Kimondani a kimondhatatlant

Ember Judit filmrendezővel beszélget Surányi Vera

– Amikor felhívtalak a közelmúltban azzal, hogy szeretnélek bemutatni a MAZSIKE klubjában, csodálkozva azt mondtad: „Hiszen egyetlen zsidó témájú filmet sem csináltam még!” A „Ne vígy minket a kísértésbe” harminc éves filmrendezői pályafutásod alatt az első, amely feleleveníti a vidéki magyar zsidóság e századi tragédiáját. Jól érzem, hogy nem véletlen a téma kerülése?

– Igen, ez valóban nem véletlen… Elteltek évek, évtizedek, hogy nem éreztem szükségét annak, hogy erről a témáról „egyenesbe” beszéljek, de filmjeimben – áttételesen ugyan – szerepeltek életem meghatározói. Filmemben, a Pócspetriben, úgy verték az asszonyokat az ávósok, mint anyámat a csendőrök. A Menedékjog férfiak nélkül maradt asszonyai a deportált sorsra emlékeztettek…

Én itt élek Magyarországon, és tudom, hogy nemcsak a zsidók szenvedtek. Hogy a huszadik század harmadik felében Magyarországon nem firtatták, hogy kinek mi a származása. Nem kellett elmondanom honnan jöttem, úgyis látták rajtam. Mikor megcsináltam a Pócspetri-t, mindenki levegő után kapkodott. Például Nemeskürty István azt mondta, hogy „szegény Jutka, meg kellett volna neki mondani, hogy ezt a témát felejtse el”. Kézdi Kovács Zsolt azt mondta a Hagyd beszélni a Kutruczot! vitáján, hogy „Judit, te megcsináltad azokat a filmeket, amelyeket nekünk kellett volna.” És ebben nem csak az volt, hogy nekünk férfiaknak, hanem talán az is, hogy nekünk keresztényeknek. Szekfű András is megkérdezte tőlem, hogy miért csináltam meg a filmet, s azt válaszoltam neki, hogy úgy tűnik, a Pócspetri-t csak egy revizionista, zsidó úrilány csinálhatta meg, akiben van empátia, és tudja, hogy hogyan kell a parasztokhoz szólni. És visszatérve arra, hogy miért nem csináltam a Holocaustról filmet, hát azért, mert én tényleg úgy gondoltam: ha én kötelességemnek tartom, hogy a katolikus Pócspetri meghurcolásáról filmet csináljak, akkor nem az én dolgom a zsidók tragédiájáról beszélni…

Egyszer meghívtak egy esküvőre Pócspetribe. Az egyik szereplő lánya írt nekem egy levelet, hogy „Jutka várunk, gyere nálunk.” Persze rohantam. Mindenkit ismertem, kivéve egy bácsit. Észrevettem, hogy szúrós szemekkel figyel. Oda­jött hozzám, és megkérdezte: „Maga miért van itt?” „Mert meghívtak.”- válaszoltam. „De miért?” – erősködött. „Tudja, csináltam egy filmet”. „Jöjjön ki!’” – mondta. Falusi nyelven ez elég fenyegetően hangzott. Kimentem és azt kérdezte tőlem: „De megmondja az őszintét?” „Az attól függ, mit kérdez” – mondtam óvatosan. „Maga zsidó, ugye?” „Igen.” – válaszoltam. „De hogy maradt ki a zsidó sárkányból?” – kérdezte. „Nem tudom mi az…” „Hát gondolkozzon. Milyen a sárkány? Hét feje van”. – mondtam. „Igen, és …?” „Kénkövet fúj.” „Majdnem…” – biztatott. „Hát tüzet okád.” „Ez az”- kiáltott fel. „Ebből hogy maradt ki? Itt is voltak zsidók és senki sem maradt életben.” És akkor jöttek a történetek. Én úgy tudtam, hogy Pócspetri egy katolikus lakta sziget volt reformátusokkal övezett térségben. És ez a bácsi pedig elkezdett róluk beszélni, meg arról, hogy Pócspetriben is lakott velem egyidős lány, aki nem jött vissza. Vegyes érzelmekkel fogadtam a dolgot, nem tudtam megfejteni, hogy most lezsidózott, vagy örül annak, hogy élek, mert az ő tapasztalatai szerint ezt a korosztályt kiirtották. De bárhogy is volt, nagyon furcsa, mondhatnám költői, népmeséi for­mában kérdeztek rá arra, hogy zsidó vagyok- e. A Váci úton történtek már nem voltak olyan költőiek. Nemrégiben hazafelé mentem, és két overallos férfi közül az idősebb, szinte oktatólag rám mutatott és azt mondta: „Látod, ez zsidó”. Ebben már nem volt tűzokádás, nem volt mögötte a Holocaust tudása vagy sejtése. A lányom talán harmadikos volt és játszottak az osztálytársakkal. A lányom barátnője azt mondta – még kislányok voltak -, hogy „legyen két csapat, a magyaroké és a zsidóké.” „Miért zsidó a másik csapat?” – kérdezte a lányom. „Mert az az ellenség.” – hangzott a válasz. „Anyukám is zsidó – mondta a lányom – ő neked ellenség?” „Nem, anyukád nem… De hát akkor ki legyen az ellen?” – kérdezte a barátnő.

Visszatérve a kérdésre, amikor békén hagynak és hagyják, hogy embernek, polgárnak érezzem magam, akkor eszembe sem jut, hogy zsidó vagyok. De amikor beleverik az orromat abba, hogy hátrébb az agarakkal, mert te zsidó vagy, akkor erőteljesen feltör bennem az indulat és akkor én is zsidó vagyok, pedig…

Amikor legelőször mentem Pócspetribe ’73-ban, akkor a falunak a plébánosa, egy szimpatikus fiatal férfi nagyon őszintén elmondta, mit hallott a hívektől, hogyan történtek a dolgok 1948-ban. Még azt is elmondta nekem, hogy van egy menyasszonya, és ha édesapja meghal, aki nagyon vallásos, akkor kilép a rendből és elveszi a lányt feleségül, mert csak úgy érzi teljesnek az életét, ha gyerekei is lesznek. Így is történt. Kilépett a rendből, megnősült, Nyíregyházán laknak, két gyermekük van, és ha bármikor Pócspetribe mentem. Nyíregyházáig mentem vonattal, s ő várt az állomáson, és égszínkék Trabantjával levitt Pócspetribe.

Elkövetkezett a perújrafelvétel és én lementem, hogy elmondjam a szereplőimnek, hogy ne tartsanak semmitől, mondjanak el mindent, ahogyan tapasztalták. A volt plébános pedig elmesélte, hogy már haladnak a dolgok, mert Nyíregy­házán is megalakult a keresztény szülők munkaközössége. Megfordult a világ körülöttem, utoljára gyerekkoromban értem azt, hogy vannak helyek, ahová én nem mehetek. Számomra a szocializmus – különösen a vége felé – azt jelentette, hogy mindenhova bemehetek mint szabad ember, nincs kiírva, hogy zsidóknak, kutyáknak, négereknek, nők­nek tilos a bemenet. A volt plébánostól származó hír azt jelentette számomra, hogy ismét lesznek olyan klubok és szervezetek, ahová én nem mehetek be. Nem azért, mert a lányom már felnőtt és kinőttem a szülői munkaközösségek­ből, hanem azért, mert nincs keresztlevelem. És ez a rendszerváltás legeslegelején történt. Azt hiszem, a dolog azért csúszott el, mert valamire nem figyeltünk oda, valamit nem vettünk észre. A közelmúltban a rádió egyik hajnali adásában a Keresztény Értelmiségiek Szervezetének főtitkára azzal dicsekedett, hogy az 1987-88-ban megalakult szervezet tagjaiból lettek a mai miniszterek és államtitkárok. Tehát csendben megalakult egy láthatatlan szervezet, amely látványos eredményeket ért el.

– Ezek szerint most már kényszerítve érezted magad arra, hogy szólj, most már nem tartottad megkerülhetőnek ezt a kérdést. Nővéred, Ember Mária 1974-ben megjelent Haj­tűkanyar című regényének ajánlása így hangzik: „Ennek a könyvnek a tárgya nem ’a’ zsidó sors. Amit ez a könyv elbeszél, az magyar történelem.” Benne sokkal korábban merült fel annak az igénye, hogy elbeszélje, megértesse, mi történt, holott együtt éltétek át mindazt, amiről a regény szól, a deportálás történetét…

– Mari elsők között mondta ki, írta le az elmondhatatlant. Egy olyan korszakban, amelyre az volt a jellemző, hogy amiről nem beszélünk, az nincs. De Mari kimondta, a Hajtűkanyar-ban. Én végigbőgtem az egészet, de az események tizedére sem emlékeztem abból, amit ő ott leírt. Nemcsak a magyarországi könyvtárakban, levéltárakban kutatott, hanem elment a bécsi levéltárba is és kikérdezett mindenkit, anyánkat is. A kérdésedre talán az a válasz, hogy ő tizen­három éves volt, én kilenc.

Egy tizenhárom éves lány több mindent észrevesz. Ezért nem tartom túl jó filmnek a Senkiföldjé-t, mert az ő főhőse is tizenhárom éves, mint Mari volt, és tapasztaltam, hogy a velünk megtörténtek egyik pillanatról a másikra felnőtté tet­ték a tizenéveseket. Anyám nem tudta volna végigcsinálni, ami rá várt, ha nem támaszkodhat Marira. Én tényleg kislány voltam. Mikor megláttam Jeles filmjében, hogy a tizen­három éves lány babát csomagol, amikor indulni kell a get­tóba, elnevettem magam, hogy bocsánat, én, a kilenc éves voltam az, aki babát vittem magammal. Anyám annyira nem figyelt oda, hogy a harminckét babám közül tizenhatot be­csomagoltam. Bugyit nem. De én kilenc éves voltam és anyám idegösszeroppanást kapott, mert apámat elvitték, és ő soha nem döntött még apám nélkül.

– Megmaradt a babák közül valamelyik?

– Nem. Ottmaradtak a kunhegyesi gettóban. Amikor anyám rájött, hogy porrongyból babaruhákat gyártok, akkor lekent egy-két pofont és a babázás is véget ért.

– Te hány évet nőttél ez alatt az idő alatt?

– Nem tudom. A táborban például nem voltam hajlandó az ottani ételt megenni és csak fogytam, fogytam. Volt Bécsben egy úgynevezett Mischling (vegyes házasságból származóknak fenntartott) kórház, amit később lebombáztak. Anyám úgy gondolta, hogy ott majd jobb lesz az ellátás. Én a deportálás felét kórházban töltöttem, ami nagyon nagy próbatétel volt, mert egyedül voltam a világban. A kórházban már összeszokott a társaság és az új embert mindig próbáknak vetik alá. A vezéregyéniség egy gyönyörű, angyalarcú, kék­szemű, barnahajú lány, iszonyú szadista volt. Nagyon okos is. Nem emlékszem, hogy magyar volt vagy német. Ő osztotta az ételt, vagy a csicskásaival osztatta, és mindenki­nek, mielőtt megkapta az ételét, el kellett mondani az oda illő bróhét. A mi családunk soha nem volt vallásos, én nem tudtam a bróhékat. Azt mondták, hogy amíg nem mondom el a bróhét, nem kapok enni. Anyám azt akarta, hogy meghízzak egy kicsit, de nem kaptam enni, és így még soványabb lettem. És megkérdezték, zsidó létemre miért nem tudom a bróhét? Erre azt válaszoltam, hogy azért, mert én magyar vagyok. Erre az angyalarcú lány, aki kiűzött engem a paradicsomból, azt mondta: aha, szóval te azért vagy itt, mert magyar vagy. És akkor, bár kilenc éves, nem túl okos kislány voltam, egy pillanat alatt átláttam, hogy tényleg nem azért vagyok itt, mert magyar vagyok. De arra is rájöttem, hogy ha nem tanítják meg a bróhékat, ellesni sosem fogom tudni, vagy mire ellesném, éhen halok. Aztán bejött az orvos, aki látta milyen sovány vagyok és bevitt a csecsemők szobájába, ahol nagyon rossz állapotban lévő gyerekek éjjel-nappal sírtak, és tele voltak kiütéssel és véresre vakarták magukat. Szavaltam, énekeltem nekik és akkor egy kicsit abbahagyták a sírást… Én pedig visszakaptam a babáimat, amelyek ottmaradtak a kunhegyesi gettóban, csak ezek éltek…

– És kilenc évesen hirtelen néhány bébi mamája lettél… Hogyan és mikor találkoztál a Ne vígy minket a kísértésbe című film történetével?

– Kaptam egy paksaméta csendőri jelentést 1990 áprilisában egy több évtizede nem látott ismerősömtől. Azzal hívott fel, hogy valakinek a hagyatékát rendezi és talált egy csomagot. A csomagra az volt ráírva, hogy juttassa el a Jad Vasem-hez. Kérte, hogy nézzek bele, ő tudja, hogy filmren­dező vagyok, hátha tudom használni. Akitől kaptam, annak fogalma sem volt róla, hogy saját történetemet adta a kezembe. Csaknem belebetegedtem. Megtudtam, hogy je­lenthették fel apámat, amikor nem szolgáltatott be mindent a hatóságoknak. Ezért ölték meg… Első gondolatom az volt, hogy felkeresem azokat, akik a feljelentésben szerepelnek, zsidókat és keresztényeket. Olyan keresztényeket, akik ellen eljárás indult, mert zsidókkal kapcsolatot tartottak, vagyon­tárgyaikat megőrzésre átvették. A feljelentésekből kiderült, hogy a „módosabb zsidó fajú egyénekből” drasztikusan kiverték, hogy hol rejtették el vagyontárgyaikat. A csendőrök ezt nevezték „pénzverdének”. A keresztények három­féleképpen viselkedtek a szembesítéskor. Vagy azt mondták, hogy hazudik a rohadt zsidó, akkor rendszerint elengedték. Vagy azt mondták, hogy tartozása volt, és így egyenlítette ki a számláját. De aki azt mondta, hogy igen, kedveltem és majd visszaadom a holmiját, ha visszajött, az ellen haladéktalanul eljárás indult és azzal fenyegették, hogy internálják. Ezek az ügyek még akkor is folytak, amikor a szembesítés már le­hetetlen volt, mert a bizonyos „zsidó fajú” egyén „is­meretlen” útirányba elhagyta az országot. A kapott feljelen­tések battonyai lakosokra vonatkoztak. Amikor megkaptam a dokumentumokat, elutaztam Battonyára és bementem az önkormányzathoz. Mondtam, először vagyok Battonyán, nem ismerek senkit, kérem, segítsenek, kit találok meg azok közül, akik a dokumentumon szerepelnek. Jött egy nagyon kedves öregúr, aki az anyakönyveket írta és mindenkit ismert. Lapozott és sorolta: ez nem él, ez külföldön van. Néhány Pesten élt közülük. A Pesten élőket felkerestem, azt mondták, ebből egy szó sem igaz, ez hamisítvány. Kénytelen voltam saját tapasztalataimra hivatkozni. Egyidősek vagyunk, én a kunhegyesi, ők a battonyai gettóban voltak, de ezt nem lehetett nem észrevenni. Én is kilenc éves voltam, de emlék­szem, amikor anyámat bevitték és vallatták, Mari támogatta kifelé, vérzett a talpa, azt püfölték gumibottal. Az arcába harapott belülről, nehogy mondjon egy szót is. A Kékgolyó utcai kórházban operálták ki azt a csomót, amely a szájában keletkezett a harapástól. Szóval ezt nem lehet elfelejteni és azt mondani, hogy velünk ilyen nem történt. Végül, amikor már nem tudtak kitérni a kérdéseim elől, bevallották, hogy keresztényhez mentek hozzá. Én is – mondtam, De nekik gyerekeik vannak, akik nem tudják, hogy édesanyjuk zsidó. Ha vállalnák a szereplést, akkor lelepleződnének a család előtt. Nincs jogom ahhoz, hogy szétbombázzak egy ke­resztény, magyar, úri családot. így aztán, erről a tervemről letettem.

Nem sokkal ezután Szekfű András hívta fel a figyelmemet egy ismerősére, aki ’56-ban volt tizenhárom éves, és akit karon ülő kisgyermekként úgy akartak megmenteni a szülei a deportálástól, hogy rábízták a pesztonkára nagy vagyon kíséretében. A kincseket a pesztonka megtartotta, a gyereket pedig visszavitte a gettóba egy szál napozóban. Kértem, ismertessen össze bennünket. A dokumentumok között volt a szolnoki cukorgyár tíz napjának története, csendőrségi jelentésekben.

Ezekből tudtam meg, hogy 4528 zsidófajú egyént az SS zsidókra, és különleges zsidókra osztotta. A különleges zsidók szerelvénye – velünk együtt – elindult 1944. július 25-én Szolnok-Budapest irányába, és nem a csendőrök, hanem az SS-ek kísérték Strasshofig. A másik felét Szolnok-Hatvan-Kassa-Auschwitz irányába indították csendőri kísérettel. Filmem hősnője és én is a strasshofi szerelvényen voltunk.

– A filmed tehát olyan életutat tár fel, amely azonos a tiéddel?

– Igen, de nem ismertük egymást. Feltehetőleg azonos vonatszerelvényen utaztunk Strasshof felé, csak hősnőm ak­kor hét hónapos volt.

– A hajdani héthónapos csecsemő felnőtt asszonyként visszalátogat falujába és emlékeket gyűjt családjáról, a deportálás körülményeiről. Hogyan készítetted fel a film fő­szereplőjét erre a rendkívüli feladatra?

– Arra kértem Marit, hogy a faluban kérdezzen a család­járól, mert nincsenek emlékei. A forgatás előtt elmeséltem neki, hogy én is voltam a saját falumban, ahonnan 1946-ban jöttünk fel Pestre. Apám nélkül. Őt 1944-ben vitték el. Egy bírósági írnok feljelentette, hogy nem adta le minden vagyonát, például az aranyrudakat, amelyek természetesen sohasem léteztek. Apámat meggyilkolták. A hetvenes évek végén mentem vissza először Abádszalókra. Előbb képtelen voltam rá. Egy barátnőmmel mentünk, az ő autójával. Amikor megláttam a házunk téglaoszlopokon nyugvó ková­csoltvas kerítését, az volt az érzésem, hogy sírköveket látok. Megérintettem a kerítést, és abban a pillanatban elkezdtem bőgni. Kinyílt az ablak, kinézett egy fiatal házaspár és megkérdezték: „Csak nem az Elsner ügyvéd lánya?” Mond­tam, hogy igen. Mire azt mondta a férfi: „Tudtam, hogy el fog jönni.” Betessékeltek bennünket, körbevittek, megkínál­tak, marasztaltak, ott is aludtunk. Másnap jöttek emberek és meséltek apámról gyönyörű történeteket, tele szeretettel. Ezt meséltem el Marinak és bíztattam.

– A film drámai csúcspontjának azt érzem, amikor Mari felolvassa édesapja levelét. A levéllel az édesapa az akkor még csak hét hónapos gyermeknek olyan útravalót kíván adni, amely támaszt és fogódzó lehet egész életében. Hogyan jutott el a levél a címzetthez?

– A levelet Balogh István, Mari édesapja a munkaszol­gálatba való bevonulás előtt odaadta egy keresztény barát­jának, azzal a leltárral együtt, ami tartalmazta a pesztonkának (Zsófinak) adott vagyontárgyak jegyzékét. Balogh István meg volt róla győződve, hogy sem ő, sem a felesége nem fogja túlélni a jogfosztottságot. Azzal a kéréssel adta át a levelet, hogy juttassák el lányának tizennyolc éves korában. A mérnök barát külföldre ment, és elutazása előtt a levelet átadta Mari nagynénjének. Amikor a nagynéni meghalt, a hagyatékában találtak egy levelet Balogh Máriának címezve. Mari, édesapja levelét tíz évvel ezelőtt kapta meg, negyven éves korában.

– A film végén megismerhetjük a szolnoki cukorgyár tíz napjáról szóló csendőri jelentéseket. Különös módon egy huszonéves, keresztény fiatalember olvassa fel furcsa ellent­mondásos aurát teremtve a borzalmakat felfedő szenvtelen szöveg köré. Miért őt választottad?

– Radnóti Miklós Nem tudhatom című versében vannak ezek a sorok:

„Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép, de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem…”

Számomra a csecsszopó negyvennégyben, Mari. Marinak a fia harminc éves, az én lányom huszonkilenc éves. Ők az abszolút ártatlanok. Kaszás Gergő, a fiatalember, lányom osztálytársa volt. A lányom helyett olvassa fel a jelentéseket. De azt hiszem, a film szempontjából jobb, hogy fiú szerepel, mellesleg kiváló színész. Érdekelt, hogy mit tud kezdeni ezzel a szöveggel, hogyan olvassa. Nem adtam semmilyen rendezői instrukciót. Amikor arról van szó, hogy első nap beérkeztek Kunhegyesről a szolnoki cukorgyárba, az vagyok én. És beérkeznek még aznap Törökszentmiklósról, az a nagyanyám, és amikor a negyedik napon arról van szó, hogy kirendelnek civil ruhás nyomozókat a módosabb törökszent­miklósi zsidók kikérdezéséhez, hová rejtették el a vagyontár­gyakat, ez „nyílt nyomozás” a nagyanyámnál például azt jelentette, hogy minden csontját összetörték. Akkor, miközben ezt olvasta, hiába fogtam be a számat, bőgtem, mint a záporeső. Gergő velem szemben ült és olvasott, én pedig jó közönség voltam.