Kisebb tét, nagyobb hangerő

Kisebb tét, nagyobb hangerő

Ez év januárjában a népszerű Amnon Sahak nyugalmazott vezérkari főnök, az akkor még csak formálódó Középpárt kulcsembere kiment a jeruzsálemi piac­ra. nem vásárolni kívánt: kampánykörutat tett a jobboldal fellegvárának tekin­tett negyedben, ahol a túlnyomórészt szefárd árusok standján a bőséges gyü­mölcskínálat mellett különböző csoda­rabbik portréi láthatók. A rosszul előké­szített látogatás balul végződött: szitkok és rohadt gyümölcsök repültek a politi­kus felé, öklök emelkedtek a levegőbe és valaki (alighanem Jichak Rabin sorsá­ra célozva) azt üvöltötte: “A következő golyó a tiéd lesz!” Az árusok már csak azért is haragudtak Sahakra, mert az elő­ző nap úgy nyilatkozott, hogy “Netanjahu miniszterelnök veszély a nemzetre”. A közvélemény felhördült az incidenst hallván, mert az erősen emlékeztetett a Rabin-gyilkosság előtti hetek dühödt in­dulatokkal végsőkig telített időszakára. Néhány napra rá az árusok fölkeresték Sahakot a lakásán, a gyümölcsöt ezúttal nem repítették, hanem kosarakban vit­ték virágok kíséretében, és barátságo­san elbeszélgettek a politikussal.

A lovagiasság szabályai szerint elren­dezett ügy mutatja, mekkora önmérsék­letre van szüksége az izraeli társadalom­nak, ha a választási kampányt civilizált módon akarja végigcsinálni.

“Barak barah!” Barak elszaladt – hang­zott a Likud egyik szlogenje, szójátékot gyártva ellenfelük Ehud Barak nevéből. A vádak szerint Barak, még vezérkari fő­nök korában elhagyta egy hadgyakorlat színhelyét, ahol egy baleset következté­ben több súlyosan sebesült katona fe­küdt. Az ügyben lefolytatott vizsgálat tisztázta a Munkapárt első emberét a vá­dak alól, mire a Likud beszüntette e szlogen használatát – az azonban a jelek szerint nem zavarta, hogy huzamos időn át méltatlan váddal illette ellenfelét. „Netanjahu szokása szerint hazudik”- kom­mentálta a Munkapárt egyik szóvivője a miniszterelnök nemrégiben elhangzott tévéinterjúját egynémely gazdasági mu­tatókkal kapcsolatban. Jichak Mordechaj és Benjamin Netanjahu első tele­víziós vitája során az éles szópárbaj hal­latán az egyik néző azt kérdezte: tudnak- e egymásról valami jót is mondani? A két kormányfőjelölt nem kívánt élni a lehetőséggel.

Az izraeli politikai köznyelv régtől fog­va rendkívül éles, szakértők azonban már kezdettől tartottak attól, hogy a mostani kampány során minden eddigi­nél keményebb hangot használnak a po­litikusok. Mindehhez paradox módon hozzájárulhat az is, hogy a választások tétje nem olyan nagy, mint három éve: mára kiderült, hogy Izrael külpolitikai mozgástere rendkívül behatárolt. Netanjahu kormánya, amelytől Peresz bukása után az ujjongó jobboldal radikális vál­tozást remélt, kénytelen volt a megkez­dett úton haladni: tárgyalt Arafattal, át­adta a palesztinoknak Hebron nagyobb részét, valamint a területek további 13 százalékát. A wye-i megállapodás legna­gyobb eredménye Netanjahu szerint az, hogy sikerült véget vetni az egyoldalú “adunk, de nem kapunk” békefolyamat­nak, melynek során az átadott területe­kért cserébe a palesztinok csak be nem tartott ígéreteket szállítottak a terroriz­mus megfékezéséről, a Hamasz lefegy­verzéséről és az Izrael-ellenes retorika mérsékléséről. Wye-ban a felek megálla­podtak egy forgatókönyvben, mely sze­rint az amerikaiak ellenőrzik, megtartot­ta-e ígéreteit a palesztin fél. Korábban ugyanis ezt homlokegyenest ellentéte­sen ítélte meg Izrael és a Palesztin Auto­nómia. “Ha adnak, akkor kapnak. Ha nem adnak, nem is kapnak semmit” – ismételte meg szinte szó szerint Netanjahu miniszterelnök szavait riválisa, Ehud Barak, jeléül annak, hogy külpolitikai té­ren nincs túl nagy eltérés a két fő rivális között Eközben balról természetesen súlyos vádakkal illetik a Likud-kormányt a béketárgyalások befagyása miatt. A független palesztin állam elismerése és Jeruzsálem kettéosztása a három nagy párt egyike szerint sem járható út – no­ha a munkapárt balszámyán hallatsza­nak ilyen hangok. „Ez egyéni vélemény, nem a párt álláspontja” – szögezte le Ehud Barak, midőn újságírók felidézték előtte párttársa, a befolyásos Joszi Beilin (a Peresz-kormány külügyminisztere) véleményét, aki közismerten hajlik a pa­lesztinok e követeléseinek elfogadására. Külpolitikai téren egyetlen súlyos ígére­tet tett a Munkapárt: Ehud Barak vállalta, hogy kormányra kerülése esetén a 2000-ik év végéig kivonja Libanonból az izraeli csapatokat. A kivonulás a másik két miniszterelnök-jelöltet is foglalkoz­tatja, ők csupán időpontot nem jelöltek meg, mivel nem látható, hogy a kivonu­lás esetén ki fogja féken tartani a Hezbollah gerilláit. A Likud, nemzeti elköte­lezettségét bizonyítandó, nemrég arról kezdett beszélni, hogy a Golánt semmi­lyen körülmények között nem adja vis­sza Szíriának.

Alapvető külpolitikai különbségek nem lévén, a Munkapárt nem is ezt a té­mát állította kampányának középpontjá­ba, hisz nemzeti retorikában a jobbol­dallal nem tud versenyezni. Szociális kérdések, ingyenes oktatás az egyete­mig bezárólag állam és zsinagóga kü­lönválasztása – amerikai tanácsadóinak instrukciói alapján a baloldal pragmati­kusnak mutatkozik a kampányban. Az óvatos Jichak Mordechaj középpárti po­litikushoz illően sokkal kevésbé vehe­mens a vallásos táborral szemben. Kele­ti (kurd zsidó) származású lévén számít­hat a Sasz szavazóinak rokonszenvére, akik a választópolgárok tíz százalékát je­lenthetik. Ezért jóval óvatosabb például a jesivabóherek sorozása ügyében: elvi­leg persze támogatja, de a gyakorlati megvalósítást nem sürgeti annyira. A ke­leti zsidók megnyerése végett nemrég megcsókolta Ovadja Joszéf rabbinak, a Sasz szellemi vezérének szakállát.

Gazdasági téren a nagy pártok egyike sem kérdőjelezi meg a privatizációt, a szigorú monetáris politikát. A támogatá­si preferenciák között van komoly kü­lönbség: a baloldal szociális és oktatási téren elkötelezett, a jobboldal viszont a vallásos cionista települések és a jesivák igényeit sorolná előbbre.

A politikai szétforgácsoltság a belpoli­tikában is megköti a politikusok kezét. A Munkapártnak 25, a Likudnak 20, a Kö­zéppártnak 10-15 képviselői helyet jó­solnak az előrejelzések, így bárki nyer is, a 120 fős Kneszetben szükséges 61 főnyi többség eléréséhez mindenkép­pen széles koalícióra kell támaszkodnia, így aztán a nagy pártok vezetői ahelyett, hogy egyértelműen elítélnék a korrupció és vesztegetés ügyében jogerősen négy év börtönre ítélt Arje Derit, a Sasz párt vezérét, inkább feleségénél tettek rész­vétlátogatást, amiért számos publicista keményen elítélte őket. A Saszt azonban várható 10-12 mandátuma megkerülhetetlenné teszi – hacsak a két fő rivális nem lép nagykoalícióra. E lehetőséget több elemző fölvetette már, tekintettel a béketárgyalások közelgő végső, döntő fordulójára, így a nemzeti konszenzus szükségességére. Az érintett politikusok ezt mindeddig nemigen hozták szóba: nem erősítették és nem is cáfolták.

A Jerusalem Post című lap hívta föl a figyelmet egy új politikai jelenségre: a képviselők földcsuszamlás-szerűen hagyják ott korábbi pártjaikat illetve ko­alícióikat, lépnek át új pártba, pártszö­vetségbe vagy alapítanak új pártot. A vonzó személyiségekkel igen, program­mal már nem annyira rendelkező Középpárt csupán legmarkánsabb példája e je­lenségnek. Az előző Kneszet képviselői­nek egynegyede lépett erre az útra. Az erodálódás nehezíti az együttműködést a számtalan kis párt között, a számtalan “dezertálás” pedig a politikusok közötti viszonyt rontja. Megfigyelők szerint a mi­niszterelnök közvetlen választása az új módi egyik oka. A nagy össznemzeti ügyekben alkotott vélemény jut kifeje­zésre a “két nagy” közötti választásban, miközben partikuláris érdekeit minden­ki a pártokra szavazva fejezi ki.

Az elemzések szerint az első forduló­ban Barak lenne az első, ám a győzelem­hez szükséges abszolút többséget nem szerezné meg. A második menetben vi­szont (ahol már csak két jelölt marad) Netanjahu megverhetné Barakot, mivel Izrael (zsidó) lakosainak többsége jobb­ra húz, a baloldal korábbi támogatója, az arab lakosság pedig csekély szavazá­si hajlandóságot mutat, ha nem szavaz­hat saját jelöltjeire.

(g.j.)