Ki légyen antiszemita?

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Forrás: Élet és Irodalom

2008. június 16. / Révész Sándor

Sok antiszemita legyen, vagy kevés? Ezt mi döntjük el. Ha tág értelemben vesszük az antiszemitát, sokan lesznek, ha szűk értelemben, akkor kevesen. Mindkettőnek van előnye és hátránya.

Az első esetben könnyebb normatív módon meghatározni, ki az antiszemita, viszont nehezebb normatív módon viszonyulni hozzájuk. A második esetben – pont fordítva.

Tág értelemben azt tekinthetjük antiszemitának, aki negatív kollektív tulajdonságokat, tevékenységeket kapcsol zsidókhoz mint zsidókhoz. Ez eléggé egyértelmű meghatározás, kevés lehetőséget ad a vitára. Viszont: az antiszemiták körébe zár sokakat, akiknek vitathatatlanul helyük, sokszor kitüntetett helyük van a szellemi életben, a közéletben, a közemlékezetben, az ország történelmének pozitív szereplői között. Természetesen szép számmal lesznek közöttük zsidók és a zsidók érdekében tevékenykedők is.

Szűk értelemben azt tekinthetjük antiszemitának, aki aktív ellenséges tevékenységet folytat zsidók mint zsidók ellen. Őket valóban szalonképtelennek lehet nyilvánítani, ki lehet mondani, hogy nincs helyük a Magyar Köztársaság közéletében és az ország történelmének pozitív szereplői között. (Hogy a nyilvánosságában van-e, más kérdés, annak taglalásába itt nem megyünk bele, de szerintem van.)

Ebben az esetben folyton-folyvást végtelen vitákba keveredünk arról, mi tekinthető aktív ellenséges tevékenységnek, a verbális tevékenység milyen esetben; hogy az ellenséges tevékenység zsidóként éri, akit ér, vagy attól függetlenül; hogy ez a tevékenység nemtelen agresszió, vagy jogos visszacsapás, esetleg önvédelem; hogy a pró és kontra (zsidóvédő és zsidóellenes) cselekedeteknek egyes személyek, csoportok, intézmények esetében mi az egyenlege – és így tovább. Az antiszemitizmus határait ilyen viták során keresztül meghatározni reménytelen vállalkozás. Ha tehát az antiszemitizmus szűk értelmezését választjuk, akkor mindig lesz egy széles és bizonytalan, lezárhatatlan vitákkal, egyszerre igazolhatatlan és elháríthatatlan vádakkal telített határsáv, viszont egyértelműen és normatív módon lehet viszonyulni azokhoz, akik a túlnyomó többség egyöntetű ítélete szerint a szűk értelemben vett antiszemitizmus sávján belül vannak.

(A szakirodalomban persze sokféle összetettebb meghatározást is találunk, ezek egy-egy jelenségkör tudományos-történeti leírásához hasznosak és szükségesek lehetnek, de a közbeszédben nem használhatók.)

Zsidózó szentjeink

Hogyan antiszemitázhatjuk le azokat, akiket nagyra becsülünk? Hogyan becsülhetjük nagyra azokat, akiket antiszemitának vélünk? Ezzel a kérdéspárral kellett szembenéznem két évvel ezelőtt, amikor Nagy Imre snagovi feljegyzéseiről írtam a Beszélőben (Révész Sándor: Kommunisták a forradalomban, Beszélő, 2006. november). Ezekben a feljegyzésekben olvashatjuk: “Mi volt a Rákosi-klikk ilyen magatartásának az oka? Ebben kétségkívül döntő szerepet az játszott, hogy zsidók, méghozzá Moszkvából jött zsidók lévén túlnyomó többségükben, a magyar nép széles tömegei gyűlölettel viseltettek irántuk, szembefordultak velük, s nem voltak hajlandók elfogadni őket a magyar nemzeti érdek képviselőinek, még kevésbé vezéreiknek. Ezt valamennyien már hazatérésük előtt jól tudták… (…) A Rákosi-féle zsidó klikk nacionalistább akart lenni a magyaroknál, és ezzel rendkívül súlyos károkat okozott az országnak, a revizionizmus veszélyeit idézte fel, gyanút keltett szomszédainknál, s ezzel hosszú időre megrontotta velük barátinak induló viszonyunkat. (…) Ahogy Sztálin oroszabb akart lenni az oroszoknál… a zsidó Rákosi és klikkje követte ezen az úton, akik viszont magyarabbak akartak lenni a magyaroknál…” (Nagy Imre: Snagovi jegyzetek – Gondolatok, emlékezések 1956-1957. Felelős szerkesztő: Vida István. Gondolat Kiadó, Budapest, 2006, 93-94. o.) Nagy Imre idézett véleményével kapcsolatban írtam a következőket: “A zsidó származás tehát Nagy Imre snagovi följegyzéseiben determinisztikus nemzetidegenséget jelent. Nehezen állíthatnánk, hogy ez nem antiszemita tézis. Aki nem barátja az antiszemitizmusnak, viszont fönn akarja tartani Nagy Imre iránti megbecsülését, mert úgy gondolja, hogy erre a fönt idézett sorok ellenére sok oka van, két dolgot tehet. Vagy az antiszemitizmus fogalmát szűkíti le úgy, hogy a zsidó determinisztikus nemzetidegenségének tétele ne férjen bele, vagy elfogadja azt a lehetőséget, hogy nagyra becsüljön – egyéb okokból – egy antiszemitát. Nem bármilyen antiszemitát természetesen, hanem olyat, aki távol áll az antiszemitizmus erőszakkal, üldözéssel, diszkriminációval járó változatától. Az első lehetőség ködösítéshez és fogalmi zavarokhoz vezet, ezért e sorok írója föltétlenül a másodikat javasolja.”

Most Márai Sándor teljes naplószövegeinek kiadása kapcsán írok egy dolgozatot a Beszélőbe (ezt a júniusi számban találja majd meg a kedves olvasó), és ezúttal még élesebben áll előttünk a fenti kérdéspár. Beke Albert összeszámolta, hogy Márai a naplóiban és a publicisztikájában 1942-től a haláláig, 1989-ig “ötvenkilenc alkalommal bírálja a zsidóságot, mégpedig nagyon kemény hangon” (Beke Albert: Márai Sándor a magyarságról és a zsidóságról, Szenczi Molnár Társaság, Budapest, 2002. 180. o.). Ezeket a “nagyon kemény hangú bírálatokat” úgy szokták idézni az önmeghatározásuk szerint konzervatív, keresztény-nemzeti erőket szolgáló sajtóban, mint a szentírást. Úgy, mint a másik oldalon Márai megsemmisítő ítéleteit a Horthy-korszakról, a magyar konzervativizmusról és keresztény-nemzeti kurzusról. Itt most elég lesz fölidézni egyet a zsidó témájú Márai-megnyilatkozások közül emlékeztetőnek: “Nem hiszek semmiféle olyan megoldásban, mely a “zsidókérdést” megnyugtatná. A kunmadarasi pogromot követő napon zsidó tüntetők járták be Budapest utcáit – a néma és jogos tüntetés helyett fenyegetőzve kiabáltak, két útjukba akadó keresztényt megvertek, majd B. páternek, mikor a miniszterelnökség nevében megnyugtató szavakat mondott nekik, ezt kiáltották: “Halál a keresztény papokra!” Tehát a kunmadarasi gyilkosságot újabb kunmadarasok követik majd. A fasiszta kivégzések közönsége nagyrészt zsidó söpredékből áll össze, vérszomjas szemet szemért alakokból; azok a szegények, akik igazán szenvedtek, akik ártatlanul elszenvedték a zsidóüldözések vesszőfutását, akik megkínzott, nyomorult halottaikat gyászolják, otthon maradtak. De ez a nagyvárosi, hangos, szemérmetlen és kegyetlen alzsidóság, ez a söpredék, amely üzletben, utcán, hivatalban képviseli most a zsidóságot, igen nagy veszélyeket idéz föl a megmaradt zsidóság egésze számára. S nem lehet tenni semmit ellene.

A zsidók számára egy út van: legyenek keresztények, lelkükben is, életmódjukban is. A kereszténység mint életforma és pedagógia, igen nagy erő. Más utat nem látok a zsidóság számára.” (Márai Sándor: A teljes napló – 1946, Helikon, Budapest, 2007. 178-179. o.)

Sokan élcelődtek, vagy háborogtak azon, hogy Elek István a “jobboldali” szellemi és politikai élet egyik nagy becsben tartott, népszerű alakjának aljas cikke kapcsán különbséget tett az antiszemitizmus és a zsidózás között. Szerinte az illető úr, bár közönségesen zsidózott, nem antiszemita. Hisz: “nem mindenki antiszemita, aki “zsidózik”, vagyis időnként előítéletes szemléleti sémákat használ a zsidósággal kapcsolatban, illetve ellenszenvvel nyilatkozik bizonyos zsidó vagy zsidónak vélt személyek, csoportok nézeteiről, magatartásáról.

A zsidózás sem élvezi a rokonszenvem, pláne nem, ha alpári stiláris eszközökkel társul, de e magatartást akkor sem helyes, akkor sem okos egybemosni az antiszemitizmussal, vagyis az elkötelezett zsidóellenességgel. Ha eluralkodik a nyilvánosságunkon ez a különbségtételre érzéketlen beszédmód, az szerintem a tényleges antiszemitizmus elleni védekezés hatékonyságát is inkább gyengíti, mintsem erősíti.” (Viszonválasz Bächer Ivánnak, Népszabadság, 2008. május 17.) Én ugyan, amint az alábbiakból kiderül, nem értek egyet Elekkel, de nem látok okot sem az élcelődésre, sem a háborgásra. Az általa javasolt különbségtétel az írásom elején vázolt reális választási lehetőségek egyike, még ha én nem is azt pártolom. Ellenben az élcelődők és a háborgók között olyanok is vannak, akik személyes tapasztalataim alapján nagyon is hajlanának rá, hogy ilyesféle megkülönböztetéssel oldják föl azt a dilemmát, amiről Nagy Imre kapcsán írtam, Márai kapcsán írni fogok és még sokak kapcsán írhatnék. Sokan szeretnék ezt a kellemetlenséget föloldani azzal, hogy nagyra becsült idoljaink tán valamelyest zsidóztak, de antiszemiták nem voltak…

Bibó-kérdés Magyarországon

Itt emlékeztetnék arra a nagyon tanulságos vitára, mely Ungváry Krisztián és Szalay Pál között robbant ki Bibó István kapcsán (Ungváry Krisztián: Gyötrő illúziók. Bibó és 1945 eseményei, Beszélő, 2000. január; Szalai Pál: Két vitairat – A bibótlanítás zsákutcája, Mozgó Világ, 2000/10.; Ungváry Krisztián: Bibó és a zsákutca, avagy miért nem tudunk mit kezdeni Bibó szellemi örökségével, Mozgó Világ, 2001/2.). Ez a vita elakadt anélkül, hogy elmélyült volna. Azóta sem próbálta senki komolyabban értelmezni azt a tényt, hogy Bibó István, akinek a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című 1948-as tanulmányát ma is alapműként idézik, megkérdőjelezhetetlen referenciaként kezelik sokan az antiszemitizmus elleni szellemi harcban, a harmincas években Ungváry megfogalmazása szerint “mérsékelten ugyan, de szintén antiszemita álláspontot foglalt el”. (Ungváry Krisztián: Bibó és a zsákutca…). Ungváry emlékeztet Bibó egyik 1938-as vázlatára, melyben ez áll: “A fődolog nem az, hogy ne legyünk antiszemiták. Sőt, nagyon is nyugodtan legyünk azok. De ne hagyjuk, hogy ebben olyanok is segítsenek, akik ettől nem szűnnek meg ellenfelek lenni” (Bibó István: Életút dokumentumokban, 1956-os Intézet-Osiris-Századvég, Budapest, 1995. 172. o.). Ez persze nem lenne különösebben érdekes, ha Bibó 1938-as és 1948-as álláspontja között nem lenne a drámai különbségek mellett valami közös. Ennek a közösségnek pedig fontos szerepe van abban, amit alább megpróbálunk kifejteni. A közösségi tulajdonságok kérdésében Bibó megtett nagyon fontos lépéseket, és nem tett meg szintén nagyon fontosakat. (Korát és annak szellemét ismerve persze az lett volna a csoda, ha megteszi.) Elnézést, de most magyarázatképpen hosszú idézetre lesz szükségünk: “egy közösség, egy embercsoport alkatáról, alkati adottságairól, eredendő tulajdonságairól a hitel komoly reményében nem lehet tételekbe foglalt megállapításokat tenni, ettől azonban lehetnek olyan vonásai, tulajdonságai, magatartásformái, beidegződései, melyek egy adott környezetben, egy adott pillanatban jellemzik, megkülönböztethetővé, felismerhetővé teszik, s a környezetben leegyszerűsített általánosításokat váltanak ki. Közösségről, csoportról, több emberről lévén szó, ezekre nézve az, hogy ez vagy az a vonás magatartás “tipikus”, “jellemző”, mindig csak egy statisztikai arányszámot jelöl. Az, hogy az angol nyurga, pipázik és hidegvérű, nem azt jelenti, hogy minden angol ilyen, sőt azt sem, hogy a többségük ilyen, csak éppen annyit, hogy az angolok között a nyurgák, pipázók és hidegvérűek százaléka magasabb, mint másféle emberek között. Ugyanígy vagyunk az emberi magatartások minden típusával, melyet a zsidók szempontjából tipikusnak lehet, vagy szoktak nevezni: nem minden zsidónak s nem is a zsidók többségének a magatartásformái ezek, csak egyszerűen olyanok, amelyek a zsidóknál gyakoribbak, mint másoknál. Ennyi tökéletesen elég arra, hogy a környező társadalom ezeket zsidó vonásoknak tekintse. Ebből önmagában, még ha logikailag pontatlan állítások is ezek, semmi baj nem származik, mert az ember minden vonatkozásban így foglalja össze és általánosítja tapasztalatait; baj akkor származik ebből, ha indulati elemek jelennek meg, és ahhoz, amit jellegzetesnek és megkülönböztethetőnek nyilvánítanak, egyben érzelmeket, indulatokat, következményeket is akarnak fűzni.” (Bibó István: Válogatott tanulmányok, Magvető, 1986. II. köt., 687-688. o.) Bibó csupán “logikailag”, tehát elméletileg nevezi “pontatlannak” azokat az állításokat, melyek a fenti szövegéből következően gyakorlatilag hamisak, s a közösség tagjainak többségére nem igazak. Amiből Bibó szerint “önmagában, még… semmi baj nem származik”, az éppen a bajok szemléleti alapja. Hiszen “az ember” nem azért általánosítja logikailag is, gyakorlatilag is hamisan a tapasztalatait, hogy azután ne kezdjen az általánosításaival semmit, hanem éppen azért, hogy “érzelmeket, indulatokat, következményeket” fűzzön hozzá. Az igaz, hogy ez a fajta hamis általánosítás a mindennapi tudat jellegzetessége, de az történetileg nagyon is változó, valamelyest befolyásolható, s amennyire befolyásolható, annyira befolyásolandó körülmény, hogy a véleményformáló értelmiség ezeket a hamis általánosításokat mennyiben hitelesíti vagy diszkreditálja, s hogy milyen közösségekhez milyen mértékben kapcsolnak közös tulajdonságokat. Régebben például egy-egy település, falu lakosságához sokkal gyakrabban, erősebben, sokkal több indulattal és következménnyel kapcsoltak közösségi tulajdonságokat, mint ma.

Bibó tanulmányának az a legérdekesebb jellegzetessége, hogy miközben nagyon finom különbségtételekkel, árnyalásokkal bontja szét a magyarság és a zsidóság különböző helyzetű és fölfogású rétegeit, a felelősségvállalás, a sérelmek, egymás érzékelése, az egymással való kommunikáció tekintetében mégis cselekvő egységként, cselekedetek óriás alanyaként tételezi a magyarságot, a zsidóságot és a nem zsidóságot is. Erre a tételezésre épül a tanulmány egész dramaturgiája. Mit mondjunk “mi” magyarok magunknak, a zsidóknak, ők nekünk stb. Ismétlem: az lett volna a csoda, ha Bibó hatvan évvel ezelőtt ezen a fölfogásán túllép. Nem az az érdekes, hogy ezt nem tette meg, hanem az, hogy ezzel a fölfogással ma is orákulum lehet. Hogy a Zsidókérdés nem számít elavult műnek, hogy nem lép rajta túl az idő. Pedig ideje lenne.

Legyen sok antiszemita

Bármennyi nehézséget okoz az antiszemitizmus tág értelmezése és bármenyire messze sodor minket e terminus ködös és bizonytalan hétköznapi használatától, csak ez ad lehetőséget a hozzá kapcsolódó gondok és konfliktusok értelmes és távlatos kezelésére. A szűkebb értelemben vehető antiszemitizmust, az agresszív, aktív zsidóellenes tevékenységet is csak akkor tudjuk értelmezni és kezelni, ha fölmérjük, hogy minek a része, minek az alakváltozata, milyen genus proximum differentia specificája.

Ennek az értelmes és távlatos kezelésnek szerintem a következő feltételei vannak.

Az antiszemitizmust nem elkülönítve, hanem mindenféle rasszista és kollektivizáló előítélettel együtt kell kezelni. A különböző származási vagy identitás-közösségeket érintő pozitív és negatív előítéleteknek ugyanaz a szemléleti alapjuk, közös a gyökérzetük. Természetesen sajátosságaik is vannak, erejük és veszélyességük mértéke eltérő és térben-időben változó, de ezek egymással összefüggésben állnak, erősítik, vagy gyöngítik egymást – egymás potenciális bázisát jelentik. Mondhatnánk azt is, hogy mindenki potenciális antiszemita (a filoszemitákat is beleértve), akinek bármilyen pozitív vagy negatív kollektivista, rasszista előítéletei vannak. És fordítva: az antiszemitában és a filoszemitában mindenféle rasszizmus potenciálja benne van.

A probléma részének kell tartanunk, ha zsidónak tekintenek bárkit, aki nem tekinti magát annak. Függetlenül attól, hogy ezt zsidóbarát vagy zsidóellenes alapon teszik. Ez is általánosítható és általánosítandó föltétel: nem lehet szó a konfliktusok értelmes és távlatos kezeléséről, ha eltekintünk a szabad identitásválasztás értékétől, ha nem tekintjük a kezelendő konfliktustömeg részének azt, ha a szándékával ellentétesen bárkire bármilyen identitást rávetítenek.

Problémának kell tekintenünk, ha bármilyen tulajdonságot, cselekedetet kiterjesztenek bárkire vállalt vagy oktrojált identitása alapján, egyéni tulajdonságaitól, személyes tetteitől függetlenül. Ez a kiterjesztés (pl: “a németek elindították a világháborút”) egyrészt rendkívül gyakori és a hétköznapi beszéd úgyszólván természetes része, másrészt alapja mindenféle diszkriminációnak, kirekesztésnek, kollektív megtorlásnak. Éppoly súlyos és veszélyes, mint amilyen közönséges és kvázi magától értetődő.

Problémának kell tekintenünk, ha egy identitás-csoporthoz kapcsolódó tömeges jelenségnek szubjektív-természeti és nem objektív-társadalmi okokat tulajdonítanak. Az első esetben a jelenség befolyásolására a társadalomnak nincsenek racionális és az emberi, személyiségi jogokkal összeegyeztethető eszközei. Tehát “jár” neki a legitim lehetőség, hogy másmilyeneket keressen. A fentiek alapján azt mondhatnánk, hogy potenciális anti- (és filoszemiták) vagyunk szinte mindahányan. Szinte valamennyien ráférünk arra a közös szemléleti alapra, melynek lényege, hogy nagy – személyes kapcsolatokkal át nem fogható – csoportok (magyarok, zsidók, cigányok, fiatalok, nők, városlakók, autósok stb.) személyként kezelhetők, jellemezhetők. Személyként lehet hozzájuk viszonyulni, úgy lehet őket szeretni, utálni, becsülni, lenézni, értékelni. A csoportképző elemen túl mondhatunk még rájuk mindenfélét, ami őket kollektív személyként jellemzi. Ezen a széles közös alapon olyan ártatlan állítások tömegei teremnek, minthogy a magyarok vendégszeretők, a fiatalok meggondolatlanok, a skandinávok hűvösek, a nők hiúk stb. Csakhogy az ártatlan és az ártalmas állításoknak közös a tövük. Annak az állításnak, hogy a zsidók bosszúállók, és annak, hogy a zsidók tehetségesek, ugyanaz a szerkezete, a logikája, tehát ugyanolyannak kell lennie a létjogosultságának is!

Aki azt mondja, hogy a magyarok vendégszeretők, a nők hiúk, tudja, hogy a magyaroknak csak egy része vendégszerető, és a nőknek is csak egy része hiú, tehát – függetlenül attól, hogy mekkorák ezek a részek – vannak magyarok és nők, akiket az állításával igaztalanul vádolt vagy dicsért. Ezt az igaztalanságot azonban megengedhetőnek tekinti. Ugyanezen az alapon lehet megengedni azt, hogy a zsidókat bosszúállóknak, kapzsiknak vagy élelmesnek és tehetségeseknek tartsák. A személyiség tisztelete, a személyekkel kapcsolatos méltányosság mértéke, az egyén értéke szabja meg az ilyen szerkezetű állítások hitelét és elfogadottságát egy társadalomban. Ez a mérték és érték ma is alacsony, a fentebb idézett szövegek keletkezésének korában pedig még sokkal alacsonyabb volt. Az állampolgári egyenlőség eszméjére épülő rendszerek évszázadokon átnyúló történelmi ellentmondása, hogy az állampolgár egyéni kezelésének, önálló létezésének elvéből indulnak ki, miközben fönntartják és meg is erősítik a népek kollektív személyiségként, kollektív cselekvőként való szemléletét.

Ha elfogadjuk, hogy egy csoport jellemezhető azzal, ami nem minden tagjára igaz, akkor legitim kérdéssé válik, hogy csaló-e a zsidó, tolvaj-e a cigány, büdös-e az arab stb. Ha a kérdés legitim, akkor a hozzá kapcsolódó diszkriminációs döntések és származás szerint megkülönböztető intézkedések, engedélyek és tilalmak is azok lesznek.

A fentiekből levezethető definíciók a következők. Potenciális antiszemita mindenki, aki személyes tulajdonságokat rendel személyes kapcsolatokkal át nem fogható nagy csoportokhoz. Rasszista és potenciális antiszemita mindenki, aki származási alapon képzett nagy csoportokhoz rendel személyes tulajdonságokat. Anti- vagy filoszemita mindenki, aki a (bárhogy meghatározott) zsidó nagycsoportnak tulajdonít személyes tulajdonságokat. Ha negatívakat, akkor anti-, ha pozitívakat, akkor filo-.

Ha ezzel a meghatározással élünk, akkor valóban sok lesz az antiszemita, de ez adja rá a legjobb esélyt, hogy kevesebb legyen.

A fenti meghatározásban az antiszemitizmust és a filoszemitizmust egy szintre helyeztük. És ez így van jól. Elterjedt és érthető gyakorlat pozitív rasszizmussal védekezni a negatív ellen. Védelmező kollektív képzettel a támadó kollektív képzettel szemben. Filoszemitizmussal az antiszemitizmus ellen. A hazafias, magyar érzelmű zsidó képzetével a hazafiatlan, gyökértelen zsidó képzetével szemben. Mintha a magát elsősorban és mindenekfölött magyarnak valló, a magyar nyelvet mesteri szinten használó budapesti neológ zsidó és a Kárpátaljával visszatért, semmilyen magyar identitással nem rendelkező, magyarul nem beszélő, jiddis anyanyelvű hászid zsidó elpusztításának súlya között lehetne bármilyen különbség.

A tolvaj cigány képzetével a cigány himnusz azt állítja szembe, hogy “nem loptunk mi, csak egy szeget Jézus vérző tenyeréből”. Mindkét képzet ugyanabból indul ki: létezik a cigány “mi” mint kollektív személyiség, és csak az a kérdés, hogy lop vagy nem lop. És ha ez a “mi” azt dalolja, hogy “egész világ ellenségünk”, akkor hol a helyük azoknak, akik a romaellenes rasszizmussal szemben ki szoktak állni? A romák ellenségei között, vagy a világon kívül? (A világi Magyar Köztársaság Himnusza Istenhez szóló fohász. A hagyomány és közmegegyezés által kiválasztódott himnuszokkal nem lehet vitatkozni, de a bennük tükröződő ünnepnapi önképekkel igen.) Az ilyen kollektív alanyokban való gondolkodás végigköveti az emberiség történetét, és a modern nemzetek kialakulása óta a rasszizmust táplálja. Hogy meddig és mennyire táplálja, a kollektívum és a személyiség viszonyának alakulásától függ. Amennyire erősödik ebben a viszonyban a személyiség értéke, annyira csökken azoknak a kollektív jellemzéseknek az elfogadottsága, melyek személyiségeket sértenek és személyiségi jogokat veszélyeztetnek. És megfordítva: amennyire erős a személyiség alárendelése a kollektívumnak, annyira érdektelen, hogy a kollektívum szellemi – támadó vagy védekező – fegyverei mennyire sértik az egyént.

A rasszizmus és a szalon

Természetesen nem lehet kiirtani a közbeszédből egészen közkeletű szófordulatokat, fogalmazásmódokat, nem lehet (és főleg nem helyes!) befogni milliók száját. Nyilván nem lehet elkerülni, hogy hasonló szerkezetű és egyazon szemlélet szerint alkotott kijelentések egy része szalonképesnek minősüljön (a németek pontosak), más részük (az arabok büdösek) nem.

A személyiség tiszteletére érzékeny véleményformáló értelmiségnek egyrészt nagyon széles körben kellene érzékelnie és értelmeznie a rasszista beszédmódot, másrészt ezen belül pedig érzékenyen kellene differenciálnia. Úgy, hogy a magyar szellemi élet és közélet jelenében és múltjában jelen lévő tömérdek rasszista rasszistasága is nyilvánvaló legyen, meg az is, hogy ez a rasszistaság nem szalonképtelenítő tényező önmagában és automatikusan. Nem egyetlen és döntő súlyú megítélési szempont, s az esetek túlnyomó többségében éppúgy nem végzetes bűn, mint ahogy nem is ártatlan és bocsánatos vétek.

A hétköznapi rasszizmushoz az a vélekedés kapcsolódik, hogy a tojásfejű, életidegen antirasszisták voltaképpen köznapi tapasztalatok megfogalmazását kívánják megakadályozni, tapasztalati tényeket próbálnak a nyilvánosságból kihazudni. Ezzel a vélekedéssel szemben nem lehet illemszabályokkal és történelmi kataklizmákkal érvelni. Csak a tapasztalatok kollektivista-szubjektív és szociologikus-objektív megfogalmazása közötti különbség kiugratásával. Egy mindenféle szempontból neutrális példán bemutatva ezt a különbséget: ha azt mondom, hogy a svédek szőkék, akkor nemcsak pontatlanul általánosítok, hanem – ami ennél sokkal fontosabb – kinyilvánítom, hogy a nem szőke svédek nem igazi svédek. Ha azt mondom, hogy a svédek körében a szőkék aránya az átlagosnál sokkal nagyobb, akkor nemcsak pontosítottam a fogalmazást, hanem megszüntettem azt a lehetőséget, hogy a kijelentésem alapján bárki svédségét kétségbe lehessen vonni. A különbség nem pusztán teoretikus, nem protokolláris és nem stilisztikai, hanem döntő! Ami abban a pillanatban nyilvánvalóvá válik, ha a neutrális példát lecserélem. Ha azt mondom, hogy a jenkik dagadtak, akkor nem egyszerűen másképp fogalmazom meg, hogy Észak-Amerikában az elhízás súlyos probléma, hanem egészen más szemlélettel és szándékkal. Az első megfogalmazás szerint Észak-Amerikában visszataszító emberek élnek, akikkel semmi dolgom, a második esetben megemlítek egy problémát, mely Észak-Amerika lakosságának jelentős részét érinti. A két megfogalmazáshoz két egészen különböző megközelítés és cselekvés tartozik.

A politikailag korrekt és nem korrekt beszédmód megkülönböztetéséhez érkeztünk itt el. Tragikus, hogy a politikailag korrekt beszédmód eszménye mennyire diszkreditálódott azáltal, hogy külsődleges, formális, a gyakorlati cselekvéstől független, túlhajtott és ráadásul a pozitív előítéleteket támogató követelményekkel kapcsolták össze. Pedig a verbális korrektség fontos, gyakorlatilag is nagyon fontos érték. Itt az ideje, hogy rehabilitáljuk.

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]