A fiatal Lukács György és a zsidóság

Kókai Károly

A zsidókérdés, úgy tűnik, nem sokat foglalkoztatta Lukács Györgyöt. Sem életének fellel­hető dokumentumaiban, sem iroda­lomelméleti vagy filozófiai szövegei­ben nem találhatók ezzel kapcsolatos lényegesebb tények vagy megállapítá­sok. Lukács anyai és apai ági felmenő­inek, a Wertheimer és Löwinger/Lukács családoknak a története, illetve Arthur Schnitzler Út a szabadba és Richard Beer-Hofmann Georg halála című írásai – mindkettőről irt Lukács egy-egy recenziót – azonban ezt a kér­dést állítják a középpontba. Feljegyzé­seiben szintén találhatók utalások, amelyek ennek a kérdésnek mégis bi­zonyos jelentőséget tulajdonítanak. Ha Lukács nyilvánosan nem nyilatkozott a zsidó problémáról, akkor az a kérdés, hogy mit hallgatott el és hogyan. Tisz­tázandó az is, mennyire hatott írásaira zsidósága. Kérdés, hogy volt-e zsidó azonossága, éspedig éppúgy etnikai, vallási, társadalmi, mint intellektuális értelemben. Fel kell tenni azt a kérdést is, hogy hogyan viszonyult az antisze­mitizmushoz, de a cionizmushoz való viszonya is megvizsgálandó, hiszen ezek jelenlétét a huszadik század ele­jén lehetetlen volt nem észrevenni. Lu­kács tudott a zsidó miszticizmusról, annak Martin Buberrel kezdődő feltá­madásáról, ismerte Max Nordau és Theodor Herzl tevékenységét, olvasta Arthur Schnitzler és Richard Beer-Hofmann írásait, tudott Sigmund Freud és Otto Weininger elméleteiről – egy sor olyan zsidó intellektuelről tehát, akik számára a zsidó azonosság kérdé­se lényeges volt.

A zsidókérdés Magyarországon a szá­zadfordulón fontos volt. A kérdés, ha megpróbáljuk azt az akkori társadalmi mozgásokkal kapcsolatban szemlélni, egy meghatározott formát kap. Ezek a mozgások a modernizálással kapcsola­tos változásokat kísérték, fejlődésük azonban nem nevezhető sem egyenes­nek, sem egy valamiféle cél felé hala­dónak. 1867-ben rakták le a moderni­zálás politikai alapjait: a kiegyezés tör­vényei a zsidó polgárokat egyenjogúsították. Hat év múlva, az 1873-as gaz­dasági krízisben megtorpant az alig el­kezdett folyamat. Zsidó és nem zsidó között a házasság csak 1895 után vált lehetővé, amikor is bevezették a pol­gári házasságot. A lassú javulás olyan szerkezeti változásokkal járt együtt, amelyek további társadalmi feszültsé­geket okoztak: a társadalomban meg­határozó szerepet játszó nemesi kisbir­tokosok nagy része elvesztette birtokát és eladósodott; az ipari munkásokkal és az úgynevezett kubikusokkal megje­lent a föld nélküli, vagy minimális föld­birtokkal rendelkező parasztok mellett egy új, szegény munkásréteg. Az iparo­sodás Magyarországon elsősorban az alapvető ipari előfeltételek megterem­tését, az út- és vasúthálózat kiépítését, illetve a folyamszabályozást, valamint az élelmiszeripar fejlődését jelentette. Ezek a hagyományos iparágak is olyan befektetést igényeltek, ami a helyi tő­ke hiányában külföldi tőke behozatalát tette szükségessé. A pénzügyletek nagyrészt bankokon keresztül folytak, ezért bankokat alapítottak. Mindezek­ben a folyamatokban a Neuschlosz, Wertheimer és Löwinger családok, te­hát Lukács György ősei lényeges szere­pet játszottak. A Neuschlosz és Wert­heimer családi cégek főleg faanyag-ke­reskedéssel foglalkoztak, illetve mint vállalkozók részt vettek folyamszabá­lyozási munkálatokban is. Löwinger József, Lukács György apja pedig há­rom bankban dolgozott egymás után: 1873-tól az Angol-magyar Bankban, majd a Magyar Általános Hitelbankban és harmadikként az Angol-osztrák Bankban. Ez utóbbinak 1880-tól 1906-ig volt munkatársa, irodavezető, majd a bank magyarországi érdekeltségének növekedésével igazgató lett.

A felsorolt gazdasági változások ha­tározták meg az új társadalmi rétegző­dés keretfeltételeit. Figyelemre méltó­ak az említett elszegényedés mellett a felfelé, a társadalmi elit felé irányuló mozgások is. Az elit természetesen nem homogén, hanem különféle cso­portokból áll, mégpedig azoknak a sze­repeknek megfelelően, amelyeket a társadalom létrehoz. A gyorsabb válto­zásoknak kitett gazdasági és szellemi elit mellett a lassabban változó katonai és egyházi elit volt az, amely a társada­lom hierarchikus rendjében a csúcson állóknak kijáró tekintélyt élvezte. E kö­zött a két haladó és két konzervatív csoport között az ötödik, a politikai elit közvetített, melynek tagjai a közigazga­tás felsőbb adminisztratív állásait fog­lalták el. Mindegyik itt említett körbe megpróbált benyomulni az „idegenek” csoportja. A különféle elitkörökbe kü­lönféle eredménnyel. Eközben asszi­milálódtak, ezzel megváltozott az illető társadalmi réteg, ami újabb utat nyitott meg az addig elzárt körökbe. A moder­nizáció előrehaladásával erősödött a mobilitás, éppúgy fizikai, mint társadal­mi értelemben. Löwinger József és Lu­kács György élete mindkettőre példa lehet. Lukács György Berlinbe tanulni ment, Firenzében mint író kívánt lete­lepedni, Heidelbergben pedig habilitál­ni szeretett volna. Az asszimiláció egyes lépései – a gazdasági siker, az in­tellektuális karrier, a névváltoztatás (1890-ben Löwingerből Lukácsra), a nemesítés (1899-től szegedi Lukács), az áttérés – a Lukács családban példa­szerű módon figyelhetők meg. Lukács 1918-ig az adott társadalom keretein belül próbált helyet találni: megnyerte a Kisfaludy Társaság díját, jogot és filo­zófiát tanult az egyetemen, színházat alapított, a Nyugatban publikált.

A zsidó asszimilációnak és a kapita­lizmus, az ipar és a polgárság fejlődé­sének folyamata Magyarországon a 19. század végén és a 20. század elején párhuzamosan haladt. Ezek a gazdasá­gi és társadalmi átalakulások határoz­ták meg az országot. A zsidók egyenjogúsítási folyamatának jogi változtatá­sok is részei voltak. A 19. század má­sodik felének társadalmi változásai ter­mészetesen nemcsak a magyarokat, hanem a zsidókat – két, vallásában, történelmi hagyományaiban, kultúrájá­ban és jogi helyzetében egymástól kü­lönböző, jóllehet területileg egyre in­kább ugyanazon a helyen élő csopor­tot – is érintették. A zsidó felvilágosodással és az áttérések növekvő számá­val fellazultak a hagyományos ortodox közösségek, a vegyes házasságokkal a hagyományos családi szerkezetek. A hagyományos kereskedelem és bizo­nyos kézműipar mellett megjelenő újabb foglalkozásokkal fellazultak a munkamegosztás adta keretek is. Ami­kor asszimilációról beszélünk, nem szabad megfeledkeznünk a kivándor­lásról és a disszimiláció más formáiról sem. Ezek érintettek zsidókat, nem zsi­dókat egyaránt. Figyelembe kell venni azt is, hogy a felsorolt változások által megnyílt utakra fokozott mértékben nem csupán zsidók, hanem az „idege­nek” egy másik csoportja is rátért: a németek.

Az antiszemitizmus Magyarországon a 19. század végén, a 20. század ele­jén két hullámban jelentkezett. Az első az 1883-as úgynevezett tiszaeszlári ri­tuális gyilkossági perhez kapcsolódik. Ez időben nagyjából egybeesik Lukács György apjának, Löwinger Józsefnek Budapestre való költözésévéi és karri­erje kezdetével. A második hullám Prohászka Ottokár nevéhez fűződik. Prohászka 1904-től a katolikus teoló­gia professzora a budapesti egyete­men, 1905-től Székesfehérvár püspö­ke és 1910-től a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Prohászka tehát pon­tosan akkor foglalt el társadalmilag magas értékű pozíciót, amikor Lukács György megpróbált a magyar szellemi élet csúcsára jutni. Ehhez a második hullámhoz kapcsolható a budapesti egyetem jogászprofesszora, Pikler Gyula körül kialakult feszültségek 1901-ben. A Pikler körüli eseményeket kommentáló vitákban a haladásról és a konzervativizmusról volt szó. Pikler a haladást szimbolizáló figura volt, és azokban az években is oktatott, ame­lyekben Lukács jogi tanulmányait vé­gezte. Az antiszemitizmus megjelené­sekor nemcsak rasszista érvek hang­zottak el, hanem a modernizálás prob­lémái is megvitatásra kerültek, a zsidókérdés összefonódott a moderni­zálódás kérdésével – hogy milyen mér­tékben befolyásolták Lukács életét ezek az események, nehéz eldönteni, az időbeni egybeesés azonban tény­nek tekintendő.

A folyamat először is a gyerekkorban adottként megélt vallásos és etnikai-kul­turális hagyományok fokozatos elüresedésének folyamatát jelenti. A Lukács csa­lád nem tartotta be a vallási előírások túl­nyomó többségét. A gyerekek születésé­nél azonban igazodtak a zsidó szokások­hoz. Lukács György 1885. április 13-án született. Löwinger György Bernát néven jegyezték be a pesti Izraelita Hitközség anyakönyvébe, és a szokások szerint ka­pott héber nevet is, amely a Beri név volt. A héber név, a hagyománynak meg­felelően, ugyanazzal a betűvel kezdődik, mint az apa által fontosabbnak tartott polgári név: Bernát. Ezt a nevet a gyerek az anyai ükapa, az 1876-ban elhunyt Neuschlosz Bernát után kapta, mivel idő­sebb testvére, az 1884-ben született Lö­winger János Henrik, Haim héber név­vel, az 1864-ben meghalt anyai nagyapa, Wertheimer Henrik nevét már megkap­ta. A nyolcadik napon a születése után – az előírásnak megfelelően – megtörtént a körülmetélése. Gyerekkorában a zsidó szokások megtartása magától értetődő volt, amint ez Lukács Megélt gondolko­dás című, 1989-ben megjelent feljegyzé­sében olvasható: „Tiszta zsidó családból (…). Epizódszerűen mint protokoll a gye­rekkori életet befolyásolta: társadalmi részvétel ismerősök házasságán, temeté­sén, szertartásokon. Mivel magán a hé­ber nyelv megtanulásán nem feküdt hangsúly, gyerek számára ez minden tar­talom nélküli, tisztán ’protokollszerű’ (kalap a templomban, elfeledve, hogy ott olvasott és énekelt szövegek egyáltalán értelmesek lehetnek). Ezzel a vallás a szokásos társadalmi életbe való besoro­lása.” Lukács itt azt sorolja fel, amit nem csinált, és ezzel elárulja, a zsidó hagyo­mánytól való eltávolodás mely lépéseit mikor és hogyan tette meg. Lukács György húga, Mária így emlékezik a Lö­winger nagyszülőknél tett egyik látoga­tásra: „Húsvétkor mi mentünk el őhozzájuk, az úgynevezett ’Széderesté’-re, s apám egyszer, nagyapánk kívánságára, egy keresztény kollégáját is magával vit­te, aki igen élvezte annak az ünnepnek a szertartását. Egyébként nem voltunk val­lásosak, apánk a teljes asszimiláció híve volt.” Mindhárom gyerek átkeresztelkedett. Lukács György 1907 szeptemberé­ben, húga, Mária már 1907 májusában, bátyja, János csak 1911-ben. A megállapítás, hogy a zsidóság Lukács György életében nem játszott szerepet, téves. Lukács a zsidó hagyományoktól való megválás folyamatát átélte, intellektuáli­san feldolgozta, és cselekvően alakította.

Ha két generációról, Löwinger József és Lukács György generációjáról be­szélünk, feltűnik, hogy egy harmadikról nincs szó, annak ellenére, hogy ez a generáció fizikai értelemben létezett. Az 1919-es évvel ugyanis egy hagyo­mány megtört. Ez a törés annál mé­lyebb, mint hogy generációs ritmusról lehetne beszélni. A törés ugyan hirte­len történt, de előkészítésének folya­mata korábbra nyúlik vissza. Ennek volt része a zsidó hagyományoktól va­ló fokozatos elszakadás, amely sem Lukács György magánéletében, sem az általa olvasott irodalmi szövegekben nem volt problémáktól mentes.

Beer-Hofmann Georg halála című el­beszélése a krízis legyőzésének leírá­sa, amelyet Paul él át a barátja, Georg halálkor. Paul a megoldást az elbeszé­lés végén saját vérében találja meg. Azaz zsidó elődjeinek vérében. Lukács számára ez a lehetőség szintén fenn­állt. A paradoxonokkal, a messianiz­mussal és a haszid történetekkel való intenzív foglalkozása világosan mutat­ják ezt. Beer-Hofmann Charolais grófja című drámájában is szó van antiszemi­tizmusról, mégpedig egy mellékcselek­ményben. Vörös Itziget, a zsidó hitele­zőt, akinek az öreg gróf tartozott, en­nek a szerepnek megfelelő klisékkel ábrázolta Beer-Hofmann. Itzig nemc­sak gonosz, amikor nem adja ki az öreg gróf tetemét, hanem ezt a tettét az őt mint zsidót ért megaláztatással indokolja. Schnitzler Út a szabadba cí­mű regénye a zsidó problémát Beer- Hofmann Georg halálához képest lé­nyegesen nyugtalanítóbb módon ábrázolja. Ami Beer-Hofmannál, ha álcázva is, de önmagára találás, ugyanaz Schnitzlemél számos eseten bemuta­tott csőd. Schnitzler megmutatja, hogy lehet ugyan egy általános megoldásról beszélni, de egyetlen konkrét megol­dást sem lehet élni. Lukács írt Richard Beer-Hofmann Georg halála és Charo­lais grófja című műveiről éppúgy, mint Arthur Schnitzler Út a szabadba című regényéről. E szövegek zsidó vonatko­zásait azonban figyelmen kívül hagyta. Egy sor olyan szöveget, amelyek lénye­ges problémája a zsidóság, Lukács úgy olvasott, hogy nem tért ki erre a prob­lémára. Hogyan lehetséges ez? Lehet, hogy Lukács itt valamit nem akart lát­ni? Vagy a „zsidókérdést” az azóta el­telt évszázad eseményei olyan meder­be terelték, amely az évszázad első év­tizedében nem ilyen egyértelműen meghatározott volt?

A zsidókérdés jelentőségét azokban a körökben, amelyekben Lukács for­gott, felismerték. Balázs Béla naplójá­ban mindig újra kitér rá. Amikor Balázs 1911 decemberének elején Párizsban a nyugat aktuális számát olvassa, e kö­rül forognak gondolatai. Balázs maga is írt a nyugatba. A folyóirat két szer­kesztője, Osvát Ernő és Ignotus Hu­gó szintén zsidó volt. nem volt zsidó származású viszont Ady Endre, Mó­ricz Zsigmond és Babits Mihály, a három legfontosabb szerző. Egy 1911. november 26-án a Vígszínházban tar­tott Móricz-ünnepség alkalmából Buda­pesten arról polemizáltak, hogy nem lettek zsidók meghívva. Ady írt egy választ, hogy a vád, miszerint ő és Móricz kiszorítanák a zsidókat az irodalmi életből, alaptalan. Balázs másképp lát­ja a helyzetet: „Ebben nincs igaza. Én tudom még régről, hogy utálják a Pest nyakába ült sémita irodalmat, és ezért ellenségesek és gyanakvók minden íróval szemben, aki zsidó. Szövetkezni akarnak és az irányító befolyást ma­gukhoz ragadni. Onnan tudom ezt, mert Adyval ebben a meggyőződésben találkoztam, e közös utálat hozott egy időben kicsit össze bennünket és be­széltünk róla. Igazuk van, és tíz éven belül hathatós antiszemitizmus lesz a magyar irodalomban és a zsidó újság­írók nem lesznek többé olyan fonto­sak, mint ma. Igazuk van. Fajtakultuszt hirdetnek művészetben, irodalomban – ez az eszköz, mellyel eliminálják a nem fajmagyart. Még egyszer igazuk van. De énvelem mi lesz? A mostani zsidó irodalmat jobban utálom, mint ők, idegenebb vagyok tőle, mint ők – viszont hozzájuk sem tartozom. Nem fogadnak be. Német a nevem, zsidó a fajtám, az írásaim sem fogják soha a magyar faj speciális karakterét tükröz­ni. Nem csinálhatok kultuszt abból, amim nincs. Mi lesz velem? Minden­képp kirekesztve, izolálva, gyökértelenül, szomszéd és folytatás és vissz­hang nélkül? Úgy látszik, ez lesz a vé­ge. Sem itt, sem ott nem fogok kelleni. Rám nézve az újabb, jobb régimé rosszabb. Ez a könnyű zsidó zsurnalizmus mindig ideiglenes, alakítható, folytatható, impresszionálható, elker­gethető volt. De az Ady-Móricz-Babits- kultúra kész, a maga nemében tökéle­tes, keményen álló, hozzáférhetetlen lesz (…). Nagy a tehetségük – de mit je­lent? Felületet, felületet, felületet. Az elébbi határozatlan zsidó kultúrát talán még lehetett volna megmélyíteni, de ezeknek a felülete olyan kemény, ci­zellált, drágakövekkel ékes, hogy nem lehet majd és szükségét sem fogják so­ha érezni. És az eredmény? Hogy a ma gyár Kultúra megint csak a felület, a temperamentum és dekorativitás kul­túrája marad. Mélység nélkül való, kön­nyű. Ady, Móricz és Babits klasszikus típusok.”

Amikor Balázs naplóját 1913 júliu­sában szülővárosában, Szegeden to­vább írja, egy évet kell behoznia. Eb­ben az évben döntő dolog történt: Ba­lázsnak sikere van. Balázs ír a további­akban Olaszországban töltött nyaráról is. Belláriába, az Adriai-tenger partjára látogatóba érkezik Ljena Grabenko Párizsból és Lukács György Heidelbergből. „Ljena képeket hozott. Kisült nagy festői tehetsége. Mégis igazam volt, amikor Párizsban rábeszéltem, hogy adja magát festésre. Gyuri új nagy filozófiája: a messianizmus. A homogén világ mint megváltási cél. A művészet a luciferi ’jobban csinálás’. A világ homogénné látása annak megváltódási processzusa előtt. A művé­szet erkölcstelensége. Gyuri nagy for­dulója az etika felé. Ez lesz életének és munkájának centruma. Nagy talál­kozása ebben Ljenával, aki kísérleti állomása, emberi realizációja problé­máinak és etikai parancsainak. Gyuri felfedezte és vallja magában a zsidót! Ősök keresése. A Chassidim-szekta. Baal Schem. Most már ő is meglelte őseit és fajtáját, csak még én állok egyedül és elhagyatva. Őstelenül, fajtátlanul! Miért kompromittáló ez? Mi­ért szégyen ez? És miért keres az em­ber munkájához jogcímet és érvényes­séget a rasszban? És mégis, végül is, hát ki vagyok én? Gyuri elmélete a most kialakuló zsidó típusról, az antiracionális aszkétikusról, arról, amelyik ellentéte mindannak, amit ma ’zsidósnak’ szoktunk nevezni.”

Balázs önazonossági krízise itt Lu­kács magára találásával szembeállítva jelenik meg. Az 1913 júliusa előtti egy év elbeszélésekor Balázs eljut az azo­nosság témájához: tavasszal átkeresztelkedett római katolikusnak, nevét Bauer Herbertről Balázs Bélára változtat­ta meg, és feleségül vette Hajós Editet. Véleménye szerint Lukács megtalálta őseit és fajtáját, csak ő áll egyedül és elhagyatva. Ilyen világosan Lukács filo­zófiai fordulata csak Balázs naplójának ebben a bekezdésében ismerhető fel. Ezért idézi mindenki ezt, aki Lukács­nak nevezett fordulatát kívánja leírni. A fordulat és a zsidóság kapcsolatának kérdését még nehezebb megmagyaráz­ni. Ebből mindenesetre az kiderül: Lu­kács zsidóságát a haszidizmussal és Baal Schemmel fedezte fel.

Hogy milyen szerepet játszott ebben a fordulatban Ernst Bloch, az Lesznai Anna egyik feljegyzéséből látható: „H. nál. Ernst Bloch berlini fiatal annyira talmudista hogy már katholikus. Előad­ja egész rendszerét – őrült fejfájás – nem értettem meg mindent – művé­szet néki időnek előtti vétkes megál­lás-megalkuvás Isten felé útján Lukács­nak ellen-teremtés lucziferi – mert el­lenszegül – Blochnál – mert lanyhán megáll. (Istennel szemben) Meséket csak mint ősmythosst ösmer el vallási értékének. A művészetet elkopott vallásnak nevezi. (A művészet magához kapta a célt (Claudel) – pedig csak Is­tenhez vezető útnak szabadna lennie. Bloch szerint van vallásos művészet – de ennek elveszett a tudása (Assyrok) (Stylus mint vallásos meglátás eredmé­nye) víziószerűen) A mesében csak a megmagyarázatlan elemet becsüli – az Isten emlékét.”1

A Balázs által 1913 nyarán megfi­gyelt fordulat előtörténete azonban még tovább visszavezethető, mint ezzel az 1912 őszéről származó Lesznai-idézettel. Lukács publikált 1911-ben a Szellem nevű folyóiratban egy rövid recenziót Zsidó miszticizmus címmel. Két könyvről írt benne. A Mar­tin Buber által kiadott 1906-os Rabbi Nachman történetéről és az 1908-as Baalschem legendájáról Ezek a szöve­gek az úgynevezett Fiatal Zsidó mozga­lom részei. Lukács bennük bizonyíté­kot látott arra, hogy van egy eleven zsi­dó hagyomány. Baal Schem és Nach­man a hasszidizmus, egy 18. századi zsidó mozgalom kimagasló képviselői voltak. Lukács a zsidó miszticizmust két másik mozgalommal, a német re­formációt és a spanyol ellenreformáci­ót követő miszticizmussal állítja párhu­zamba. Közben kiemeli a haszidizmus néhány vonását: a misztika nincs a val­láshoz kötve; Baal Schem szabadon értelmezi az ótestamentumi zsidó val­lást; így például a túlvilággal és a halál utáni élettel egy olyan témát tárgyal, amelyet a zsidó hagyományban elha­nyagoltak: a lélekvándorlásról van szó és annak etikai értelmezéséről, s Lu­kács számára döntő a bennük találha­tó ígéret. Ez lehet az egyik oka, miért került be ez a szöveg a Szellem című folyóiratba, amelynek Lukács által fel­állított célja egy „új metafizika” megte­remtése lett volna. A haszidizmus a bi­zonyíték arra, hogy a zsidóság nemc­sak szellemes zsurnalizmust, hanem metafizikát is tud szülni: „Legfőbb ér­demük ezeknek a könyveknek, hogy véget vetnek annak a jogosnak látszó előítéletnek, mintha a zsidóság metafi­zikai forrása az újkorban kiapadt vol­na, mintha csak „éles elméjű”, „szelle­mes” gondolkodókat bírna produkálni, de nem őserejű teremtő genie-ket.”

Lukács számára a zsidó miszticizmus tartós jelentőséggel bírt. A Balázs által 1913 nyarán Belláriában megfigyelt, az orosz anarchista Grabenkóval való talál­kozás és a zsidó miszticizmus manifeszt megjelenése közötti egybeesés­nek hatása volt Lukács további gondolkodására is. Dosztojevszkijről írandó könyvéhez készült jegyzeteiben 1915-ben, Buber két említett könyvén kívül Lukács a következő könyvekre is hivat­kozik: Abelson J. Zsidó misztika (1913), Peter Beer A zsidók fennállt és fennálló szektáinak története, tanai és véleményei és a kabbala titkos tana (1822-1823), Micha Josef bin Gorion A zsidók legendáit 1913-14), Adolphe Franck A kabbala (1843) és Papus A kabbala (1903). Ezeket a könyveket a budapesti Lukács-archívumban őrzött számlák tanúsága szerint Lukács 1914-15-ben megvásárolta. Ha ezek az olvasmányok nem is hagytak egy elké­szült művében sem filológiailag kimu­tatható nyomot, Lukács mégis intenzí­ven foglalkozott a zsidó misztikus hagyománnyal, és kialakított egy sajátos nyelvezetet – Luciferrel, a Isten által el­hagyott földdel, bűnnel, Jeruzsálem föl nem építésével, szentséggel és a Messi­ás eljövetelével -, hogy korát meg tudja érteni. Ha Lukács látszólag ezen az úton nem is ment tovább, ennek a világlátás­nak a szimbolikus jelentősége számára döntő volt – mert meghatározta a hábo­rú által elpusztított világ képét.2

Jegyzetek

1 Az idézett sorok Lesznai Anna a Magyar Iro­dalom Házában található naplójában (V. 3670/43/1:54-56.) találhatók. Lesznai följegy­zésének datálása nem egyszerű, mivel Lesz­nai ritkán írt dátumot. A füzet, amelyből az idézet származik, 1912 júniusával kezdődik. A következő 1916 novemberével. Bloch Lu­káccsal 1912 őszén járt Budapesten, a Gra­benkóval való találkozás 1913 nyarán volt. „H” Herbertet, Balázs régebbi nevét jelöli. A füzet 47. oldalán a következő bejegyzés ta­lálható: „Budapest, szept. 22-én.”

2 Ennek a szövegnek a létrejöttét a bécsi Fonds zur Förderung der wissenschaftlichen Forschung ösztöndíja tette lehetővé.