Kiknek a sérelmeit orvosolják?

Interjú Tütős Sándorral, a Kárpótlási Hivatal elnökével

A Kürt utca 6-ban, a VII. kerületi rendőrkapitányság helyén, 1990. október 15. óta működik a kormány Kárpótlási Hivatala, hogy a személyes szabadságuktól megfosztottak és emiatt anyagi kárt szenvedettek ügyeit kezelje, illetőleg az ezzel kapcsolatos jogszabályokat előkészítse. A hivatal 1990. szeptember 1-je óta létezik önálló államigazgatási szervként, országos hatáskörrel. Felügyeletét a miniszterelnök által kijelölt miniszter látja el. A hivatal tevékenységéről kérdezem Tütős Sándort, a miskolci jogi kar volt tanárát, a Kárpótlási Hivatal elnökét.

Hogyan kezdték el munkájukat? Milyen sérelmeket szenvedett csoportok ügyével foglalkozik a hivatal?

– 1989-ben, az akkori ellenzéki erők nyomására kezdtek kárpótlási kérdésekkel foglalkozni, de ez akkor még csak igen szűk körre terjedt ki. Elsősorban a Recsken fogvatartottak ügyeiről volt szó. Az ott sérelmet szenvedettek indították el a kárpótlási folyamatot, és őket kárpótolta a társadalombiztosítás a helyzetükben ért sérelmekért az első jogszabály. Az első intézkedések alapján a recskiek 500 forintos nyugdíj kiegészítést kaptak. Ez év január 1-jétől már a szabadság korlátozottságának időtartama is számításba jön, így az eltöltött évek számának megfelelően emelkedik a nyugdíj. Tehát aki három évig volt fogságban, az már 1000 forintot kap nyugdíj-kiegészítésként. Az érintettek sorában a következő társadalmi csoport az úgynevezett „malenkij-robotosok”, a Szovjetunióba elhurcolt polgári személyek köre volt. Ez tovább bővült a kitelepítettekkel, a Szovjetunióban elítéltekkel, az 56-osokkal és végül az 1945–1963 között törvénysértő módon elítéltekkel.

– Magyarországon 1938 és 1945 között is nagyon sok embert ért sérelem. Úgy tudom, közülük is sokan benyújtották már kárpótlási kérelmüket.

– E csoport kárpótlásra jogosultságát is elismeri a magyar állam; az ő sérelmeik azonban más jellegűek, és az érintettek egy részének már korábban rendezték társadalombiztosítási és munkajogi sérelmeit. Még sincs szó velük kapcsolatban valamiféle hátrányos megkülönböztetésről, hanem arról, hogy fel kell mérnünk: kik is jogosultak valamiféle kárpótlásra. Csakis ennek alapján lehet dönteni a kárpótlás jellegéről és mértékéről.

– Az elmondottakból arra lehet következtetni, hogy a kormány egyfajta nyugdíj-kiegészítésre hozta létre a Kárpótlási Hivatalt.

– Ez tévedés. A kormány a kárpótlást – mai ismereteim szerint – egy háromlépcsős rendszerben kívánja megoldani, a lehetőséghez képest nem túl hosszú idő alatt. Megjegyzem: a nálunk sokkal gazdagabb országokban is eltartott vagy 15-20 esztendeig ezeknek az ügyeknek a rendezése. Bízzunk benne: Magyarországon ez sokkal rövidebb időt fog igénybe venni.

– Tehát az ősszel a Parlament elé terjesztendő kárpótlásitörvény-javaslat már az 1938-1989 között sérelmet szenvedettek teljes körét érinteni fogja?

– Igen. A ma ismert előzetes koncepció szerint a fogságban eltöltött idő mértékében kapnak kárpótlást az érintettek. Például: egy részét készpénzben, egy másik meghatározott részét nyugdíj-kiegészítés vagy más járandóság formájában, harmadik részét pedig valamilyen értékpapírban kapná meg a sértett vagy annak arra jogosult közvetlen hozzátartozója. Egyidejűleg tanulmányozzuk az európai kárpótlási megoldásokat, a spanyol, a német, a török és a szomszédos országokban követett rehabilitációs gyakorlatot. Ezután öntjük formába a törvény alapelveit és történik meg a jogszabálytervezetek szövegezése; ezeket tavasz utóján szeretnénk a kormánynak benyújtani, hogy ősszel az Országgyűlés elé kerülhessen a kárpótlásitörvény-javaslat.

– A rendezés alapfeltétele a kárpótlásra jogosultak személyi adatainak összegyűjtése. Ezek az adatok – a személyiségi jogok tiszteletben tartásával – számítógépre kerülnek. Nyilvánvaló, hogy óriási munkáról van szó, hiszen Magyarországon 1938 és 1989 között majd’ minden családot ért valamiféle erkölcsi, jogi, anyagi sérelem, amit teljes mértékben kárpótolni szinte lehetetlen.

– Bonyolítja az ügyet, hogy egyes rétegek már korábban is részesültek részleges segítségben. Történtek bizonyos lépések 1945 végén, 1946-ban, az 50-es és 70-es években is. Vonatkoztak ezek például azokra, akiket 1938-1945 között munkaszolgálatra vittek, deportáltak vagy nemzeti, „faji”, politikai hovatartozásuk miatt legalapvetőbb emberi jogaikban súlyosan megsértettek. Így például a munkaszolgálatosok és a deportáltak társadalombiztosítási és munkajogi helyzetét 1951-ben bizonyos értelemben rendezték: a nyugdíjkorhatár elérésekor beszámították a személyi szabadságuk korlátozásának időtartamát; 1958-tól pedig erre minden esetben sor került. Mindazonáltal csak egy részét kapták annak, amit egy valóságos rehabilitálásnál kapniuk kellett volna. Aki mindezt mérlegeli, annak számára belátható, hogy most nem valamiféle diszkriminációról van szó! Ismételten hangsúlyozom tehát: az 1938-1945 között jogsérelmet szenvedett idős embereket is kárpótoljuk. Ez nem képezheti vita tárgyát, hiszen országgyűlési határozat is előírja.

– Van elképzelésük arról, voltaképpen hány személyt érintene ez a kárpótlás?

– Történészek, statisztikusok és az érintettek körében is vita tárgya az, hogy az említett időszakban hányan szenvedtek sérelmet, és kik azok, akik kárpótlásra igényt tarthatnak. Egyesek szerint ezeknek a száma csak hétezer, mások szerint kilencezer. Vannak viszont, akik húszezerre, negyvenezerre, megint mások hatvanezer személyre becsülik a jogosultak számát. Látható tehát, hogy az érintett szervezetek, érdekvédelmi szerveződések véleménye, állásfoglalása sem esik egybe. A felmérésre megtettük az első lépéseket. A munkaszolgálatosok érdekvédelmi szervezetével (MUSZOE) együtt kibocsátottunk egy adatlapot. Eddig 35 ezer példányt vittek el belőle, és mintegy 20 ezer érkezett vissza. Közülük is sokan vannak, akiknek a nyugdíja igen alacsony. Ezért célszerű és méltányos volna a kárpótlási törvényt megelőzően az internáltakat, kitelepítetteket érintő nyugdíjrendezéshez hasonló rendelkezést hozni, amellyel javíthatjuk az 1938-1945 között sérelmet szenvedettek életkörülményeit.

– Vagyis a megfenő rendeletek hatályát ki kellene terjeszteni az 1938-1945 között sérelmet szenvedettekre?

– Erről van szó! Új rendeletet kell alkotni. Az adatlapok számítógépes feldolgozása már most is folyik, hogy a rendelet megjelenésekor a Kárpótlási Hivatal azonnal lépni tudjon. Nem szeretnénk elkövetni ugyanazt a hibát, amit az elő­ző kormányzatok elkövettek, nevezetesen: nem ismerve a sérelmet szenvedettek körét, újból felélesztették az elszenvedett sérelmeket. Határozottan törekszünk arra, hogy a kárpótlási folyamat a gazdasági stabilizációval egyidejűleg, várhatóan négy-öt esztendő alatt befejeződjék. Annál is inkább, mert – nézetem szerint – a rendszerváltás szélesebb értelemben akkor fog befejeződni, amikor a sérelmet szenvedett állampolgáraink a lehetséges kárpótlást megkapják.

– Schwarcz István Mihály, a Munkaszolgálatosok Országos Egyesületének ügyvezető elnökhelyettese szerint az 1947-es békeszerződés értelmében a zsidókat kárpótolni kell. Ezt mindenki elismeri, csakhogy az akkori magyar kormány lemondott arról a követeléséről, hogy Németország további kártérítést fizessen a zsidóknak.

– A magyar kormány az 1947-es békeszerződésben lényegében valóban lemondott valamennyi, Németországgal szemben 1945. május 8-án fennálló igényéről, de a magyar állam polgárai nem mondtak le kártérítési követelésükről. Tudomásom szerint több egyén és zsidó szervezet fordult igényével Németország kormányához.

A magyar állam elismeri felelősségét az 1990. márciusi országgyűlési határozatában, amely rögzíti, hogy az 1938-1945 közötti sérelmeket kárpótolni kell. Szó sincs tehát arról, hogy a magyar állam nem akarna kárpótlást fizetni! Az már bonyolultabb kérdés, hogy a magyar állam miért nem kéri Németországtól a kárpótlás kifizetését. Nyilván azért, mert a békeszerződésben lemondott a kártérítési igényről. Vitatható azonban, hogy joga volt-e a magyar államnak állampolgárai nevében is erről lemondani. Persze az is igaz, hogy a békeszerződés idején a magyar állam nem volt abban a helyzetben, hogy érdekeit kellő súllyal érvényesítse. De bármi volt is az oka az akkori kormány álláspontjának, ez a jelenlegi magyar kormányt nem akadályozhatja meg abban, hogy felvállalja a kárpótlást, a jogsérelmek orvoslását. Hozzáteszem: a magyar állam a Német Szövetségi Köztársaságtól annak idején kapott bizonyos összeget az ingóságokért, a ruházatokért, a német munkatáborokban orvosi kísérletek alá vetettek sérelmeiért. Ennek az összegnek a szétosztásában nyilvánvalóan voltak hibák, és ezzel az arra illetékeseknek foglalkozni kell. Utalok arra is, hogy a Kárpótlási Hivatal mellett működő Társadalmi Kollégium figyelme erre a problémakörre is kiterjed. Várjuk vizsgálatuk eredményeit. Biztos vagyok abban, hogy ha a bizottság visszaélésekre bukkanna, kezdeményezni fogja a teljes elszámoltatást.

– Úgy gondolom, a kormány jogilag és erkölcsileg is csapdába kerülhet, és maga ellen fordíthatja a sértetteket, ha nem kárpótolja az összes sérelmet szenvedettet.

– Ismét hangsúlyozom: sem etikai, sem jogi alap nem lehet arra, hogy a sértettek között bármiféle megkülönböztetést tegyünk. A Kárpótlási Hivatal azonban nem kollektív rehabilitálásra, hanem egyéni sérelmek feloldására hivatott. Igaztalan lenne, ha a korábbi kormányok mulasztásai miatt a sértettek az Antall-kormány ellen fordulnának. Hiszen ez a kormány kezdte meg valamennyi sérelmet szenvedett társadalmi réteg rehabilitálását.

Udvarhelyi András