráncigál.

Szoknyája alatt tollak, kulcsra zárt bútorok.

Süt a nap, elégedett vagyok,

a ház mögött arcnélküli mozdony,

alacsony, rejtőzködő láng.

*Apollónia = ókori kikötő a Földközi-tenger partján

Címkék:2006-11

[popup][/popup]