Kié az illatosabb szappan?

Kié az illatosabb szappan?

Izraeli filmtavasz

Estéről estére idén is megtelt a körúti kis mozi. Néhány filmre alig lehetett beférni, már egy nappal előbb elkeltek a jegyek. A megnyitón még a galériára is jutott né­hány néző, ők hely hiányában kazettá­ról nézhették meg A vízenjáró című fil­met a vetítéssel egy időben. Olyan al­kotások is szerepeltek a programban, amelyekről sokat írtak a nemzetközi sajtóban, s amelyek fesztiváldíjakat is kaptak. A kritikusok az izraeli film megújulásáról beszélnek, ám a hazai forgalmazókat a lelkes nemzetközi fo­gadtatás sem győzi meg arról, hogy ér­demes lenne megvenni néhány izraeli filmet. A vízenjáró premierje júniusban volt Londonban, s ezt megelőzte a pá­rizsi, New York-i és berlini bemutató. Több ország mozijában játsszák A vi­lág végén fordulj balra című filmet is. Ez utóbbi rendezője, Avi Nesher, egy filmje bemutatása alkalmából Buda­pestre látogatott, és találkozott a kö­zönséggel. Négy játékfilmet, három dokumentumfilmet és a Sam Spiegel Filmfőiskola hallgatói által készített diplomafilmeket láthattunk az Örök­mozgóban május 19-30. között.

A filmek 2004-ben készültek, Efrájim Kishon Sallah Shabbati című, 1963-ban készült klasszikus alkotásá­nak kivételével. Avi Nesher egy Buda­pesten adott interjújában lelkesen beszélt arról, hogy Efrajim Kishon film­jei megkerülhetetlenek voltak azok számára, akik a kezdeti időkben filmet készítettek Izraelben. A hatvanas években az író, filmrendező Kishon írásai és vígjátékai egyebek mellett a héber nyelv modernizálásához is jelentősen hozzájárultak. A filmjeiben el­hangzó mondatok közül nem egy szál­lóigévé vált az országban, persze ab­ban az időben más volt a mozi szerepe, mint manapság.

Avi Nesher a Világ végén fordulj balra című alkotása is a hatvanas években játszódik. A helyszín a „világ vége”, egy eldugott kis falu a Negev sivatag határán. Nincsenek autók és sztrádák, üzletek és kávéházak, rek­lámtáblák és külső zajok, néhány ház alkotja csupán a települést. Lakóit el­választja egymástól a különböző nyelv és kultúra, az eltérő szokások. A fran­ciául beszélő, korábban betelepült ma­rokkói zsidók és a most érkezett, ango­lul beszélő indiai zsidók bizalmatlanul méregetik egymást.

„Pardon, Madame, ide ne tereges­sen, ez a mi házunkhoz tartozó szárító­kötél” – mondja a marokkói asszony az indiainak, aki először nem érti, mit akarnak tőle, aztán rájön, hogy el akar­ják zavarni. A feszült helyzet ellenére a marokkói szagolgatni kezdi a másik asszony frissen mosott ruháit, és nem állja meg, hogy meg ne kér­dezze: milyen szappan ez? Az indiai nem késik a vá­lasszal: természetesen an­gol, a legjobb szappan a vi­lágon! Ehhez már nem kell nyelvtudás, a marokkói in­gerülten jelzi, hogy a leg­jobb szappan természetesen a francia. Az asszonyok mély megvetéssel néznek egymással farkasszemet, a marokkói „francia” és az indiai „angol”.

Nem zavartalan tehát a jobb sorsban reménykedő betelepülők élete. Az el­lentétek csak tovább éleződnek, amikor a marokkói özvegyasszony elcsábítja az indiai családapát, és amikor a marokkóiak kinevetik a krikettező indiaia­kat. Van azonban két tinédzser lány, akik fütyülve a felnőttek közötti konf­liktusokra, mély barátságot kötnek egymással, függetlenül attól, hogy az egyik indiai, a másik marokkói család­ból származik. A lázadó, kíváncsi és szemtelen lányokat jobban érdekli tes­tük titkainak felfedezése, a szerelem, a mély barátság és szeretet, amit egymás iránt éreznek, mint a felnőttek világa.

A kis település lakói idővel elkezdik érteni egymást. Eltanulják egymás nyelvét, szokásait, megtanulják, ho­gyan kell alkalmazkodni és együtt élni. Ezt a folyamatot mutatja be a film, re­mek karakterekkel és helyzetekkel. Hol nevetünk, hol szomorkodunk, de mindvégig együtt érzünk a sze­replőkkel, különösen a két fiatal lán- nyal, akik egy új, nyitottabb és szaba­dabb generációt képviselnek.

A Világ végén fordulj balra a leg­népszerűbb film volt tavaly Izraelben. Négyszázötvenezren látták, ami kiug­róan magas nézőszámot jelent hazai filmnél. De nem csak Izraelben volt sikere, szerte a világon vetítik, fesztivá­lokon és mozikban. A rendező, Avi Nesher, aki Hollywoodban rendez si­keres kommersz filmeket, sok év után tért vissza szülőföldjére, hogy izraeli filmet készítsen, és műve azonnal a si­kerlista élére került.

Eytan Fox, A vízenjáró rendezője a Jossi és Jaggerrel (2002) tört be a filmvilágba a berlini bemutató után. A történet kimondatlan tabukat döntöget: az izraeli hadseregben játszódik és két katona titkos szerelmi viszonyáról szól. Izraeli filmben először bukkant fel a férfiak közötti szerelem témája. Eytan Fox legutóbbi filmje, A vízenjá­ró, a harmadik német generáció náciz­mushoz való viszonyát vizsgálja, iz­galmas politikai krimibe ágyazva. A főszereplő Moszad-ügynök szerepét Lior Askenázi, az ünnepelt izraeli sztár játssza. (Magyarországon a Kései há­zasságban láthattuk, amit az Örökmoz­góban játszottak és a Duna televízió­ban is bemutattak.) A vízenjáró ügynö­ke a Moszadtól kapott titkos megbíza­tásának teljesítése érdekében barátsá­got köt egy régen körözött náci tömeg­gyilkos két unokájával. Egyikük egy izraeli kibbucban, a másik Berlinben él. A két fiatal tud a nagyapa múltjáról, de azt hiszik, már régen nem él. A Ber­linben élő Axel meghívja az idegenve­zetőként bizalmába férkőzött ügynö­köt a család születésnapi pajtijára. A partin a hatalmas torta után a fiatalok legnagyobb megdöbbenésére tolóko­csiban betolják a nagypapát is. Végre elérkezettnek látja az időt az ügynök, és éjjel belopózik a betegszobába. Előveszi a pisztolyát, és akkor… kép­telen megölni a tehetetlen öregem­bert… Magába roskadva távozik, de szembetalálkozik Axellel. Axel leül nagyapja ágyára, végigsimítja arcát, és lassan kihúzza az életet fenntartó infú­ziós csöveket. Szimbolikus gyilkosság ez, tettével igazságot szolgáltatott, és leszámolt azzal a múlttal, amely aka­ratlanul az övé is.

Eytan Fox filmjében szembeállítja a harmadik generációt a szülők, a nagy­szülők múltjával. Azt az álláspontot képviseli, hogy a fiatalok sokkal ke­vésbé hajlandók kompromisszumra, mint elődeik. Ők már nem hajlandók titkolózni, mellébeszélni és elhallgat­ni. A múlt soha nem évül el, ezért nyíl­tan kell beszélni róla, szembe kell nézni vele, vallják a szereplők. Egy interjúban Eytan Foxtól megkérdez­ték, milyen érzése­ket táplálnak Izra­elben a németekkel szemben: „Ők a bűnösség érzeté­nek szörnyű terhét hordozzák maguk­ban. Meg kell tanulnunk, hogy ne fél­jünk azoktól, akik különböznek tőlünk, azoktól, akik a feltételezett ellensége­ink” – nyilatkozta.

Miként az előző két játékfilm, az amerikai születésű ortodox rendező, Joseph Cedar filmje is Berlinből star­tolt, a Tábortűzén (2004) különdíjat kapott. Egy negyvenéves asszony áll a történet középpontjában, aki lányaival 1981-ben egy új vallási csoporthoz szeretne csatlakozni. A közösség a há­rom nő befogadását feltételekhez köti. Az asszonynak új férjet kell találni, és két lányának el kell fogadni a vallási szabályokat – a lányok azonban min­den megtesznek, hogy megakadályoz­zák az anya szándékait. Saját elképze­lésük van életükről. Cedar egy interjú­ban így nyilatkozott: „Azok az embe­rek érdekelnek, akik képesek kitömi a törzsi szorításból és saját vágyaik sze­rint élni. Az ideológiák arra szolgál­nak, hogy elfedjék az alapvető emberi érzéseket. ”

A dokumentumfilm-készítésnek ko­moly hagyományai vannak Izraelben. Kezdetben az állam támogatásával, ma már számos kisebb műhelyben és stú­dióban alapítványi támogatással, és sa­ját tőkéjükből is forgatnak a rendezők. Külföldi televíziók évek óta vásárolják a sokszor rangos nemzetközi díjakat nyert alkotásokat. A kedvező helyzet­hez az is hozzájárul, hogy az izraeli te­levízió rendszeresen bemutatja az új filmeket, s így a legnagyobb nyilvá­nosság előtt mérettetnek meg. A dokumentumfilm-rendezőket általában a je­len érdekli, éles társadalmi problémá­kat feszegetnek. A műfajt három film képviselte az Örökmozgó izraeli film­tavaszán. Az erdőn kívül (2004) egy korabeli napló segítségével idézi fel és hozza nyilvánosságra több mint száze­zer litván zsidó meggyilkolását 1941 és 1944 között. A Hölgyeké a győze­lem (rendezte: Yuval Cohen, Amit Az­az) egy női kosárlabdacsapat szenved­élyes és elszánt küzdelméről szól a fér­fiakat előnybe helyező sportvilágban. A Forgatási napok (rendezte: Michal Kafra, Deva Melman) úgy készült, hogy az alkotók két évig járták Izraelt, lencsevégre kapták az utca emberét, különös figurákat és élethelyzeteket, a háborús viszonyok mindennapjait. Sokszínű, izgalmas, máskor félelmetes látlelet ez Izrael két évéről, a film alkotóinak szemüvegén keresztül.

Az elmúlt évtized során az izraeli film érzékelhető, pozitív változáson ment keresztül. Témái erőteljesebbé és univerzálisabbá váltak, művészei esz­közei kifinomultabbak. Felhívják magukra a külföld figyelmét, díjakat kap­nak, írnak róluk, és egyre gyakrabban láthatók mozikban is a világ számos országában. Izraelben 2001-től je­lentős állami támogatásban részesül a filmgyártás. Az évente leforgatott húsz-huszonkét játékfilm közül min­dig akad három-négy, amely a nemzet­közi érdeklődés középpontjába kerül. A hazai nézők körében is egyre népszerűbbek az izraeli filmek. Négy-öt éve még alig érték el a huszonötezres nézőszámot, ma már több százezren váltanak jegyet. Bizonyára ez is hozzá­járul ahhoz, hogy egyre több külföldön dolgozó izraeli rendező tér vissza fil­met készíteni.

Surányi Vera