Kevesebb zsidóság – több szórakozás?
Zsidó diákszerveződés az amerikai egyetemeken
Hillel, az i. sz. I. században élt tanító és bölcs nevét viseli az az intézmény, amely az angolszász világ egyetemi campusain próbálja tömöríteni a zsidó fiatalokat. A hetvenéves szervezetet annak idején azért alapította az akkori szülők nemzedéke, hogy a korabeli campusok nem mindig barátságos világában a zsidó fiatalok valahol otthon érezhessék magukat. Zsidóságról vallott filozófiájukban a komák megfelelően a vallás játszotta a főszerepet. A vallásos érzület elhalványulásával, az antiszemitizmus csökkenésével, az asszimilációs csábítás erősödésével azonban Amerikában a Hillel is válságos helyzetbe került és ma ugyanazokkal a problémákkal küszködik, mint az ország (és a világ) zsidóságának egésze: a nagy olvasztótégely vagy a „konkurens” vallások és ideológiák vonzásában egyre több fiatal fordít hátat a közösségnek.
A magas asszimilációs rátáért (egy 1990-es felmérés szerint a vegyes házasságok aránya Amerikában már 50 százalék fölött van) zsidó körökben manapság sokan a rossz ifjúságpolitikát is felelőssé teszik. Az ifjúság, mint önálló politikai alany, 1968-ban lépett színre a nyugati világban, feltehetőleg az egyetemi diákmozgalmak ihlették azt a fiatalokból álló csoportot, akik 1969-ban a Zsidó Föderációk Tanácsának éves gyűlésén magukhoz ragadták a mikrofont és súlyos szemrehányásokkal illették a nagykutyákat, amiért a pénzek elosztásánál a fiatalságot, a diákságot és általában minden alternatív, újító ötletet súlyosan negligálnak. A protestánsnak akkor nem sok foganatja volt, még húsz évnek kellett eltelnie, hogy a középnemzedékhez tartozó legbefolyásosabb réteg lassan tudomásul vegye: az egyetem az utolsó olyan állomás, ahol az asszimiláció ellen még az eredmény reményével lehet fölvenni a harcot. (Ekkorra már számos zsidó csúcsvezető gyermeke is boldog vegyes házasságban élt.) A diákok ez idő alatt több országos és számtalan helyi szervezetet is alapítottak, de ezek többsége anyagi támogatás híján csendben elhalt, s ami maradt, az sem tudott jelentős befolyásra szert tenni. Egy 1990-es felmérés szerint a 400 ezerre becsült zsidó diákságnak mindössze 15 százaléka forgolódott a Hillel körül, 60 százalék passzív, de még nem reménytelen eset volt, 25 százalék pedig annyira elidegenedett a zsidóságtól, hogy gyakorlatilag „le lehetett őket írni”.
*
Megérett már a helyzet a koncepcióváltásra, amikor színre lépett az új elnök, Richard Joel, aki a megújulás jelképe lett. A „fiatalság a jövő” jelszavával lerohanta a változások szükségét már érző amerikai zsidó mágnások szí- ne-javát, és a megújulás nagykoncepciójú programjára több millió dollárt csikart ki tőlük. (25 esztendővel ezelőtt a Hillel éves költségvetése 60 ezer dollár volt.) Ebből már tellett számtalan alapítványra, új programok indítására, félállású diákaktivisták tömegének munkába állítására, új épületekre. Legutóbbi pénzgyűjtő kőrútján Joel már azon kívánságának adhatott hangot, hogy szeretne egy félállású közösségszervezőt minden egyetemi campuson.
A pénz mellett persze az eszmei muníció is lényeges. Az ötven év körüli elnök a korszellemhez való alkalmazkodásban látja a megújulás kulcsát. A válság és az asszimiláció állandó emlegetésétől – ezek ma kulcsszavak a mértékadó amerikai nyilvánosságban – az új vezető idegenkedik. „Elég volt a rinyálásból” – mondta egy ízben, ezekkel nem lehet megnyerni a Fiatalságot. Hasonlóképpen elégtelennek tartja a ma befolyásának csúcsán álló középnemzedék azonosságtudattal kapcsolatos kulcsfogalmait: szerinte a vallás, a jiddis nyelv és kultúra, a holocaust, az antiszemitizmus és Izrael nem elegendőek az érzelmi kötődés felébresztéséhez, fenntartásához. Az identitás alternatív fogódzóit azonban nem vázolja föl, inkább a pragmatikus megközelítés az erőssége: gyerünk, csináljunk pezsgő közösségi életet, a többi majd jön magától.
E felfogásba belefér a gördeszka-klub és a gyógymasszázs is, amint arra az ohiói egyetem campusa szolgáltatja a példát. Az a fontos, hogy a közösségi élet pozitív oldalát hangsúlyozzuk és nem a tilalmakat és kötelességeket – például a vegyes házassággal meg a szombattartással kapcsolatban. Rendezzünk inkább szép széderestéket, hanukkai gyertyagyújtást, vigyük el a fiatalokat a tópartra „táslich-programra”! (Táslich: Ros Hasana ünnepének egyik szertartása, mikor a zsidók morzsákat vetnek a folyóba – a bűneiktől való megszabadulás jelképeként.) Nem baj, ha a fiatalokat csak a társasági élet vonzza és nem a zsidóság. Ma már meggyökereztek és jól érzik magukat, jöhet a szellemi táplálék is.
Az új felfogás igyekszik megváltoztatni a Hillel régről maradt imázsát is, amely szerint ez csak a vallásos diákok szervezete. Politika, kultúra, hagyomány, Talmud: mindent bele, ami vonzza az ifjakat. A kóser konyha (akár csak mint gasztronómiai érdekesség); zsidóság és környezetvédelem; sabbati vacsora kezdőknek – csak néhány kiragadott példa arra, hogy a zsidóság kétezer éves hagyományából milyen sok elemet lehet kiemelni, újraértelmezni és vonzóan föltálalni. Ez utóbbira igen nagy szükség van, mert az egyetemi campusokon hatalmas a kínálat különböző programokból, ideológiákból, azonosulási lehetőségekből, és a zsidóság csak úgy maradhat versenyképes, ha megfelelő „marketingszakemberek” gondoskodnak arról, hogy a judaizmus üzenete is eljusson a diákokhoz. Ennek megfelelően ma már korántsem csak a Hillel-házakban, a szervezet hagyományos székhelyén reklámozzák és bonyolítják a programokat, hanem mindenütt, ahol az aktivisták a diákokat elérhetik: étkezőben, előadóteremben, szabad ég alatt.
A szupermarketek árukínálatát idéző zsidóságkínálat, ahol tetszés szerint lehet csipegetni, a konzervatívabb aktivistákat gyakran el is idegenítette: nekik nem volt ínyükre a „felvizezett zsidóság”. Az új stílus egyik kulcseleme azonban az interaktivitás: a különböző programok egymással érintkeznek. Aki kezdetben csak a masszázs kedvéért jár a zsidók közé, ha tetszik, megismerkedhet a vallás alapjaival és végül eljuthat akár a szatmári haszidok jesivájába is.
*
A nagy nekilendülés következtében a zsidó diákok szervezettsége számos egyetemen 15-ről 50 százalékra ugrott. Különösen figyelemre méltó eredmények mutatkoznak az ún. „Ivy League” egyetemein (például Harvard, Yale, Princeton), amelyek a legnagyobb presztízsű oktatási intézmények az országban. (Nyilván ide öntik a legtöbb pénzt.) Mindazonáltal a sokkal rugalmasabbá vált zsidó establishment berkeiben számosán fejezik ki kételyeiket a hatalmas költséggel felpumpált zsidó diákaktivitás iránt. A szervezettség összességében jóval 50 százalék alatt marad a „tálcán kínált zsidó élmények” ellenére is, miközben például Angliában a szervezettség hetven százalékos egy olyan szövetségben, amelyet a diákok maguk tartanak fenn és el.
Címkék:1996-04