Kétértelmű örömök

Amikor feltesszük a kérdést: mi a zsidó irodalom, valójában nem arra kérdezünk rá, hogy ki a zsidó, mi a zsidó és miért zsidó?

(Mi az a zsidó irodalom? A kötet Hana Wirth-Nesher előszavával jelent meg a Jewish Publication Society kiadásá­ban. 280 oldal. Ára 43,95 USD kemény­kötésben és 18,95 USD papírkötésben.)

1966-ban a New York-i Zsidó Múzeum fel­kérte Harold Rosenberget – az ünnepelt művészetkritikust – egy előadás meg­tartására arról a kérdésről, hogy létezik-e zsidó művészet. Előadását a kö­vetkezőképpen kezdte: ,,Létezik zsidó művészet? Felépítenek egy zsidó mú­zeumot, majd megkérdezik van-e zsidó művészet? Zsidók! E kérdésre egy zsidó és egy nem zsidó válasz adható. A nem zsidó válasz a következő: ’Igen, van zsidó művészet’ vagy: ’nem zsidó mű­vészet nem létezik’. Ha egy zsidót kér­deznek meg ugyanerről, a válasza ez lesz: ’Mit ért zsidó művészeten?’ ” Zsidók! Léteznek más emberek is, akik ennyire kutatják önnön lényüket? Nagy Sándor új világokat akart meghódítani, a zsidók új megfejtésre és elmélkedésre váró kérdések után sóvárogtak. Ha újra alaposan megnéz­zük a kérdést, valóban úgy tűnik, hogy a zsidó irodalom – ha egyáltalán létezik ilyesmi -, egyik legérdekesebb jelleg­zetessége egy „erős hajlam a kérdés­feltevésekre”. E kifejezést Benjamin Harshav használta a „Jiddis kommu­nikáció szemiotikája” című tanulmá­nyában. Ez a legfennköltebb tudományossággal megírt esszé Hana Wirth-Nesher kitűnő válogatásában, ami ti­zenöt – zsidó szerzőktől és kutatóktól már korábban megjelent – tanulmányt gyűjtött össze ebben a kötetben. Talán Harshav állítását megerősíthetik azok a korai bécsi pszichoanalízissel foglalkozó kutatók, akik a zsidók Grübelsucht függőségéről beszéltek. Ennek a német kifejezésnek – aminek jelentése talán így írható körül: „kotlik egy kérdésen” – van egy jiddis szinonimá­ja is: zikh griblen, ami „talmudista kíváncsiskodást, érdeklődést” jelent vagy egy „eltúlzott törekvést, hogy a végére járjanak a dolgoknak”.

NAGYON OKOSAN hangzik, de nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy azokra a hosszú évek során megismert nem zsidó barátaimra gondoljak, akik min­dig azt mondták, hogy valahogy „zsidónak” érzik magukat. A legtöbb esetben kiderült, hogy ők azon, hogy „zsidó”, az intellektualizmusnak, a mu­latságosságnak és az elidegenítettségnek valamiféle keverékét értették. Ez ugyanolyan furcsán hízelgőnek tűn­het, mint Marina Cvetajeva, az orosz szimbolista költőnő, egy fintornak is beillő megjegyzése, amit a kötetben John Hollander, a Yale egyetem pro­fesszora idézett: „Minden költő jid.” Gyorsan le is vonhatjuk a követ­keztetést: annak nagy része, amit mi – és persze mások – gondolunk, ha ezt a szót: „zsidó” meghalljuk, elsősorban önnön személyiségünket tükrözi.

Mondhatjuk-e, hogy zsidó irodalom egyszerűen az, amit zsidók írtak? Róbert Altér szerint – mint azt 1968-as Zsidó álmok és rémlátomások című esszéjében megfogalmazta: „ Van valami szemtelen tulajdonosi szemlélet ab­ban az elképzelésben, miszerint íróin­kat nemzeti, etnikai vagy vallási hova­tartozás alapján osztályokba soroljuk – mintha krumplik lennének, amiknek a legfontosabb tulajdonságaikat megha­tározza az, hogy Idahóba vagy Maine-ban termettek.” És egyébként is ki a zsidó? Miután Cervantes talán marranus volt és a Don Quijote minden regények ősapja, talán még az is megtörténhet – mondja Altér -, hogy valaki kijelenti, hogy minden modem irodalmi műnek zsidó ősei vannak. Ezután már könnyű lenne engedni a csábításnak és megadni magunkat a nemlétező Cion bölcsei jegyzőkönyve egy filoszemita változatának, ami vala­miféle zsidó „származék”-ként magya­rázná a nyugati kultúrát.

Mások azt állítják, hogy minden zsidó irodalom, amit egy zsidó nyelven írtak. Ez a nézet elfogadható a jiddis esetében, ami kétségtelenül a kelet-európai zsidóság népi kultúrájának hordozója. De mi történjék például Anton Shamas-szal, egy a műveit héberül író izraeli arab regényíróval – teszi fel a kérdést Wirth-Nesher bevezetőjében, ami igen találóan a Meghatározni a meghatározhatatlant címet kapta. Vagy mi történjék Yonathan Ratosh esetében, aki az erősen vallásellenes, héber-na­cionalista „Kánaánita” mozgalom ve­zető egyénisége, és egy 1954-es vita­iratban, ami most a válogatásban újra olvasható, a következő állásponthoz ra­gaszkodik: „Zsidó irodalom… lehet, hogy nagy jelentőségű, de ez nem e mi irodalmunk. ”

Bennem visszhangot leginkább a könyv egyik legegyszerűbb sora keltett. A berlini születésű, amerikai zsidó regényíró Ludwig Lewinsohn mondatát egy izraeli irodalomkritikus, Gershon Shaked idézi: „egy zsidó könyv olyan ember által íródott, aki igen erősen tudatában van annak, hogy ő zsidó.” Cynthia Ozick 1970-es Amerika: Javne felé című könyvében részletekbe me­nően dolgozta ki azt a nézetet, ami e kötet több szerzőjének véleményében visszhangra talál, mégpedig azt, hogy irodalom csak az író identitásának spe­cifikumain nyugodhat, és csak abból keletkezhet. „Az irodalom nem abból a vágyból születik, hogy aztán mindenki közösködjön rajta, hanem azért, hogy a ’törzs kincse’ legyen. Az irodalom nem akarja eszperantósítani önmagát” – írja a rá jellemző éles gúnnyal. „ Amikor Carl Sandburg egy költeményében ezt írja: ’Csak egy ember van: az Emberiség’ tudtán kívül a kultúra végét kívánja. A tény az, hogy semmi a di­aszpórában írott mű, vagy gondolat nem marad fenn sokáig, csakis akkor, ha benne a zsidó jelleg központi szerepet játszik. Ha a zsidó jelleg központi jelentőséget kapott, a mű megőrződik a zsidóságban, ha a zsidó jellege nem volt erős, akkor a teljesít­mény elveszett – mind a zsidók, mind pedig a befogadó közeg számára. Rasi és Juda Halévi művei fennmaradnak, de például Norman Mailerből ahogy múlik az idő egy kis H. L. Mencken méretű lábnyomocska marad. Ha Heine fennmarad, számunkra és nem a néme­tek számára marad fenn. ” Ozick így összegzi véleményét: „ha a sáfárt a szűkebb végén fújjuk meg, messzebb hallatszik a hangja, de ha ég akarunk lenni zsidók helyett, és a szélesebb nyílásnál próbáljuk fújni a sáfárt, akkor majd semmi sem hallatszik. Számunkra Amerika hiábavaló lesz. ”

Elfogadom Ozick álláspontját, bár én tennék egy fogadást arra, hogy Arthur Miller és J. D. Salinger neve fennmarad, és bizonyára a franciák attól még szeretni fogják Proustot, hogy az anyja zsidó volt. De a nálamnál na­gyobb szellemek fenntartják maguknak a jogot a különbözésre. A regényíró Meyer Levin egy sorára „ahhoz, hogy a művészet egyetemes legyen, egy szűkén meghatározott témára kell szorítkoznia” – Saul Bellow, akinek mindig nagy fájdalma volt, hogy csu­pán zsidó írónak tekintik, 1963-es A zsidó mesélésről című esszéjében így válaszol: „az ilyesfajta nézetek a legrit­kábban hoznak művészetet a világba. A művészet feltűnik, aztán az elméletek pedig próbálják megmagyarázni. ”

A SZERKESZTŐ, Wirth-Nesher – a tel-avivi egyetem angol tan­székének vezetője – a legna­gyobb érdeme az, hogy az igen sokféle tanulmányt összegyűjtő kötet minden egyes darabja – szakterületétől füg­getlenül – tartogat valami, a fenti idézetekből bizonyára érezhető, szellemi izgalmat. Például Simon Markish Iszaak Bábel elemzése – bár főképpen az Oroszországgal foglalko­zó kutatók érdeklődésére számíthat – másoknak is tartogat meglepetéseket, például írását azzal a tantaluszi kínokat okozó szófordulattal fejezi be: „har­mónia a dichotómiában ”, ami igen jól kifejezi a zsidó írásokat gyakran tápláló belső kulturális kettősséget. Ahogy azt egy Baal-Makhshoves nevű jiddis kri­tikus írta 1918-ban az Egy irodalom két nyelven című munkájában, a zsidók már az ősi időkben is a héber Bibliába kaldeust kevertek, a Gemarát pedig arámi nyelven írták.

Az utolsó szót – ami mi más is le­hetne, mint egy kérdés – adjuk Gershon Shakednek, akinek az identitás árnyai: a német és amerikai zsidó irodalom összehasonlító elemzése című tanulmá­nya a kötet legjobb darabja. „A Portnoy-kór az abnormalitás tiszteletére énekelt himnuszokat” – írja Roth, Malamud és Bellow műveit elemezve: „Milyen szerencsés vagyok: kettős identitástól szenvedek… Hogyan tud­nánk egyébként megmagyarázni azt az elégedettséget, amit a szereplők érez­nek kétértelmű szituációkban, fájdal­mukban és szenvedésükben ?” Valóban hogyan? De talán most már meg tudom magyarázni, hogy miért élvezem én ennyire az effajta vitákat.

Jerusalem Report 1994. december 15.

Török Petra fordítása