Ki, ha nem te, és mikor, ha nem most?

„A gépezet bedöglött, a kapcsolatok érvénytelenek, a kiskapuk becsukódtak… most itt ülök, és intézkedem. ”

Először azt hittem, egy rossz álomból való ébredés történetét olvasom. Aztán, magam is valamiféle látogatóvá alakulva, már tudtam: minden igaz, Konrád György Látogatója számomra az örök kísértés. Kísértés a végiggondolásra: mi volna, ha… Van-e még, aki, akárcsak gondolatban is, de végére mer járni annak, hogy mi van a lehetőségek utáni Van-e még, aki akkor is továbbmegy, ha rájön: most rajta a sor, mert a „gépezet bedöglött”, és egyetlen lehetséges intézkedése az, ha Látogatóból Ottmaradóvá válik? Amikor a normalitás útja az, ha az ember széttárja a karját, hiszen tényleg mindent megtett, rekedtre beszélte magát, veszekedett és könyörgött intézeti helyért, mentős szállításért, segélyért. De ha egyszer tényleg nincs pénz a mai kenyérre, mert először „könnyezni” kell, azután jöhet csak a pénztárból való kiutalás, és nincs szükséglakás, és nincs munkahely, és nincs… A látogatás itt véget ér, lehet hazamenni. És nemcsak a látogatás ér itt véget, hanem, úgy tűnik, itt húzódnak meg a normalitás határai is. Mert mi van akkor, ha valaki mégis ott marad? Az Ottmaradó az őrült, az közveszélyes, mert másként gondolkodik, mert végiggondolkodik.

Hányszor, de hányszor mentettem erőt az elmúlt évek során Konrád György regényéből… és hányszor, de hányszor gondoltam, hogy „túl optimista”, hiszen a végén minden jóra fordul; Anna, a kurva vigyáz majd a kis Bandula-rémre, és a látogató hazamehet. Tudja, elviseli és túléli: ha önmagához konzekvens, sorsa csak „gyorsított pusztulás, tudatzáródás” lehet.

És ez a túlélés, ez a legnehezebb.

Születésnapon ünnepelni illik, és nem moralizálni. Ajánlom tehát a következő történetet, melynek abszurditásai nem írói képzeletem termékei, Konrád Györgynek. Ajánlom, kicsit szégyenkezve, mert így az ő születésnapján én kaptam lehetőséget arra, hogy kiírjam magamból, ami bánt, s ezáltal egy kicsit vidámabb túlélő legyek.

•

Az idős házaspárt egyszerre kellett kórházba szállítani. Látogatásomkor S. úr a kórházban haldoklik. Felesége úgynevezett „szociális indokkal” utaltatott be. Súlyos érelmeszesedése van, évek óta férje gondoskodott róla, etette, itatta, ápolta. Tudom, tudjuk, rossz megoldás de hát ez még nem Amerika, aki öregen, betegen egyedül marad, annak kevés az esélye a túlélésre, a tisztes halálra, hacsak nem kerül be belosztályra, elmeosztályra, akárhová, ahol ellátják.

Aztán kitelt az esztendő, S.-nét hazaküldték. Kis faluból eljött a rokonság. Most itt állnak, segítenének. Próbálnak eligazodni ebben a nagy fővárosban. Nemcsak nekik nem sikerül. Zavarodottan mesélnek, mert nem értik, mi történt, illetve mi nem történt a keresztmamával. Ők azért jöttek, hogy elvigyék magukkal haza, ahol ott a család, ahol volna, aki gondoskodna szegényről. Tudják persze, hogy nincs már sok hátra neki, de mégis jobb meghalni otthon, békességben. De valahogy semmi sem megy. Nem tudják, hogy viszik haza, hiszen milyen nehéz volt hazahozni a kórházból is. Hogyhogy, miért? – értetlenkedem. Alig akarom elhinni a folytatást. A kórház a súlyosan leromlott állapotban lévő, mozgásképtelen beteg hazavitelét rábízta a két fiatalasszonyra. Magyarán: nem hívtak mentőt. A betegszállítás megrendelése egyetlen telefonba kerül. Ezt én tudom, de a sokszoknyás unokahúg falujában nem köztudott. De történt itt más furcsaság is. A kórházban kézen-közön eltűnt a beteg személyi igazolványa. Mondta a nővérke, hogy sajnos, nincs meg. Újat kéne csináltatni. De ahhoz, megmondták a rendőrségen, kell két darab három hónapnál nem régebbi fénykép. Amatőrkép nem jó, okiratról van szó. A fiatalasszony a kezét tördeli. Bejárta a fél várost, de nem talált olyan fényképészt, aki házhoz menne egy igazolványkép miatt. Jobb, ha el sem mondja, milyen válaszokat kapott. Nem, a kórház nem tett semmit, csak mondták, hogy sajnos, nincs meg a személyi. Anélkül pedig semmiféle „ügyet” nem lehet elintézni. A keresztmamát pedig gondnokság alá kellene helyezni, különben a férjét még eltemettetni sem tudják, nem jutnak a betétkönyvből pénzhez, mi lesz az örökösödési ügyekkel? Boldogan csapok le, kapok a lehetőségen; ahá, megvan az ok, látogatásom indoka, lehetőségeim végtelen terepe; pszichiáter vagyok, illetékes nyilatkozó, cselekvőképességek és belátási képességek tudora. Ezt rögtön közlöm is gond egy se, ez a néni, a vak is láthatja, cselekvőképtelen, mindjárt írom róla a megfelelő papírt. Kétségbeesetten néz rám. Érti ő már akkor, hogy hogy kerülök oda, de hát először akkor is a fénykép kellene, mert anélkül a gyámsági ügyek sem zajlanak. Tudja, mert éppen a gyámhatóságról küldték a kapitányságra személyi ügyben… Onnan indult fényképész-kereső körútjára, aztán, amikor már végképp nem tudta, kihez forduljon, elment a körzeti orvoshoz. Ez utóbbi hívott konzíliumba engem, mondom tájékoztatásul, csak hogy a kört ekképpen magam zárjam be.

Itt vele mindenki olyan goromba meg elutasító folytatja -, náluk, a faluban nem ilyenek az emberek. Segítsek, mondjam meg, hogy mi a teendő a néni nem tud felkelni, a fényképész nem akar kijönni. Enyhe rosszullét kerülget. Semmit nem tudok segíteni. Jól esne szidni az osztályt, ahonnan így kitesznek valakit, anélkül hogy tudnák, mi lesz vele azután. Szidhatom azért is, mert akkora a rendetlenség, hogy elveszhet egy okirat. Hogy annyi tisztesség nincs senkiben, hogy ha már ez megtörtént, legalább „intézkednének”. A fénykép-ügy meg egyenesen óriási. Húzhatok egy újabb vonalkát a 22-es csapdája feliratú rubrikámba. Mindent tudok, csak segíteni nem. Vagy talán mégis. Ha már abszurd, fokozzuk. „Ülök és intézkedem.” Levelet írok a kerületi kapitányságnak, vázolom a helyzetet: kollégám, aki pszichiátriai szakvizsgálatot kért a beteg lakásán, tévedett. Sajnos, nálunk, az ideggondozóban még nincs fényképész. Úgy tudom, náluk van. Ugyan, küldjék már ki. Tekintsék a lakást, mondjuk, „helyszínnek” és meglátják, megy majd minden, mint a karikacsapás.

Választ nem kaptam. Néhány hét múlva jött viszont egy értesítés a gyámhatóságtól: S.-nét gondnokság alá helyezték. Sikerült tehát. Elgondolkodom. Tessék mondani: S.-nét akkor most a „győztes halottakhoz” sorolhatom?