Keset-konferencia a Római-parton

Keset-konferencia a Római-parton

November 3-5. között került sor egy római-parti szállodában a Bálint Ház által szervezett, a Joint és a Norfund által támogatott Keset-konferenciára. (Keset héberül szivárványt jelent.) A szervezők a „dilemma, él­vezet, harc, önirónia” szavakkal jellemezték az eseményt.

A konferenciát bemutató október 25-i sajtótájékoz­tatón a Bálint Zsidó Közösség Házban Fritz Zsuzsa, a Bálint Ház igazgatója, a Kését egyik szervezője azt mondta: a zsidóság sokszínűségét bemutató nottinghami Limmud-konferenciát szeret­nék átültetni a magyar viszonyokra, ahol bárki utat találhat a zsidósághoz. A programokat négy témakörbe sorolták: hagyomány, közösség, művészetek és az úgynevezett aktív zóna. De nemcsak tanulást, hanem kikapcsolódást is ter­veztek, így Lányi Eszter kalligráfiát, jó­gát és zsidó meditációt ígért.

Kezdésként Gábor György vallástör­ténész A legközösségibb magánügy cí­mű előadására ültem be, ahol voltunk vagy öten a szervezőkkel együtt. Gábor szerint a judaizmus újdonsága nem csu­pán a monoteizmusban rejlik, hanem hogy Isten személyesen szólítja meg az embert, megkövetelve egy újfajta etikai viszonyt. Akár szép is lehetett volna, ha Gábor csipetnyivel többet feltételez hallgatóiról – bár az olyan kérdésekre, milyen összefüggés is van a zsidó hagyomány és a fraktál-geometria között, senki sem lehet felkészülve. Azóta is keressük a választ.

A véleménynyilvánítás szabadsága és az antiszemita uszítás című előadáson Szeszlér Tibor ügyvéd, az Antiszemita közbeszéd Magyarországon című kiad­ványsorozat egyik szerkesztője azt mondta: a mai liberális felfogás az alap­jogok közé sorolja a szólás- és a véleménynyilvánítási szabadságot. Azon­ban ilyen az emberi méltósághoz való jog is, és a zsidók méltósága súlyosan sérül az antiszemita uszítással. További probléma, hogy a zsidó társadalomtu­dósok nem zsidóként viszonyulnak az antiszemitizmushoz, hanem „megpróbálják csipesszel fölemelni és bizonyos tudományos távolságból megszemlél­ni”. Közösség elleni izgatás címén az antiszemita uszítást ugyan bünteti a tör­vény, de a gyakorlatban csak akkor al­kalmazzák, ha tevékenységre felhívó gyűlöletbeszédben nyilvánul meg. „Ezzel mélységesen nem értek egyet” – tet­te hozzá. A Szombat kérdésére, hogy a futballmeccseken megjelenő gyűlölet­beszédet a jogalkalmazó miért nem to­rolja meg, Szeszlér úgy válaszolt: „Az a fontos, amit a közszereplők monda­nak.”

Ennek az előadásnak volt egyenes folytatása a Balázs Gábor vallásfilozó­fus és Bállá Zsolt, Berlinben tanuló rabbinövendék által vezetett beszélge­tés: A véleménynyilvánítás szabadsága jelenti a véleménynyilvánítás utáni sza­badságot is? A két ifjú zsidó bölcselő egy talmudi példát vett górcső alá, melyben a rabbik a véleményszabad­ság nevében az Örökkévalóval szálltak szembe. Egy nem kanonizált misna se­gítségével a két, időnként egymással is vitatkozó vitavezető azt mutatta be, hogy a kisebbségi vélemény tolerálásá­hoz milyen viszonyt alakít ki a zsidó hagyomány.

Ezzel egy időben Rékai Miklós, a zsi­dó folklór kutatója tartott előadást. Té­mája iránti alázata rokonszenves volt, de olykor elkalandozott tárgyától – A diaszpóralét színe és fonákja – hosszan időzve a kereszténység „projektív” bűnbakkeresésénél. Szerinte ugyanis a zsidóság annak egyfajta árnyékszemélyisége. Számos példával bizonyította, miképpen biztosította a talmudi dialek­tika a fennmaradást egy olyan közösség számára, melynek élete vallási szabályozás alatt állt. Főként a zsidó kultúra tanulékonyságát és a „nem lokális is­ten” jelentőségét emelte ki, ami az ima és tanulás révén lehetővé tette az isteni akarat értelmezését. A társadalmi ese­ményeket a vallás nyelvére lefordító stratégia képes volt új jogforrásokat, új válaszokat nyújtani. Végül a Soára adott három lehetséges választ vázolta, úgymint cionizmus, hagyomány, baloldaliság, ami semmi speciálisat nem hor­doz, hiszen ez a Vészkorszak előtti zsi­dóságra is érvényes.

Magyar-zsidó identitáskérdések tör­ténelmi távlatban című előadásában Karády Viktor szociológusprofesszor a magyarországi zsidóság azonosságtu­datainak változásairól beszélt. Három nagy korszakot különböztetett meg: a hagyományos népiség korszakát, az asszimilációét és a jelenkort. Mára az identitás lehetőségei annyira kitágultak, hogy nem beszélhetünk egységes zsidó identitásról. A zsidó identitástudatnak fontos szempontja, hogyan sorolják be a zsidókat a kívülállók, de legalább ennyire számít az elkötelezettség. Ez negatív is lehet: például valaki letagad­ja a zsidóságát. Ennek egyik alesete, amikor valaki úgy határozza meg ma­gát, hogy ő nem zsidó, hanem kommu­nista. A professzor rámutatott: Magyar- ország a térség egyetlen állama, ahon­nan a túlélő zsidóság többsége nem vándorolt ki. Ez a nemzeti asszimiláció erejét jelentette, de – az 1945-1948 kö­zötti éveket leszámítva – ma van először lehetőség a szabad identitásvá­lasztása.

A drinkbárba is betévedtünk, ahol Sárvári György pszichológus, egykori katolikus pap vezetett csoportbeszélge­tést Egyéni identitástechnikák a diasz­pórában címmel. Miután felkérte a résztvevőket, hogy párokba állva be­szélgessenek arról – az újságírói etikára hivatkozva ebből mindketten kivontuk magunkat -, mi gátolta vagy segítette identitásuk kibontakozását, nem kellett csalatkoznunk: nincs üdvözítő válasz. Kinek a nyelv, kinek a hagyomány, másnak a spiritualitásra való fogékony­ság jelenti a kapcsolatot. Ellenben fel­tűnt, hogy az emberek szívesen beszél­nek ezekről a problémákról, ha kérde­zik őket.

A Bárdos Katalin vezette Zsidó va­gyok? című foglalkozás résztvevői arra keresték a választ, miképp találkoztak sa­ját zsidóságukkal. Nagyjából igaz volt, hogy az életkor és a zsidósággal kapcso­latos első találkozás abszurd/hazug/embertelen volta egyenes arányban állt egy­mással. A beszélgetés feltételezhető kor­elnöke nagyon megörült 1944-ben an­nak, hogy ő zsidó, mert tetszett neki a sár­ga csillag, és bár édesanyja ezt nem akar­ta, mégis ragaszkodott hozzá, hogy fel- varrják neki. Egy másik résztvevő az öt­venes-hatvanas évek fordulóján a követ­kezőt hallotta – természetesen kommu­nista – szüleitől: „A nagyszüleid zsidók voltak. Mi is annak születtünk, de már nem vagyunk azok és te sem vagy az.”

Szombat délután Balla Zsolt arról be­szélgetett az érdeklődőkkel, hogy Miért nem ihatnak a nők a Havdala borból. A funkcionális opponens, a reformista Gárdos Bernadett szerint ihatnak. Balla azonban úgy vélte: a férfi és a nő két különböző dolog, nem pedig ugyanan­nak a két megjelenési formája. A férfi pozitívuma a megújulási képesség, míg a nőé a már meglévő valaminek a szép­pé, teljessé tétele. Ezért van az, hogy a péntek esti gyertyát a nők gyújtják meg. A Havdala azonban ennek pont az el­lentéte, egy új hétnek a kezdete. Ezt pe­dig a megújulás képességével bíró férfi­nak kell ünnepelnie. Balla hozzátette: ha nincs jelen férfi, akkor nő is ihat a Havdala borból. A beszélgetésen részt vevő Balázs Gábor hozzátette: a zsidó babona szerint, ha egy nő iszik belőle, bajusza és szakálla lesz.

Az utolsó nap igazi élménye Kovács András előadása volt a zsidópolitikáról. Pontosan, szórakoztatóan elemezte tipo­lógiáját: vagyis, hogy a hagyományos közösségek felbomlása és a modem tö­megmozgalmak egyidejű megjelenése­kor milyen válaszokat adott a zsidóság három nagy csoportja: az integracionisták, az ortodoxia és a cionisták, a nyel­vet, a potenciális politikai partnereket vagy a politizálás módját érintő kérdés­re. Még izgalmasabb volt a negyvenes­-ötvenes évek fordulója három, ritkán idézett töréspontjának – a hitközség tá­mogatta a Mindszenty-pert, elszabotálta az egyházak közös fellépését a hatalom­mal szemben, illetve segédkezet nyúj­tott az önálló zsidó csoportosulások fel­ számolásához – említése, melyek eltá­volították a híveket a hitközségtől.

A konferenciát a biztonsági előírások teljes hiánya jellemezte. Szabadság és biztonság fordítottan arányos: a konfe­rencia résztvevőinek bármilyen el­lenőrzése, átvilágítása, táskáik átnézé­se, stb. a szabadság egy részének elvé­telét jelentette volna.

Fritz Zsuzsa két nappal a konferencia után a Szombat kérdésére sikeresnek tartotta a rendezvényt. Úgy vélte: jól szervezett, színvonalas és hangulatos volt. Három-négyszáz vendégre számí­tottak – mondta -, amit nem értek el, ám a Limmudot is nyolcvan fővel kezdték, legutóbb pedig kétezren voltak.

A rendezvény sok tekintetben hason­lított az egy évvel korábbi, a Zsidó Kö­zösségi Fórum által a Magyar Tudomá­nyos Akadémián szervezett konferenci­ához. A Római-parton azonban olyan témák is helyet kaptak – mint a giccs, a gesztenyesütés vagy a meditáció -, me­lyek az MTA-n nem voltak jelen. A szervezők láthatóan le akartak szakadni a ZSKF-konferencián magát erőtelje­sen reprezentáló zsidó tudományos hi­vatalosságtól és a „haladó” médiaértel­miségtől – bár e törekvést csak részben koronázta siker. Néhány, a Síp utcai hi­vatalosságon kívül eső fiatal zsidó értel­miségi szereplése viszont jelentősen emelte a hétvége fényét.

Őrségváltás az alagút végén?

Csáki Márton és Szegő Péter