Ki mondja a káddist?

(Elie Wiesel: Az eskü. Európa Könyvkiadó, Fordította: Dezsényi Katalin 1990. 324. old. 80 Ft.)

Alighogy elkezdtem a könyvet olvasni, máris ismerős tájak, szokások tárultak elém, és jól ismert emberi sorsok. Hiszen jómagam is innen, a Kárpátok vidékéről származom. Hanem az már nem mindennapi élmény, hogy a szerző rögvest megteremti azt az egyedi, megismételhetetlen, mondhatni kafkai légkört, amely körüllengi a helyszínt, a kisvárost, az ott élő emberek életét.

Most látom csak, azt írom le: az ott élő emberek. Pedig Kolháza, a Kárpátok lábánál fekvő, nagyrészt zsidó városka (az elnevezés költött) mint olyan, nincs többé. Elemésztette az évezredes emberi gyűlölet, amelyet a külvilág táplált a zsidósággal szemben.

Elie Wieselről elmondhatjuk: az emberi lélek legmélyébe lát. S ezen túl még valami kitetszik minden sorából; odahaza van, ez az ő vidéke, ahonnan elszármazott, úgy ismeri, mint a tenyerét.

A zsidóság tragédiáját írja meg. Kolházát megelőzte Glonchester, Bazin, Galaiti, Tiszaeszlár és csak nagy sokára következik az itt említett kisváros. S bár Smuél, a hűséges krónikás szorgalmasan feljegyzett minden mozzanatot, ami az iszonyú történettel összefügg, az első vészjósló fuvallattól kezd­ve a szétszórt pernyékig, nem világlik ki, hogy történhetett meg, hogy emberek jó szomszédokként békességben éltek egymással: te átjársz hozzám vízért, én kölcsönadok neked egy kevés vetőmagot, vagy éppenséggel sót, gyerekeink együtt játszadoznak az udvaron, és egyszerre csak minden megszakad, vésztjósló temetői csend költözik a házakba, s egy éjjel elszabadul a pokol. A halálos veszedelem beköszönte előtt egy nappal még egy Tóra tekercs elkészültét ünnepli dallal és tánccal, s nem telik bel 24 óra, kezek, lábak megbecstelenítik. Volt szomszédaid, ismerőseid, üzlettársaid vadállatokká vedlenek, puskával, vasvillával, doronggal felszerelkezve támadnak rád, megerőszakolják asszonyod, lányaid, lemészárolják gyermekeid. Hogyan történhetted) meg? Válasz nincs, csak a tények rögzülnek.

Az életben maradottak megesküsznek, nem mondják el az utókornak a történteket, hátha így sikerül véget vetni a pogromok szakadatlan láncolatának. De akkor mi végre maradnak életben? Ez a kettősség vonul végig Az eskün. Merre hát a kiút?

A történet, s gyökere ismert, mintha csak lemásolták volna a múltból: egy részeges, mihaszna lumpen porontya elkóborol, nyoma vész, s máris készen a beláthatatlan következményekkel terhes vád: a zsidók ölték meg, hogy vérét vegyék. Mose, a kabbalista, feljelenti önmagát, magára vállalja az iszonyú bűntettet, a megkínzatást abban a reményben, hogy megszabadítja hitsorsosait a vérvád alól. Mindhiába. A pokol elszabadul, és minden gáton át utat tör magának. Ha a farkasok egyszer felgerjednek így a szerző -, szomjukat csak vérrel lehet csillapítani.

Egy maroknyi csoport felveszi a küzdelmet, azt sugallva, hogy a legreménytelenebb helyzetben sem szabad a zsidóknak megadniok magukat sorsuknak. Vajon nem ez történt a varsói gettóban? Buchenwaldban? Izrael történelmi múltjából is merítve, Masszadán?

Szomorú a vég: a krónikás átadja a pinkészt (az eseményeket hűen megörökítő krónikát) fiának, jegyezze fel mindazt, ami még hátramaradt. A pusztulást. Tudjuk jól, mivel ért véget a történet a Kárpátok táján, ahol a túlélő felett lebeg a súlyos kérdés.

Ki mondja el a káddist?

Kroó László