Kétezer év

Róma zsidó közössége különleges helyet foglal el a diaszpóra történelmében. Már kétezer évvel ezelőtt is laktak zsidók a városban s jelenlétük azóta folyamatos itt. A közösség biztonságot élvezett még olyan időkben is, amikor Európa más részein az üldözés hullámai söpörtek végig.

A római zsidók először a Trasteverében telepedtek le, de a tizenharmadik század körül átköltöztek a Tiberis folyó túl­oldalára, arra az alig több mint három hektárnyi területre, amit ma is gettónak hívnak. Ez a centro storico (a történel­mi belváros) mellett helyezkedik el a Tiberiana szigettől Északra. A gettót (a szó maga egyébként eredetileg velen­cei és Rómában ma sincs negatív kicsengése) 1555-ben IV. Pál pápa rendelete alapján egy fallal leválasztották a vá­rostól. Számosán örültek ennek a zsidó-keresztény szepa­rációnak, mivel a fal és az éjszakai kijárási tilalom vala­mennyire biztonságot nyújtott.

A pápák hol védelmezték a közösséget az erőszakos tá­madásokkal szemben, hol saját törvényhozásuk alá von­ták a zsidókat és kemény pénzeket fizettettek velük „sza­badságukért”. Az első zsidókra kivetett, dokumentumok­kal bizonyítható adó 1310-ből származik, ami inkább zsa­rolásnak nevezhető, mint adónak. A fizetség a római kar­nevál részvétele alól mentette fel a zsidókat, ahol esetleg hordókba gyömöszölve gurították volna le őket a Testaccio hegy tetejéről.

1943 szeptemberében a német megszállók harminchat órán belül átadandó ötven kiló aranyat követeltek. Zsidók és nem zsidók megpróbáltak fellebbezni, de sikertelenül. Az aranyat végül megkapták a németek, de ennek ellenére 1943. október 16-án elindítottak egy deportáló vonatot Auschwitzba. A római zsidó lakosok egynegyede halt meg ha­láltáborokban és ez a szám csak azért nem lett magasabb, mert a társadalom legkülönbözőbb rétegei, közte a katolikus papság is, nagyban segítette a zsidók megmenekülését.

A HITKÖZSÉGI ELNÖK

Claudio Fano a római hitközség elnöke. Olaszország leg­nagyobb hitközségének vezetéséért nem jár fizetés. A hatvan körüli férfi főállásban ügyvéd, irodája a város egyik legele­gánsabb utcájában található. Olaszország 35 000 zsidó lako­sából, Rómában 17 000, a hitközségnek adót fizető él. Itáliá­ban különösen fontos az adó. Aki azt akarja, hogy gyerekének barmicvója legyen vagy esetleg élete végén zsidó teme­tőben szándékozik nyugodni, adót kell fizetnie. Ennek egyik oka, hogy az állam nem támogatja anyagilag a zsidó hitköz­ségeket, így azok csakis híveik adójából tudják fenntartani egyetlen óvodájukat, iskolájukat, illetve rabbiképzőjüket. Igaz, hogy az olasz állam nem támogatja a hitközséget, de az adórendszer úgy van kitalálva, hogy minden ezer líra adóból nyolcat a felekezet kap. A befolyó adókból kell fedezni a zsi­nagógák, valamint a temetők üzemeltetési költségét is. Ezen túlmenően az adóalap tíz százalékáig, de legfeljebb 7,5 mil­lió líráig (750 000 Ft) leírhatják az adóból azt az összeget, mellyel felekezetüket kívánják támogatni.

Claudio Fano olyan régóta áll a hitközség élén, hogy már akkor ő képviselte a római közösséget, amikor egy kisebb zsidó szervezet tagjai megtámadtak egy skinhead csoportosulást. Azért szolgáltattak maguk igazságot, mert úgy érez­ték, a rendőrség ezt nem tette meg. A harcos kedvű zsidók felkeresték a bőrfejűek Via Domodossolán található főhadiszállását és ott mindent összetörtek, náci zászlójukat elvet­ték és egy pár skinheadet kórházba is kellett szállítani. Fano elmondása szerint zsidó részről nem sebesült meg senki. „Nagyon nehéz helyzetbe kerültem, mert tudtam, hogy vala­mi készülőben van, de nem akartam bátorítani őket. Amint kitudódott a dolog, a sajtó első oldalon tárgyalta az ügyet s megállás nélkül csengett nálam a telefon. Szinte mindenki azt kérdezte, miért nem állunk ki a fiatalok mellett. Persze, erről szó sem lehetett, mert mi nem uszítunk senkit erőszak­ra”- meséli Fano.

Az elnök kedélyes olasznak látszik, elegánsan öltözik, lát­szólag a gond és a baj mindig elkerülte. Csak hosszas be­szélgetés után derül ki, hogy a második világháború az ő családjára is gyászt hozott. Apját egy SS-osztag gyilkolta meg. nagy a valószínűsége, hogy az az Eric Priebke is köz­tük volt, aki a közelmúltban került egykori szerepe miatt a lapok címoldalára. „A sajtó tudta, hogy duplán érintve va­gyok a kérdésben és mindig így faggattak. De azt is tudni kell, hogy az áldozatok közül csak hetvenöt volt zsidó, a töb­biek rómaiak voltak. Tehát ez a tömeggyilkosság nemcsak a zsidók, de a rómaiak tragédiája is volt. Az újságokban még­is úgy mutatták be az ügyet, mintha mi zsidók nem akar­nánk megbocsátani. Mintha mi egy szerencsétlen öregem­bert akarnánk kivégeztetni, akinek a keresztények már meg­bocsátottak.” Szerinte az ilyenfajta antiszemitizmus nem rit­ka Olaszországban. „Az antiszemitizmust nem Hitler találta fel, és itt, egy ennyire katolikus országban szinte természe­tes. De nálunk az antiszemitizmusnak egy sajátos módja ér­hető tetten, azt hiszem, „bujtatott antiszemitizmusnak lehet­ne nevezni.”

Fano elnök véleménye szerint bár az anyagiak elég nagy problémát okoznak, az asszimiláció még nagyobb gond. „Egyre többen kötnek vegyes házasságot, közülük sokan gye­rekeiket kereszténynek nevelik.”

Az asszimiláció problémájával már évtizedek óta foglalkoz­nak a zsidó vezetők illetve rabbik. Fiatal rabbik egyre gyak­rabban tagadják meg a vegyes házasságból született gyere­kek barmicvóját.

A KULTÚRKÖZPONT IGAZGATÓNŐJE

Franca Coen, Olaszország egyetlen független zsidó kultúrközpontjának igazgatónője szerint a zsidóság olaszországi fennmaradásához és újabb nem vallásos hívek szerzéséhez engedékenyebb, megértőbb magatartást kellene mutatni, s nem diszkriminálni azokat, akik nem zsidóval kötik össze életüket. A Pitigliani központban pont ezért olyan szeminá­riumokat is szerveznek, amelyeknek témái a vegyes kapcsolatok illetve házasságok. Az igazgatónő lassan tizennyolc éve vezeti a központot. Az intézet azelőtt árvaházként működött, ám ahogy egyre kevesebb lett az ellátásra szoruló, bizonyos­sá vált, hogy ez a többemeletes régi ház jobban is kihasznál­ható. Nem sokkal azután, hogy Franca Coen átvette az intézet vezetését, a Pitigliani a római zsidó kulturális élet központjá­vá vált. S mivel a hagyományokkal való megismerkedést nem lehet elég korán kezdeni, már másfél éves gyerekek is rendszeresen járnak ide! Pénzt nem kapnak sehonnan, a szükséges anyagiakat egyrészt tagdíjakból, másrészt a szin­tén a kultúrház tulajdonában lévő más ingatlanok bérbe adá­sából fedezik. A tagdíj azonban másra is jó. A havi ezeröt­száz látogató közül, négyszáz rendszeres tagdíjfizető, ami azt jelenti, ők dönthetnek az intézet sorsát befolyásoló ügyekről. Közülük kerül ki az intézet igazgatói tanácsának tizenegy tag­ja is, akik természetesen választás során jutnak a testületbe. Az igazgatónő elmondása szerint az intézetre leginkább azért van szükség, mert nincs Rómában más megfelelő hely, ahol zsidók zsidókkal találkozhatnának. A központban kóser konyha működik azok számára, akik valamilyen oknál fogva ott laknának. Ma ugyan csak néhány árvát lát el a Pitigliani, de annál gyakrabban történik, hogy menekülteket szállásol­nak el itt. „Előfordult olyan éjszaka, amikor még a földön is menekültek feküdtek. Szinte a világ minden részéről szállá­soltunk már el itt zsidókat. Számos Etiópiából, Oroszország­ból menekült, Izraelbe tartó vendéget is fogadtunk már, ami­kor a helyzet ezt kívánta. Ilyenkor átalakul a központ szere­pe, de persze ez így jó” – meséli az egyik ott dolgozó tanár, szociális munkás, mindenes.

A kulturális központot gyakran vádolja a római hitközség azzal, hogy nem elég „zsidó” vagy vallásos. „Vannak bizo­nyos dolgok, amiket a hitközség ignorál. Például nem veszik tudomásul, hogy igenis vannak vegyes házasságok és abból is születnek gyerekek. Ha nem keressük meg ezeket a csalá­dokat, akkor sok zsidót elvesztünk. Komolyan mondom, a hitközség emberei úgy viselkednek, mintha nem itt élnének, így is kevesen vagyunk: a harmincötezer ember nyolcvan-kilencven százaléka nem ortodox. De ezt nem akarják tudomásul venni. Ha elkezdünk egymással harcolni, akkor soha nem leszünk egységesek. Itt azoknak is nyitva áll az ajtó, aki­ket a hitközség nem szívesen fogad. Rómában nincs egyet­len kóser étterem, és kóser mészárosok is csak azóta dolgoz­nak újra, amióta, megérkezett egy nagyobb menekülthullám Líbiából.”

A kultúrközpont a legváltozatosabb programokat kínálja mindenkinek, aki zsidó körben akar kikapcsolódni vagy mű­velődni. Az egészen fiatalok játszóházba járnak, a nagyob­bak angolul, héberül tanulhatnak vagy énekelni, táncolni jön­nek össze. Az idősebb korosztály pedig többek között pszi­chológia-tanfolyamon vehet részt. A „gimel” klub tagjai, azaz az idősebbek, egyébként is fontosak, hiszen ők a legré­gebbi tagok és ők hozták el az unokáikat is. „Szeretném – mondja Franca -, ha minden hétfő és kedd, amit itt töltenek, fontos esemény lenne az életükben. Szintén célom, hogy azok a gyerekek, akik vegyes házasságból születnek, zsidó­nak nevelődjenek, ezért tartunk foglalkozásokat már terhes anyáknak is.”