Két intő példa

1.Ausztria

Min bukhat meg egy politikus?

Jörg Haider, Ausztria harmadik legnagyobb pártjának, az Osztrák Szabadságpártnak (FPÖ) a feje, Karintia szövetségi tartomány közigazgatásának vezetője (Landeshauptmann) kénytelen volt ez utóbbi tisztségéről leköszönni, és kétséges, meddig tarthatja meg helyét pártja élén: a Liberális Internacionálé, amelyhez az FPÖ tartozik, holland és svéd javaslatra azt vizsgálja, kizárja-e ezt a pártot.

Az osztrák politika fenegyereke, a fiatalon igen sikeres Haider pozícióját egynémelyek szemében (főleg Magyarországról nézve) jelentéktelennek tetsző rövid mondata ingatta meg. Azt találta mondani, hogy “a Harmadik Birodalom- bán tisztességes foglalkoztatási politika folyt”. Ez a rövid kis mondat az osztrák határokon túl is felháborodást keltett.

Lambsdorff, a német Szabadelvű Párt (FPD) vezetője “abszolút elfogadhatatlannak, történelmileg hamisnak és politikailag tarthatatlannak” minősítette Haider kijelentését, és ezt a súlyosan elítélő véleményt Ausztriában senki sem nyilvánította beavatkozásnak az osztrák belügyekbe. És a közvélemény-kutatás adatai szerint az osztrák közönség kétharmada helyeselte Haider elmozdítását a tartományfőnöki székből. Nemcsak az osztrák szociáldemokraták, hanem a keresztény irányzatú Osztrák Néppárt vezetői is keményen elmarasztalták Haidert a náci rezsimnek elismeréssel adózó megállapításáért.

Igaz, Haidernek nem ez volt az első olyan szava, amelyet demokraták kifogásolhattak. Ért hozzá, hogy a választók egy részének nacionalista, nagynémet érzelmeire, “rendpárti” hajlandóságára játsszék. Nem véletlen, hogy egyik legfőbb támogatója az az Osztrák Bajtársi Szövetség (ÖKB), mely a második világháború német “harci dicsőségétől” elbűvölt veteránokat tömöríti, és amely szerint Ausztria szabadsága nem 1938-cal, a hitleri megszállással veszett oda, hanem 1945-tel…

Mindemellett Haider eddig óvakodott attól, hogy bármi szerény formában, bármilyen mellékesen is, de nyíltan dicsérje a hitleri uralmat, annak bármelyik aspektusát. Most megtette – és mennie kellett. Leköszönte után ugyan sikerült elérnie, hogy megtegyék a tartományfőnök helyettesek Karintiában, ám kérdéses, hogy – tekintettel az ügy külföldi visszhangjára is – sokáig maradhat-e meg ezen a poszton. Megtört pályája meredeken felívelő vonala: Haider nem nagy jövőjű politikus többé, hanem tehertétel mind az osztrák politikában, mind a szabadelvű pártok nemzetközi együttesében.

2.Románia:

A sovinizmus logikája

A román zsidóság főrabbija testőr kíséretében jár be irodájába: a “gorillát” a kormány rendelte ki mellé. Az antiszemitizmus ugyanis, mely Ceausescu idejében a hamu alatt parázslott, de amelyet a “Conducator” csak alattomban próbált a céljaira felhasználni, ma nyíltan dühöng. A román zsidófalókat a legkevésbé sem zavarja, hogy az országban ma már csak 18-20 ezer zsidó él, ők megmutatják, hogy ezt a számra jelentéktelen kisebbséget is meg lehet tenni bűnbaknak. A főrabbit, Moses Rosent a szélsőjobboldali lapok azzal fenyegetik, hogy nyilvánosságra hozzák a “dokumentumokat” arról, miképp támogatta a Ceausescu-rendszert…

A szituációban egyszerre több ellentmondás mutatkozik meg.

Az első: Rosen minden erőfeszítése arra irányult három évtizeden át, hogy a romániai zsidókat kivándorlásra bírja Izraelbe, és ehhez hozzá is segítse őket. Célját elérte, mintegy negyedmillió román zsidó hagyta el az országot. Ezért az antiszemiták csak hálásak lehetnének neki.

A második ellentmondás: a zsidókat vádoló román soviniszták túlnyomó többsége még nemrégen szorgalmatosán szolgálta az időközben megbukott diktatúrát.

A harmadik: a kormány, mely a főrabbinak testőrt biztosít, vonakodik kellő súllyal elítélni az antiszemita uszítást folytató lapokat és szervezeteket. Sem az államfő, sem a miniszterelnök nem tartotta sürgősnek, hogy latba vesse tekintélyét és szavát ezek ellen. Annál sietősebben tiltakozott a román kormány (a szóvivője útján) az Egyesült Államok törvényhozásának a határozata ellen (július 29.), mely az antiszemitizmus és a nemzeti gyűlölködés romániai feléledése miatt nyilvánította aggodalmát.

Noha nem utasítható el kézlegyintéssel az a feltevés sem, hogy válságos gazdasági és belpolitikai helyzetében a román kormánynak is jól jön a bűnbakot mindig a zsidókban meglelő antiszemitizmus, a kormány e langyos magatartásának fő okát, egyben az említett ellentmondások magyarázatát másutt lehet felismerni. Abban, hogy a román antiszemitizmusnak édestestvére a magyarellenesség, és mindkettő abban a sovinizmusban gyökerezik, amelynek egy “történelmi” ideológián alapuló Nagy-Románia a dédelgetett álma. Ezt a sovinizmust a kormány sem utasítja határozottan vissza – részben azért, mert valamelyest maga is híve, részben meg azért, mert ezzel csak még inkább maga ellen bőszítené a romániai pártok túlnyomó részét.

A romániai magyarság parlamenti képviselői így abban a keserves helyzetben vannak, hogy bizonyos bel- és gazdaságpolitikai kérdésekben azzal az ellenzékkel kénytelenek együtt

szavazni, amelynek sok reprezentánsa a parlamentben sem restelli magasztalni Antonescut, a ’45 után kivégzett vasgárdista diktátort, aki a szovjetellenes háborúban igyekezett megteremteni (egészen Odesszáig nyúlva) Nagy-Romániát és aki romániai zsidók százezreit gyilkoltatta le.

Van-e kedvük elgondolkodni antiszemitizmus és magyarellenesség benső összefüggésén a hazai szélsőjobboldal embereinek és “mérsékeltebb” támogatóiknak, akik az antiszemita uszítok elleni büntető eljárásokban a sajtószabadság sérelmét látják, és akik Antonescu híveihez hasonlóan (bármilyen megfontolásból is) háborús bűnösökért emelnek szót?