„Kettős megszállás” Hódmezővásárhelyen

Novák Attila

„Kettős megszállás” Hódmezővásárhelyen

A magyar vidékhez kevés köt engem, pedig – mint a legtöbb budapestinek – nekem is vannak vidéki gyökereim. Ezek Hód­mezővásárhelyhez kapcsolnak, hiszen apám családja odavalósi. S ebből a kissé álmos, dél-magyarországi város­ból deportálták őket, a Novák, a Boér (nagyanyai) és a velük rokoni szállal kötődő és ismerős családokat a szege­di téglagyárba, majd onnan Strasshofba és különféle német koncentrációs táborokba. Nekem ebből a hódmezővásárhelyiségből mára már nem sok maradt, csak a barátian ismerős „őző” beszédmód, a felejthetetlen ha­lételek, illetve az utóbbi évek nyarankénti látogatásai apámmal az „otthon­találkozóra”, amikor is a zsidó elemi iskola szétszóródott nebulói jönnek össze – a hitközség közösségi termé­ben. Ma ennyi a már a háború előtt is erősen asszimilálódott vásárhelyi zsi­dóság. A kilencszáz főt el nem érő egykori helyiek mai számát nehéz megbecsülni, maximum 80-100 főről beszélhetünk, ám ebben már mindenki benne van, akinek bármilyen köze is van a közösséghez.

A vásárhelyi holokauszt egyik kü­lönlegessége az volt, hogy a polgár- mesteri funkciókat ellátó Beretzk Pál alpolgármester viszonylag embersége­sen bánt a zsidókkal, és nem történt meg a gettósítás sem. Ennek fő oka az volt, hogy a lezárásra kijelölt terü­letről sok nem zsidó – megfelelő cse­relakás hiányában – nem akart elköl­tözni. A gettósítás 1944. június 16-án kezdődött, a következő két nap alatt a szegedi téglagyárba szállították át a zsidókat. 25-én, 27-én és 28-án a töb­biekkel együtt kerültek a Bécs mellet­ti Strasshofba.

Hódmezővásárhelyt nem véletlenül emlegették „paraszt Párizsként”. Nagy mezőváros kiterjedt tanyavilág­gal, nem igazán kifejlődött polgárság­gal, erős református hagyománnyal, tradicionálisan jobboldali polgármes­terekkel. Talán ezért is esett a Fidesz (és a Terror Háza) választása erre a városra, s ehhez kellett az ambiciózus polgármester, Lázár János erőfeszíté­se is. Ennek következtében Hód­mezővásárhely, a Terror Háza Múze­um segítségével 2004-ben és 2006-ban két emlékmúzeumot hozott létre. Az egyik a vásárhelyi holokauszt, míg a másik a létező helyi szocializmusnak („kommunizmusnak” hívják) állít em­léket, ez utóbbit már most a „vidéki” Terror Házának nevezik.

A deportálások 60. évfordulójára létrehívott múzeum – amely a magyar vidék mind ez ideig egyetlen állandó ilyen múzeuma – a zsinagóga mellett helyezkedik el, melyet az önkormányzat a saját pénzén újított fel, és ígére­tet tett arra, hogy kulturális célokra fogja használni. A történet azonban az 1980-as évekre nyúlik vissza, hiszen a vásárhelyi „zsidó templomot” ekkor adta el az országos zsidó képviselet a városi önkormányzatnak, de közössé­gi helyiség azért maradt a templom mellett. Ebből az imateremből és a mögötte lévő kultúrteremből jött létre a Holokauszt Múzeum, míg a régi kántorlakásból alakították ki az új kö­zösségi helyiséget.1 A 2004-re felújí­tott és – tudományos ülésszakkal tar­kított – nagy ünnepségsorozat kereté­ben átadott zsinagóga és a múzeum szokatlan egységet alkot, hiszen min­dent felújítottak és megszépítettek – persze más célokat is követve mint a rekonstrukció és a megfelelő történel­mi emlékezet megformálása. Maga a kiállítóhely jól példázza azt a törek­vést, hogy a magyarországi jobboldal mit is akar kezdeni a vészkorszak em­lékével. Ebből a szempontból a kiállí­tás korrektnek tekinthető, ám ugyana­zokkal a problémákkal küzd, mint amivel általában a jobboldal: úgy kell beszélnie a felelősségről, hogy közben a magyar jobboldali kormányzatok felelősségéről is ejtenie kell(ene) né­hány szót. Nagy nehezen sikerül is ezekről beszélnie, bár a kiállítás te­remszövege szerint a gettósítás és a deportálás „a magyar államigazgatás, a csendőrség és a rendőrség egy ré­szének közreműködésével” történt, s azt is írják, hogy a Harmadik Biroda­lom térnyerése pecsételte meg a zsi­dók sorsát. A kiállítás nem beszél a numerus clausus törvényről (annak visszavonásáról sem), mint ahogy ki- felejtődik a magyar belpolitikai élet jobbratolódása, valamint az 1939-es választás nyilas sikerei, a szélsőjobb- oldal széles társadalmi elfogadottsága. A szövegben az olvasható, hogy 1938. május 29-én „megjelent” az első zsi­dótörvény, arról azonban nem esik szó, hogy kik hozták meg, és hogy mi­ért. E kiállítások bár kétségkívül be­mutatják a zsidóság szenvedését, ám a magyar nemzeti felelősséget kisebbíte­ni óhajtják. Erre szolgál a tárlat „Em­berek az embertelenségben” fala, ahol a nem zsidó embermentőket mutatják be „A horogkereszttel szemben áll az egyszerű kereszt” Márai-idézettel. A Terror Házában található megoldásra kísértetiesen emlékeztető installáció esetében megkérdezhetnénk, hogy ugyan miért nem mutatta be a kiállítás – mondjuk – a cionista ifjúság ember­mentő tevékenységét? Ugyanis az a látszat keletkezik, hogy a „megjelent” intézkedéseket e kétségkívül nagy bá­torságot tanúsító maroknyi hős egy az egyben ellentételezi, ráadásul a ma­gyar nemzet és a kereszténység nevé­ben teszi ezt. Mintha nem is lettek vol­na zsidótörvényeket megszavazó ke­resztény egyházfők, antiszemitizmust magukévá tevő papok és receptív tár­sadalom. Ennek a szemléletnek egyébként a – majd később elemzendő – konzervekből álló sor alatti korabeli újságcímlapok némelyike is ellent­mond, hiszen például a Vásárhelyi Reggeli Újság című „független politi­kai napilap” „Áldd meg Isten Hitler Vezért!” címoldallal jelent meg.

A benti nagyteremben a Nemzetkö­zi Vöröskereszt embermentő tevé­kenységét ábrázoló figurával magyar és német egyenruhát állítanak szem­be. A „Hetedíziglen” felirat a holokausztban meggyilkolt „1,5 millió euró­pai és 190 ezer magyar gyermek em­lékére” jött létre, s már maga az ötlet is erősen rímel a Terror Háza 2004-es időszakos kiállítására, mely szintén az elpusztult gyerekekkel foglalko­zott. A zsidó szó nem szerepel a gyer­mekek említésénél. A múzeum látha­tóan úgy akarja megkínálni az érzel­mi azonosulás lehetőségével a látoga­tókat, hogy a magyar tragédia sors­közösségét akarja megteremteni az esemény dejudaizálásával, s egyben a magyar nemzeti felelősség csökkenté­sével. Ennek lehetnek pedagógiai okai is, de nem korrekt eljárás éppen ott megteremteni az egységet, ahol azt a történelem kettészakította. Ha a ma­gyarságot azért használják közös ne­vezőként, hogy megmutassák, a zsi­dók ugyanolyan állampolgárai a ma­gyar hazának, mint a nem zsidók, a különbséget is be kell emelni az egy­ségbe, és a nemzetfogalmat kell plurálisabbá, integratívabbá, önreflexívebbé tágítani. A vásárhelyi Holoka­uszt Múzeum láthatóan azzal a dilem­mával küszködik, hogy a jobboldali politikai és nemzeti önképbe mennyire illeszthető be az, hogy a magyar zsidó és nem zsidó lakosság érdekei és kilá­tásai – a történelem eme tragikus pontján – szembekerültek egymással. A múzeum erre a dilemmára úgy rea­gál, hogy a magyar felelősséget hárí­tani, a zsidómentés mértékét növelni igyekszik, ám ez nem felel meg a tör­ténelmi valóságnak.

Ennyi kritikai észrevétel után, hadd beszéljünk a jóról. A Holokauszt Mú­zeum kivitelezése – hasonlóan a Ter­ror Háza kiállításaihoz, installációihoz – zseniális. Az F. Kovács Attila tervei alapján megépült múzeum fantaszti­kus ötletek tárháza. Az épület külső falán „Európa tragédiája” – „Magyar- ország tragédiája” felirat alatt „gettósítás”-„deportálás”-„Hódmezővásárhely” szövegelemeket láthatunk, alat­ta sok eseménnyel, névvel, helyi és nem helyi lakosok visszaemlékezé­seivel. A múzeumba belépve – balra – a falon gyermekfotókat látunk (fehér alapon feketéket), alattuk fekete ala­pon fehér betűkkel írt gyermekmemo­árokat a borzalmakról. A jobb oldali folyosón két egymás melletti sorban, saját tengelye körül forgatható kon­zervdobozokon (Zyklon B gázra utaló) hódmezővásárhelyi holokauszt-túlélők és áldozatok élettörténete ol­vasható. Kifejezetten megrázó volt ol­vasni Novák Boriskának, nagyapám testvérének sorsáról szóló sorokat, akit (édesanyjával együtt) Strasshofból szállítottak Auschwitzba. A kon­zervdobozok buddhista imamalom­ként is forgathatók, az élet forgandóságát jelzik, s mindenki elgondolkod­hat rajta, vajon nem kerülhet-e bármi­kor hasonló helyzetbe.

A főterem vitrinében elárvult gyer­mekjátékokat is láthatunk, s közben a képernyőkön neves és kevésbé neves vásárhelyi túlélők és emlékezők arcai – így Szabó Magdáé is – és mondatai tűnnek fel. Mint minden Terror Háza- installációnál, itt is nagyon fontos sze­rep jut az interaktivitásnak, a kézzelfoghatóságnak és az élményszerűség­nek.

A Terror Háza Múzeum történele­mértelmezését a másik multimédiás kiállításon még határozottabban tudta alkalmazni, hiszen itt a magyar lakos­ság egyértelműen áldozatként jelenik meg. Az Emlékpont – Fél évszázad Vásárhelyen címet viselő kiállítás a létező szocializmus magyarországi évtizedeit mutatja be. kiemelve a vá­sárhelyi teret. Sokkal nagyobb és impozánsabb területen helyezkedik el, mint a kis, helyi zsidósághoz kötődő Holokauszt Múzeum. A múzeum hon­ lapja, a www.emlekpont.hu így ma­gyarázza az emlékhely nevét és legiti­mitását.

„Ahogyan mondatainkat is ponttal zárjuk, egy történelmi korszak is csak akkor válhat múltunk részévé, ha pon­tot teszünk a végére. Ahhoz pedig, hogy lezárhassunk bármit, össze kell gyűjtenünk róla minden ismeretet, és meg kell hallgatnunk azokat, akik benne éltek a korban, és megőrizték az emlékeit. 1945 és 1990 két olyan dátum, melyek kétségtelenül egy teljes korszakot fognak közre. Összeomlás­tól összeomlásig, mondhatnánk, hi­szen az országot elfoglaló német csa­patokat egy újabb hódító, a szovjet hadsereg szorította ki Magyarország területéről, hogy a darabjaira hulló szocialista kísérlet romjain 1990-ben Magyarország újra visszanyerje ön­állóságát.”

Már az épület kiválasztása is szim­bolikus jelentőséggel bír, hiszen az ifj. Hajdú Bálint gazdálkodó és családja birtokában lévő épületet az 1952.4. számú törvény szerint államosították, a család fiúgyermeke pedig – mivel „kulák” volt – nem dolgozhatott tovább, és taxisofőrként volt kénytelen elhe­lyezkedni. A volt (és a mostani) Andrássy út 34. szám alatti, később Sztálin úti épületet az Állami Gazdaságok Or­szágos Trösztje bérelte 1963-ig, majd vásárhelyi és Csongrád megyei tanácsi osztályok működtek benne, kiürítéséig iskolaként használták. A Terror Háza Múzeumot korábban élt kritikákat né­mileg hasznosították, s a korszakot nem egységes egészként fogták fel, amit jól mutatnak a következő sorok: „Az Emlékpont reményeink szerint ta­lálkozások és beszélgetések pontja lesz. Beszélgetni fogunk a szabadság öröméről, az 1945 és 1990 közötti időszak fájdalmas és örömteli emléke­iről. Ez a történet nem lehet sem feke­te, sem pedig fehér, hiszen a hétközna­pok szürkeségén át mindig megcsillan á benne élők életöröme, életakarása. ” A helyszín kiválasztása nem független a – múzeum koncepciója szerinti – pa­raszti urbanitás koncepciójától. Ennek „megszakítottságát” külön terem mu­tatja be, jelezve azt, hogy a kommunis­ta diktatúra megakasztotta e sajátos vagyonosodást, polgárosodást, s szintén külön mutatják be az agrárvidékre jellemző nyomást, a beszolgáltatásokat, a pereket, a téeszesítést.

De milyen közelebbről a múzeum? A vizuális megjelenítést tekintve a ki­állítást a szokásos – F. Kovács Attilá­ra jellemző – virtuozitás jellemzi. Az építész teljesen új, rozsdamentes acél­ból készült épületrészt is emelt a régi­ek mellé, hogy érzékeltesse a XXI. század szellemét. De nagy ötleteket is láthat a tisztelt látogató; aki a múzeum felé közeledik, szovjet katonai szob­rok fejét látja kiemelkedni, korláttal- kerítéssel körülvéve, míg a szobor ta­lapzata maga a legalsó szinten lévő ki­állítás része, melyre külön­féle feliratokat helyeztek el. Az is pompás ötlet, hogy Rákosit ábrázoló sza­lagfüggöny vezet be min­ket az egyik „rémséges” te­rembe. A 150 interjút fel­vevő Terror Háza-munka- társak összesen több száz – főleg vásárhelyi – tárgyat állítottak ki, kilenc temati­kus teremben. Szinte min­den teremben vetítőkön, nonstop játsszák a szemta­núk, a tettesek és/vagy az áldozatok visszaemlékezéseit. A Holokauszt Múzeumtól eltérően hangsúlyozzák, hogy „kettős megszállás” történt az országban és a városban. Talán érez­ték a munkatársak, hogy nem a zsidó pusztulás emlékhelyén kell megvívni a kettős antitotalitariánus harcot, ha­nem itt. Jöttek a nácik, majd a szovje­tek, kommunisták, szól az Emlékpont üzenete. „Vesztesnek lenni” – szól az egyik teremben lévő brosúra, anélkül, hogy a veszteség okait, a magyar poli­tikai elit viselkedését közelebbről is megvizsgálná.

Nem így tesz azonban a kommu­nista diktatúra működtetőivel, Kádár Jánostól például korábbi, 1948-1950 közötti belügyminiszteri működése idejéből is hoz idézeteket (míg nem beszél 1951-1954 közötti börtönéve­iről), nehogy elfelejtsük a több évti­zedes kontinuitást. A tanyarendszer szétzúzását, a második világháború vásárhelyi áldozatait, a korántsem is­mert, főleg az alföldi tanyavilágban működő Fehér Gárda ellenálló cso­port tevékenységét és a bebörtönzöttek sorsát különféle termek mutatják be. Külön egyházi termet is látha­tunk, ahol a diktatúra lelkészáldoza­tai vallanak megpróbáltatásaikról. Zsidó emlékeket is hoztak, sőt: egy izraeli adományozó jóvoltából ima­kellékek és imakönyvek is kerültek a vitrinekbe. A Kádár-korszak egyre puhuló diktatúráját az emeleten mu­tatták be, a helyi üzemek termékeit, köztük a bájos, elektromos meghajtá­sú, a vásárhelyi Hódgép által (először 1986-ban) gyártott Puli kisautót is vitrinbe rakták, ami némileg enyhít a kiállítás tematikai zordságán. Hajda­ni presszót is berendeztek, műbambi­val és pulttal, ami jelzi azt, hogy a Terror Háza kezd rádöbbenni arra, hogy a rezsim alatt nemcsak hősök és áldozatok, hanem egyik kategóriába sem sorolható, a politikától magukat távol tartó emberek milliói tették ki a többséget. Akik éltek és szórakoztak, ahogy tudtak, és akiknek az életét nem a politikai foglyok sorsa példáz­za. Nem feledkeznek meg a couleur locale-ról sem – s itt a múzeum helytörténeti kiállításba megy át – külön tárlatot rendeztek be Hódmezővásár­hely művészei számára. Az intéz­ményben előadóterem, tantermek, könyvesbolt és – úttörőnyakkendős fiú- és leánypincérekkel – retrobüfé is található.

Ám hogy mégis a Terror Háza mú­zeum egyik leányvállalatánál tesszük tiszteletünket, rádöbbenünk, amikor – a pesti Andrássy úton látható – vö­röses szégyenfalhoz közeledünk. Ávósok és állampárti vezetők fény­képpel illusztrált névsorában fedez­zük fel Rákosi Mátyás és Kádár Já­nos nevei mellett Vastagh Pál volt Csongrád megyei MSZMP első tit­kár, MSZP-s országgyűlési képviselő nevét. A nála magasabb pozíciókat betöltő, ám a Fidesz mellett kampányoló Szűrös Mátyás vagy Pozsgay Imre nevével természetesen nem ta­lálkozunk a sajátos szégyenfalon, ami jelzi, hogy az intézmény nem pusztán az emlékezés helyeként, hanem – bizonyos értelemben – a bel­politika eszközeként is funkcionál. Ugyanakkor nem sok olyan múzeum van a világon, mely a „kommunista” múltra próbálna reflektálni, annak történetét, a pártállami rendszerek működését próbálja ábrázolni. Az, hogy Magyarországon éppen jobbol­dali kormányok és önkormányzatok foglalkoznak ezzel, tulajdonképpen érthető, hiszen a baloldal rossz lelki­ismeretével, és sok ma is aktív pártál­lami káderével nehezen egyeztethető össze egy ilyen emlékhely létrehozá­sa. A jobboldal viszont saját tábora nemzeti zarándokhelyévé próbálja tenni (nem sikertelenül) e múzeumi tereket, érzékeltetve azt, hogy az ál­lampárti hatalommal szembenállók örökösének tekinti önmagát. Nem le­het kétsége senkinek arról, hogy a mai politikai színtéren, a másik olda­lon szereplőket vajon melyik „tár­saság” örökösének tartja.

Csak az a bizonyos aktuálpolitikai érdek ne homályosította volna el az emlékezés tisztaságának szándékát.