Kihajthat-e a hervadt virág?

Lvovnak avagy ahogyan ma írják ukránul, Lvivnek, az egykori Lembergnek egyik utcájában, a Régi Zsidó utcában egy kétütemű motor berreg, zakatol. Gyalogosok sebesen rebbennek szét egy teherautó elől, amit mintha még közvetlenül a második világháború után gyártottak volna. Egy pár üzlet előtt sor áll. Más üzletek előtt már nincs sor: üresek a polcok. A „posztszovjet” hétköznapok hiányjelenségei és fondjai váltak úrrá Lvovon és az egykori zsidónegyed ódon épületein. Meg a kipufogógázok és a füstköd.

Nem látni nyomát sem zsidó kultúrának, sem a néhai cégtábláknak. Egy téren, nem messzire a Régi Zsidó utcától, kirajzolódik egy lerombolt zsinagóga beton fundamentuma. Tábla azonban nem jelzi, mi állt azon a helyen. Viszont a régi városközpont szélén áll egy gettó-emlékmű. Az óváros peremén, az egykori gettó helyén az Ukrán Nemzeti Bank rideg épülete terpeszkedik.

A lvovi zsidók élete pontosan olyannak tetszik, mint Közép- és Kelet-Európa városainak zsidóié: mintha teljesen megszűntek volna nyilvánosan létezni. Talán financiális nyomorúságuk az oka, talán az újabb keletű antiszemitizmustól való félelmük, vagy az, hogy az öregek elhaltak, a fiatalok pedig már rég elköltöztek. Innen az, hogy ha az utcán megkérdezem, hol székel a zsidó hitközség, az emberek csak megvonják a vállukat.

Már besötétedik, amíg végül kinyílik a keresett ajtó. A folyosón gyorsan kikerülök egy cementtócsát – éppen tataroznak -, majd bejutok egy terembe, ahol már vár a hitközség néhány tagja.

• Honnan jött? kérdezi kíváncsian egy idősebb, csaknem teljesen fehér hajú férfi mint később kiderül, főiskolai tanár.
• Varsóból. De tulajdonképpen német vagyok.

Tartózkodó hallgatás. Aztán megint megszólal a professzor: Akkor tán beszélgethetünk lengyelül is.

Ahogy végignézek a termen, elhalványul az a korábbi benyomásom, miszerint a Ívovi zsidók kihalóban vannak: az öregeken kívül eljöttek fiatalabb hitközségi tagok is.

Egy, a falon függő szemléltetőképről megtudni, hogy 1992 végén megközelítőleg 8500 zsidó élt a 832 000 lakosú Lvovban. A tábla azonban megmutatja a történelem sebhelyeit is: 1931-ben a 315 000 lakos közül mintegy 100 000 volt a zsidó, akik tizenkét zsinagógát és három kórházat tartottak fenn. Abban az időben Nyugat-Ukrajnában 51 zsidó iskola és vagy 100 kulturális közösség működött. 1940-ben a 318 000 lakosból még 131000 volt a zsidók lélekszáma, 1941-ben 460 000-ből 160 000. 1944-ben, a gettóba hurcolás után nem maradt egy sem.

Ma a hitközségnek egyetlen zsinagógája van, és hat kulturális közössége. Iskolája egy sincs. A hitközség magában foglalja a „Solom Áléjkhem” Héber Kultúrtársaságot, a Makkábi-Ifjúságot, továbbá néhány „vallásos zsidót”, ahogy a hátsó sorban egy fehér hajú úr megjegyzi.

Mi ugyanúgy vagyunk, mint az összes többi ukrán mondja Ben-Cijon Kotlik, a lvovi hitközség elnöke. A lvovi zsidók be akarnak illeszkedni az új rendbe, részt akarnak venni megformálásában. Lvov megye („obiasz”) közigazgatása újabb támogatásban részesíti a hitközséget. A görög katolikus egyházzal, aminek Lvovban erős gyökerei vannak, pozitívan fejlődnek a kapcsolatok. Ennek egyrészt történelmi alapjai vannak: a második világháború alatt Andrej Septicki lvovi görög katolikus pap befogadott templomába zsidó gyermekeket s így megmentette őket. Másrészt a lvovi görög katolikus egyház jelenlegi feje, Miroszlav Ivan Ljubacsovszkij nagy hajlandóságot tanúsít az együttműködésre.

A hitközség némely tagja aktívan politizál. Kotlik például tagja a „Ruh”-nak, ennek a politikai ellenzéki mozgalomnak. Az ukrán kommunistáknál viszont mindenkor könnyen megértésre talált az antiszemitizmus. Az ukrán politikusok öt százaléka mondja Sejkhat Mejlakh antiszemita érzelmű. Ezek tiltakozás nélkül vesznek tudomásul antiszemita publikációkat. Az ilyen publikációk alaphangja ugyanaz: „a zsidók maguk provokálják a gyűlöletet maguk ellen.” Ők maguk tehetnek arról, hogy van antiszemitizmus.” Mintegy Lengyelország párhuzamaként, ahol zsidóellenes jelszavak németellenesekkel keverednek. Ukrajnában a zsidóellenes jelszavakhoz újabban lengyelellenesek társulnak. Azonfelül egyre többször találkozni olyan híresztelésekkel, hogy zsidó szabadkőművesek felvásárolják Ukrajnát”.

„Máig sincs egyetlen olyan tudományos munka sem mind-árról, amit a zsidók ezért a térségért tettek. Csak a sértegetések vannak!” mondja Mejlakh. Mindenesetre a zsidók javára írják, hogy tevékenyen részt vesznek Ukrajna függetlenségi mozgalmában”. És ehhez a lappangó antiszemitizmus ellenére kapcsolódik egy olyan jelenség, amelyet a hitközségben tréfásan így neveznek a „demokrácia zsidó csodája”: egyszeriben mind több és több ukrán vallja magát zsidónak!

Abraham Rosenthal rabbi az Egyesült Államokból jött Lvovba. O diplomatikus hangsúllyal mondja: „Én itt ugyanolyan jól érzem magamat, mint az Államokban.” Az ukrán kormányszervek, mondja, Kijevben is, Lvovban is segítik a munkámat. A kapcsolat a kormány és a zsidók között olyan, mint az Egyesült Államokban.” Rosenthal rabbi számára az antiszemitizmus sem ukrán tulajdonság. Sokkalta inkább olyan jelenség, amelynek a nehéz idő a szülőanyja: „Hát hogyan reagál az az ember, akinek muszáj éheznie?” Az ukrán antiszemitizmus, mondja, az ukránok egzisztenciális félelméből, a hiányból táplálkozik. A rabbi így vonja le végső következtetését: A világnak ki kell segítenie Ukrajnát súlyos helyzetéből. Ezzel nekünk is segít!”

(Allgemeine Jüdische Wochenzeitung 1993. 48. szám)

Fordította Jólesz László