Kioltott mécsesek
Szokás szerint a hánukkágyertyákat otthon gyújtottuk meg, nem a zsinagógában vagy a tanházban, de ez a bizonyos tanház Bilgorajban kivételnek számított. Az öreg reb Beris voltaképpen ott lakott. Imádkozott, a Misnát búvárolta, eddegélt, néha még aludt is a kemence melletti pádon. Ő számított a város legvénebb emberének. Beismerte, már betöltötte a kilencvenet, de egyesek szerint átlépte a százat is. Emlékezett az Oroszország és Magyarország közötti háborúra. Ünnepeken a kuzmiri Hankele rabbinál meg egyéb hajdankori rabbiknál tett látogatást.
Azon a télen Bilgorajban szinte naponta havazott. Éjjel a Híd utcai házakat betemette a hó, s az embereknek reggel úgy kellett magukat kiásniuk. Reb Berisnek saját réz hánukkámécse se volt, melyet a samesz az imádkozóasztalban tartott más szent tárgyakkal – sófárral, Eszter könyvének pergamenre írt változatával, csavart hávdálá gyertyával, tálesszal meg imaszíjjal együtt -, továbbá boroskupával és tömjéntartóval.
Hánukká első éjszakáján nincs holdvilág, ám azon az éjjelen a csillagok fényétől úgy szikrázott a hó, mintha gyémántokkal volna teleszórva. Reb Beris a törvény szerint az ablakba állította hánukkámécsesét, olajat töltött a tartályába, kanócot helyezett bele, s elvégezte a szokásos áldásokat. Majd letelepedett a nyitott agyagkemence mellé. A gyerekek zöme hánukkáesteken otthon maradt, de néhány fiú eljött a tanházba avégett, hogy meghallgassa reb Beris történeteit. Mesemondó hírében állt. Mesélés közben krumplit sütögetett parázson. Így mesélt:
– Manapság, ha havazik és fagy, az emberek télnek hívják. Az én időmben olyan telek jártak, hogy nyomukba se léphetnek a mostaniak. Akkor a hidegtől tölgyfák repedtek meg az erdőben. A hó egészen a tetők gerincéig ért. Éhes farkascsordák jöttek éjjel a faluba, az ember reszketett az ágyában üvöltésüktől. A lovak istállóikban nyerítettek, félelmükben megpróbálták kitömi az ajtókat. Veszettül ugattak a kutyák. Bilgoraj kisváros volt még akkor. A mai Bajno utca helyén legelő terült el.
A legeslegkeményebb télről fogok mesélni nektek, napközben szinte éjszakai sötétség honolt. A fellegek koromként feketélltek. Egy asszony kivitte a konyhából a szennyvizes dézsát, s a víz jéggé fagyott, még mielőtt kiüríthette volna.
S most hegyezzétek a fületeket! A fér fiák abban az évben is, mint mindig, a hánukkámécseseket az első estén áldották meg, de hirtelen szél kerekedett a semmiből, és egytől egyig elfújta őket, az összes házban egy időben. Másodszor is meggyújtották, ám azok újra elaludtak. Akkortájt gazdag erdők biztosították a házak fűtését. Hogy a szél ne fújjon be, az ablakrepedéseket vattával vagy szalmával tömködték be. Vajon miképp juthatott be a szél? S miért minden házba ugyanegy időben? Mindenki megdöbbent. Az emberek fölkeresték a rabbit, hogy kikérjék a tanácsát, s ő úgy döntött, gyújtsák meg újra a mécseseket, némely istenfélő kakaskukorékolásig a gyertyákat gyújtogatta. Ez hánukká első estéjén történt, majd a másodikon és az azt követőkön is megismétlődött. A hitetlenek azt állították, az egész csak természeti jelenség. Csakhogy a többség meggyőződése szerint valamilyen titokzatos hatalom rejtezik mögötte. De miféle – démon, tréfacsináló vagy manó? S miért éppen hánukka ünnepén?
Félelem szállta meg a várost. A vénasszonyok szerint ez háború vagy járvány előjele volt. Az apák és nagyapák olyannyira megzavarodtak, hogy hánukkápénzt is elfelejtettek adni a gyermekeknek, akik így nem játszhattak a trenderlivel. Az asszonyok sem sütöttek fánkot, mint a korábbi években.
S ez így ment a hetedik estéig. Mikor már mindenki elaludt, és a rabbi a szobájában tanulmányozta a Talmudot, kopogtattak az ajtaján. A rabbi rendszerint kora este tért nyugovóra, s éjfél után fölkelt tanulni. Általában felesége szolgálta föl a teát, de az éjszaka közepén a rabbi maga öntött vizet a szamovárba, gyújtotta meg a szenet, és készítette el a teát. Hajnalig teázgatott és olvasgatott. Meghallván a kopogást, fölállt és ajtót nyitott. Egy öregasszony állt a küszöbön, s a rabbi behívta a házába.
Az asszony helyet foglalt, s előadta a rabbinak, hogy előző évben hánukká előtt kisunokája, az árva Altele, meghalt. Megbetegedett a nyáron, és nem akadt doktor, aki tudott volna rajta segíteni. A nagy ünnepek után, amikor Altele megértette, hogy közeleg a vég, így szólt;
– Nagyanyó, tudom, rövidesen meghalok, de szeretném megérni a hánukkát, amikor nagyapó hánukkápénzt ad nekem, és trenderlit játszhatok a lányokkal.
Bilgoraj összes lakója a lány felgyógyulásáért imádkozott, ám ő történetesen éppen egy nappal hánukká előtt merült örök álomba. Halálát követően nagyszülei egy éven át soha nem álmodtak róla. Ezen az éjjelen viszont a nagyanyja egymás után háromszor is látta álmában unokáját. Altele fölkereste, és elmondta neki, hogy mivel a városiak nem elég buzgón imádkoztak érte, hogy megláthassa az első hánukkágyertyát, megharagudott, s ő oltotta el a hánukkámécseseket a házakban. Az öregasszony elmesélte, hogy az első álom után fölébresztette férjét, s közölte vele a történteket, ám az ura szerint csak álmodott, minthogy oly sokat tépelődött unokája sorsán. Amikor Altele másodízben jelent meg álmában, nagyanyja megkérdezte, mit tehetnének a városiak lelki békéje érdekében. A lány belekezdett a válaszba, csakhogy az öregasszony fölébredt, mielőtt megértette volna, mit mond a lány. Csak a harmadik alkalommal tudta Altele érthetően előadni kívánságát: hánukká estéjén a bilgorajiak – a rabbival meg az elöljáróval egyetemben – keressék föl sírját, s ott gyújtsanak hánukkámécseseket. Vigyék magukkal a gyermekeket is, egyenek fánkot és játsszanak trenderlit a jeges havon.
A rabbit e szavak hallatán remegés fogta el, s így szólt:
– Mindebben én vagyok a vétkes. Nem imádkoztam eleget a gyermekért.
Szólt az öregasszonynak, hogy várjon, teát öntött neki, s utánanézett a könyveiben, vajon a lány kérése összhangban áll-e a törvénnyel. Ugyan könyvtára egyetlen kötetében sem akadt hasonló eset nyomára, önhatalmúlag úgy döntött, hogy a bánkódó lélek óhaját teljesíteni kell. Elmagyarázta az öregasszonynak, hogy egy hideg, szeles éjjelen kicsi az esélye annak, hogy odakinn mécsest gyújtsanak. Bár ha a lány ki tudta oltani az összes mécsest a házakban, hatalmában állhat az ellenkező megtétele is. A rabbi megígérte az öregasszonynak, hogy tiszta szívből imádkozik a sikerért.
Kora reggel, mikor a samesz eljött a rabbiért, az megkérte, járja fakalapácsával sorra a házakat, kopogjon be az ablakokon, s közölje az emberekkel, mitévők legyenek. Hánukká ugyan ünnep, a rabbi mégis elrendelte, hogy délig böjtöljenek, s kérjenek bocsánatot a lány szent lelkének; továbbá imádkozzanak, hogy szélcsend legyen azon az estén.
Egész nap szélvész süvített. Kéményeket döntött le. Sötét fellegek borították az eget. Nemcsak a hitetlenek, de még néhány istenfélő is kételkedett benne, hogy ekkora viharban égve maradnak a mécsesek. Némelyek azt gyanították, hogy az öregasszony találta ki az álmokat, vagy hogy démon jelent meg előtte megboldogult unokája alakjában, hogy gúnyt űzzön a hívőkből és félrevezesse őket. A városi orvos, Niszán, aki nyírta a szakállát és csak szombatonként járt a zsinagógába, hazugnak nevezte az öregasszonyt és figyelmeztetett, hogy a gyerekek borzasztóan megfázhatnak a temetőben és tüdőgyulladást kaphatnak. A hóvihar percről percre erősödött. De hirtelen, míg az emberek az esti imát kántálták, az idő megváltozott. Kiderült az ég, alábbhagyott a vihar, langy szellők támadtak a környező mezőkből és erdőkből. Már tévét havában jártunk, milliárdnyi csillag kíséretében feljött az újhold.
A hitetlenkedők közül néhányan döbbenetükben egy szót se tudtak szólni. Niszán, a doktor megígérte a rabbinak, hogy többé nem éri olló a szakállát, s a hét minden áldott napján eljár majd imádkozni. Nemcsak a nagyobbacska gyermekeket, hanem az apróságokat is kivitték a temetőbe. Mécseseket gyújtottak, áldásokat mondtak, az asszonyok lekváros fánkot hordtak körül. A gyerekek trenderlit játszottak a tükörsima havon. Arany fény ragyogott a kislány sírja fölött, annak jeleként, hogy lelkének tetszik az ünneplés. Sem előtte, sem utána nem tűnt olyan ünnepélyesnek a temető, mint akkor, hánukká nyolcadik estéjén. Minden hitetlen bűnbánatot tartott. Még a gójok is hallottak a csodáról, s elismerték, Isten nem hagyta cserben a zsidókat.
Másnap Mendel, az írnok megörökítette az egész históriát pergamenen a felekezet könyvében, de a könyv évekkel később az Első Tűz martaléka lett.
- Mikor történt ez? – kérdezte az egyik gyerek.
Reb Beris megmarkolta szakállát, mely valaha rőt színű volt, majd megőszült, végül megsárgult a szívott burnóttól. Egy darabig töprengett, majd így válaszolt:
- Nem kevesebb, mint nyolcvan esztendővel ezelőtt.
- S te ennyire emlékszel rá?
- Mintha tegnap történt volna.
Reb Beris hánukkámécsesének lángja sercegni, kormozni kezdett. Árnyak népesítették be a tanházat. Csupasz ujjaival az öregember három szem krumplit vett ki a kemencéből, eltördelte őket, s megkínálta vele a gyerekeket.
- A test meghal, de a lélek Istenhez száll és örökkön él – mondta.
- Mit csinálnak a lelkek együtt, ha Istennel vannak? – kíváncsiskodott az egyik fiú.
- A Paradicsomban ülnek aranyszéken, fejükön koronával, s Isten a Tóra titkaira tanítgatja őket.
- Isten talán tanító?
- Igen, az, és minden jó lélek az Ő tanítványa – válaszolt reb Beris.
- Meddig fognak a lelkek tanulni? – kérdezte egy fiúcska.
- Míg el nem jön a Messiás, és föl nem támadnak a holtak – felelte reb Beris. – De Isten még akkor is folytatja a tanítást örök jesivájában, mivel a Tóra titkai mélyebbek az óceánnál, magasabbak az égnél, élvezetesebbek a test összes gyönyörénél.
Balázsi József Attila fordítása
Címkék:1995-09