Kései megjegyzések egy kellemetlen ügyhöz

Írta: Gadó János - Rovat: Archívum, Hazai dolgaink

A Landeszman-interjúra megjelenésétől számított egy hónapon belül 95 cikk reagált a magyar sajtóban.1 (Egyedül a Pesti Hírlap március 26-i száma négy kommentárt szentel az ügynek.) Ez a nagyságrend arra utal, hogy az eset nem tiszavirág-életű kis affér, hanem elég komoly ütközet ahhoz, hogy az érintettek emlékezetében tartósan megmaradjon.
Ami az interjú elolvasása után a felszínen látszik: az újságíró kérdéseiben az antiszemitizmus klasszikus toposzait hallván, a nyilatkozó főrabbi annyira nem tudta megőrizni higgadtságát, hogy saját magát és közösségét is kompromittáló kijelentésekre ragadtatta magát. (Ezt maga is hamar belátta és nyilvánosan bocsánatot kért, de akkor már késő volt, az interjú országos üggyé dagadt.)2 A jobboldali sajtó alaphangja az üggyel kapcsolatban erősen elítélő volt, gyakran azzal a felhanggal, hogy az interjú a bizonyság: Magyarországon nincs antiszemitizmus, azt valójában csak zsidó részről gerjesztik.3 Az ellenzéki sajtóban megjelent reflexiók viszont többnyire a fejlemények ismertetésére szorítkoztak vagy azt a beállítottságot tükrözték, hogy az interjú csupán egy kínos baklövés, amit legjobb lenne mihamarabb elfelejteni.4 Ugyanakkor e sorok írójának véleménye szerint mindez nem alkalmi és véletlenszerű esemény volt, nem csak egy rosszhiszemű kérdésektől felfortyant rabbi adott szerencsétlen válaszokat az újságírónak, hanem az egész ügy szinte determinált forgatókönyv szerint zajlott, szükségszerű következményként termelődve ki abból a súlyos ellentmondásoktól terhelt közegből, amelyben ma általában a magyar zsidóság, különösen annak vallásos rétege, illetve az utóbbit képviselő intézmény él.
Ezeknek az ellentmondásoknak egy része ugyanolyan, mint amivel a magyar társadalom számos intézményének meg kell küzdenie a rendszerváltás után, más része viszont sajátosan zsidó jellegű.

I.
Korántsem egyedi jelenség az Magyarországon, hogy egy személy vagy intézmény a radikálisan megváltozott viszonyok között nem képes felmérni, mennyire megnőtt a tömegkommunikáció jelentősége. Az elmúlt rendszerben mindenki számára könnyen átlátható, kényelmes logika szerint működött a média: a nyilvánosság szereplői tudták, miről lehet beszélni és meddig lehet elmenni előre ismert sablonos kérdésekre előre ismert sablonos válaszok adattak. 1989 után viharos sebességgel változott meg a nyilvánosság logikája: a sajtó a hatalom szolgálójából öntörvényei szerint működő, tehát más intézményt és személyt szükségképpen gyakran bíráló keményhangú kritikus lett. Nem minden intézmény és minden hivatalviselő változott azonban ilyen gyorsan: számos helyen a döntéshozók máig hajlamosak ellenségnek tekinteni egy újságírót, ha az alibi kérdések helyett a problémákat feszegeti. (Mindezzel nem akarom azt mondani, hogy az említett interjút készítő újságíró jóhiszeműen feszegette a problémákat a fentiek csupán kiindulópontul szolgálnak az általános helyzet jobb megértéséhez.)
Korábban biztos piacokkal rendelkező, állami támogatást élvező nagyvállalatok hirtelen a kíméletlen verseny jeges vizében találták magukat. Ha életben akartak maradni, el kellett kezdeniük úszni, bármennyire kívánkoztak is a langyos pocsolya után. Egy korábban monopolhelyzetet élvező politikai párt elvesztette hatalmát, és ha nem akart meghalni, villámgyorsan meg kellett tanulnia modern választási pártként viselkedni. Egy korábban a hatalom hajtószíjaként működő szakszervezet elvesztette kiváltságos helyzetét, és ha nem akarta elveszteni minden befolyását, fel kellett vállalnia a tényleges érdekvédelmet. A kényszer megváltoztatta e szervezetek vezetőinek hozzáállását is: akik tíz évvel ezelőtt még vérbeli apparatcsikok voltak, azok ma dinamikus menedzserek, megnyerőén viselkedő profi politikusok, harcos érdekvédők.
Az új idők szele megcsapott minden intézményt és minden vezetőt, de nem mindegyik kényszerült radikális változásra. A konkurrenciaharc ugyan a történelmi egyházak piacán is megjelent, a gombamód szaporodó szekták képesek híveik egy részét elhódítani, az emberek azonban vallásukat nem változtatják olyan könnyedén, mint ahogy elavult Rakéta porszívójukat Philipsre cserélik. Így a hívek száma legfeljebb csökken vagy stagnál, de nem apad le nullára olyanformán, mint egy vállalat megrendeléseinek száma.
Mindezzel természetesen nem akarom azt mondani, hogy a felekezetek működésének logikája semmit sem változott, hiszen ők is kényszerítő körülmények között élnek, csupán azt, hogy jelentős haladék adatott nekik (ti. a hierarchia számára) kényelmes, régi szokásaik megőrzésére. A változás nehézségeit jól példázzák a felekezeti újságok, amelyekben az információ továbbra is egy irányba: a hierarchiától a bázis felé áramlik, avagy egyes felekezeti hierarchiák változatlan elutasító álláspontja saját lázadóikkal szemben.
Talán már a fentiek is informatívak, ha bármely vallásfelekezet és a kritikus hangú sajtó viszonyával foglalkozunk, de a zsidó hitközség viszonyai még ezen túlmenően nagyon sok tekintetben specifikusak.

II.
Az a magát nemzetinek nevező politikai csoportosulás, amelynek ideológiájában az antiszemitizmus fontos szerepet játszik, a fő ellenség szerepét az asszimiláns, „liberális-bolsevik-kozmopolita stb.” jelzőkkel illetett zsidókra osztotta ki vagyis azokra, akik nagyobbrészt a Holocaust után születtek, jól beilleszkedtek a magyar társadalomba (legalább a „kemény”, mérhető változók szerint), általában magasan kvalifikáltak és zsidó azonosságtudatuk kevés van, vagy már egyáltalán nincs. A magát meghúzó, a magyar politikába nem avatkozó felekezeti zsidóságot általában megkímélték támadásaiktól az antiszemiták, talán mert a „liberálbolsevisták” számára követendő példát láttak benne: íme, vannak olyan zsidók is, akik megmaradnak a maguk ügyeinél és nem avatkoznak a magyarság dolgába. Mocskolódó, gyalázkodó leveleket persze a hitközségi vezetők is kaptak, de mindez csak a rossz közérzetüket növelte, arra nem kényszerültek, hogy a nyilvánosság előtt védjék meg magukat a támadásoktól. A modern média viszonyai közt élni: ennek elsajátítására az antiszemiták „jóvoltából” is a zsidó hitközségnek további haladék adatott.
III.
Szerte a világon óriási súllyal van jelen a zsidó közösségek tudatában a Holocaust de a magyarországi zsidó felekezetet ez még súlyosabban terheli a következő okokból:
társadalomtudósok tucatjainak elemzése mutatott rá, hogy a népirtást túlélt magyar (tkp.: budapesti) zsidóság meghatározó része csoportspecifikus pályákon ugyan, de távol került a magát zsidónak valló közösségtől, így ma a zsidó vallásfelekezet tagjainak meghatározó részét továbbra is az a nemzedék adja, amely személyesen élte át a vészkorszakot; miután az elmúlt négyén évben Magyarországon a vallásfelekezeteket rendkívül szűk gettólétre kényszerítették, a zsidó közösséget is elvágták a modem zsidó élet szinte minden forrásától (nemzetközi szervezetek, Izrael), így e közösség identitásában mint egyike a kevésszámú engedélyezett azonosságképző elemeknek konzerválódott a Holocaust meghatározó szerepe. Ez nem csak az egyes személyek azonosságtudatának lett központja, hanem a hitközség hivatalos politikájának is. E ténynek volt még egy napi politikai magyarázata is: olyan időszakban, amikor a vallásfelekezetek vezetői elfogadták a szocialista állam rájuk kiosztott megalázó szerepeket, ami morálisan is romboló hatású volt, az izraelita felekezet vezetőinek öntudatát, önbecsülését az általános és mindenkire jellemző önigazoló formulákon túl még egy sajátos szempont tartotta fönn: az a tudat, hogy ők a Holocaust áldozatai. Márpedig az emberi történelem legaljasabb bűntényének áldozataival szemben a számonkérés nem lehetséges, hiszen az ő sérelmükhöz képest minden hiba vagy visszaélés jelentéktelennek tűnik. Így a zsidó felekezet vezetői számára a Holocaust az erkölcsi magabiztosság első számú bázisa volt. A politikai rendszerváltás beköszöntével a zsidó közösség előtt kompromittálódott világi csúcsvezetőket eltávolították, ám a régi beidegződések megmaradtak. Ezért a Holocaust tényeinek bármilyen jellegű kétségbevonására adott rendkívül éles válasz nem csak „zsigeri”, hanem politikai reakció is:
a vészkorszakkal kapcsolatos felelősség kérdése a magyar és a zsidó közvéleményben máig sem rendeződött megnyugtatóan. Míg a zsidó „közvéleményt” alkotó, többségében idős emberek azokat a súlyos sérelmeket hordozzák, amelyeket zsidóként szenvedtek el a magyaroktól, és a felelősségről való felfogásuk is ennek megfelelő, addig ma a magát magyarnak nevező közvélemény saját erkölcsi integritásából ez ügyben igen keveset hajlandó feláldozni (az erősen nemzeti hangoltságú mozgalmakra ez amúgy sem jellemző). Az időnként elhangzó jószándékú hivatalos nyilatkozatok elvesznek egy jóval kevésbé engedékeny hangvételű összhangzatban. így a két felfogás között óriási a szakadék. Míg például a zsidó felekezeti sajtóban igen nagy súllyal szerepelnek mártír-istentiszteletek és megemlékezések (hangsúly az 1944-es esztendőn), addig a kormánypárti sajtóban e témában általában az kap nagy hangsúlyt, hogy Magyarország a zsidók utolsó menedéke volt a náci Európában (hangsúly az 1944 előtti éveken).
A fentiekből következőleg, a Holocaust a zsidó hitközség messze legérzékenyebb pontja és ennek még csak egy kevéssé tapintatlan érintése is hallatlanul éles reakciókat válthat ki az érintettekből.

IV.
Már esett szó róla, hogy a vészkorszakot túlélt fiatalabb korosztályok, illetve az ő leszármazottaik, zömükben messze kerültek a vallásos közösségtől, és így magától a zsidó tudattól is, mivel az elmúlt 40 évben az azonosságtudat közösségi megélésére a valláson kívül más mód nem volt. Hogy ez az eltávolodás milyen drámai volt, az csak akkor derült ki, amikor a korlátok leomlottak, és immár semmi nem állta útját, hogy identitását mindenki olyan szervezeti formában élje ki, amilyenben jónak látja. A forradalom idején szokásos katartikus jelenetek a zsidó közösségben is lezajlottak: a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület alakuló ülésén egymás után álltak föl a hozzászólók és mintha súlyos kövek szakadnának le a lelkűkről, úgy öntötték vallomásukat a közönség elé: milyen rossz volt annyi éven át titkolni a zsidóságukat, milyen jó, hogy ezt végre valahol elmondhatják. Az „elveszett nemzedékek”, a 30 és 60 közöttiek nagy pillanatai voltak ezek. Az ő számukra sem a vallás, sem a hitközség légköre nem volt vonzó (valószínűleg a cionizmus sem), ezért választották a „lágyabb” kulturális identitást. A rendkívül ígéretes és ambíciózus kezdet után csakhamar fölmerült az egyesület vezetői előtt a politikai tevékenység csábító lehetősége is. Ezt vállalták is, és 1989-90 táján még nyíltan törekedtek arra, hogy az (akkor még a régi és lejáratott) hitközségi vezetéssel szemben alternatívát kínáljanak a politikai képviselet terén is. Külön tanulmányt érdemelne, hogy ez végül miért nem sikerült. Tény az, hogy a magyar zsidóság politikai képviseletét döntő mértékben ma is a hitközség látja el. A 30 és 60 közötti, a modem információs társadalom technikáiban jártas nemzedék nem találta meg az utat a zsidó közéletbe, ott máig is a hitközségben túlsúlyban lévő, a Holocaustot személyesen megélt idősek mentalitása a meghatározó. A középnemzedék a felekezeti élethez nem kívánt visszatérni, így a zsidó felekezetben az a sajátos helyzet állt elő, hogy a változásokat nem annyira a hierarchia merevsége gátolja (az egész „hierarchiában” nincsen tizenöt rabbi), hanem az alulról jövő nyomás hiánya.
A fentiek természetesen nem azt jelentik, hogy a tömegkommunikáció berkeiben való nagyobb jártasság esetén a vallásos zsidóság képviselői „csont nélkül” tudnák kezelni a konfliktusokat, hiszen az újraéledő szélsőjobb sokkhatásként érte a zsidóságot Európa-szerte. De egy olyan közösség vezetője, amelynek gyakorlata van abban, hogy a szél­sőséges megnyilvánulásokat jelentőségük szerint értékelje, nagyobb eséllyel őrzi meg hidegvérét, mint az, amelyik erre egyetlen válaszként csak az adminisztratív lépéseket ismeri. A mi esetünkben egy riporter a zsidó közösség minden legitimációs bázisát egyszerre támadta. A régi gyakorlathoz szokott kérdezettek a helyzetet nem tudták kezelni, és ez pánikreakciót idézett elő.

V.
Mind ez idáig arról volt szó, milyen politikai örökséget hozott magával a magyarországi vallásos zsidó közösség az új rendszerbe, és miként működött ez az új körülmények között. Nem kevésbé fontos azonban az a körülmény, hogy a Magyarországon kívüli zsidóság milyen értékeket közvetít.
A „létező szocializmus” bukásával megszűnt minden legitimáció is, ami ehhez a rendszerhez kapcsolódott a vallásfelekezetek nemigen lehettek büszkék arra, hogy a „szocializmus építésében” működtek közre. így a „történelmi egyházaknak” csüggedt öntudatuk megerősítéséhez olyan időszakot kellett keresniük, amelyből legitimációt meríthettek. A keresztény egyházak visszanyúlhattak 1945 előtti tradícióikhoz, amelyek ha korszerűek már nem is voltak öntudatot adhattak. A zsidó felekezet számára azonban az 1945 előtti időkhöz nem volt már visszaút: a „zsidó vallású magyarok vagyunk” definíció 1944 tapasztalatai után elvesztette legitimitását. Nem csak azért, mert ez a felfogás a közösségen belül is vitatott volt, hanem mert a zsidóság nemzetközi fórumain sem fogadták el.
A zsidó (illetve akkor még izraelita) felekezetnek olyan értékrendet kellett a magáévá tennie, amely 1945 előtt nem is létezett. A hitközség, miután az Állami Egyházügyi Hivatal préséből kikerült, hirtelen egy másik, nem kevésbé (noha indirekt módon) kényszerítő hatású erőtérben találta magát: a zsidó közéletben egy csapásra uralkodóvá váltak a nemzetközi zsidó intézményrendszer normái. Nem csak a „zsidó vallású magyarok” definíció nem működött többé (noha helyette más megnyugtató meghatározást nem találtak): a legfontosabb orientációs ponttá Izrael lépett elő, az elátkozott ország, amelynek majd 40 éven keresztül még a nevét sem volt szabad leírni a felekezeti sajtóban, a cionizmus pedig első számú szitokszóból és a fajgyűlölet szinonimájából mértékadó ideológiává változott.
Olyan kihívás ez a zsidó vallási vezetők számára, amellyel más vallások képviselőinek nem kell szembenézniük.
Mert itt korántsem csak arról van szó, hogy most az ellenkező álláspontot kell képviselni a nyilvánosság előtt, mint néhány évvel korábban. Itt két legalább ennyire ellentétes mentalitás ütközik össze. A Holocaust tapasztalatait (gyakran a szó szoros értelmében) a bőrén viselő és vallási gettóba visszahúzódó zsidóság azt mondogatta (mintegy önigazolásképpen is), hogy „a szovjet rendszer ugyan nem a legjobb, de ebben az országban ez megvéd bennünket az antiszemitizmustól”. Ezzel a tehetetlen, minden önszerveződésre képtelen magatartással szemben állt Izrael és a nyugati világ öntudatos zsidósága, amely maga igyekszik a sorsát kézbe venni. Iskolapéldája ennek Izrael, amely négy háborúban verte meg a túlerőben lévő ellenséget a világ zsidóságának nagy büszkeségére. A rendszerváltás után a zsidó közéletben egy csapásra megjelenő izraeliek (nagykövetség, Szochnut, a cionista szervezetek kiküldöttei) ezt a mentalitást hozták magukkal, a honi zsidó közélet pedig semmi autentikusát nem tudott ezzel szembeállítani. A szovjet tankok mögé húzódó riadt kitekintgetésből egy csapásra az izraeli típusú büszke öntudatba átváltani ez csak felemás, groteszk eredményt szülhet.
A fent leírt morális függőséget erősíti a pénzügyi és szervezeti függőség. A kétfajta totalitarizmus által roppantul meggyöngített magyar zsidóság egyesületeit, szövetségeit (és itt már nemcsak a hitközségről van szó) döntő többségükben beszívták a nemzetközi zsidó establishment különböző szervezetei, előbbiek az utóbbiak magyarországi fiókjaivá váltak (sőt, többnyire eleve akként jöttek létre), ezáltal közvetlen pénzügyi és szervezeti függőségbe kerültek. E körülmény természetesen szintén nem a honi zsidóság egyedi, autentikus értékrendjének kialakulását mozdította elő. Talán épp ellenkezőleg: az újfajta függőség újraélesztheti a régi reflexeket: a mindenkori „felettes” álláspontjának kritikátlan átvételét.
Ha tehát összefoglalni igyekszünk, milyen okok követ­keztében jött létre a szerencsétlen interjúhelyzet, az alábbiakat kell felsorolnunk:
a Kádár-rendszerből itt maradt logika, amely nem tud mit kezdeni a kritikus hangú sajtóval;
a felekezetek viszonylagos „szélvédettsége” az új viszonyok között, ami lassítja a változásokat;
a hirtelen magasra csapó antiszemitizmus;
az antiszemita sajtó eddigi viszonylagos közönye a zsidó vallásfelekezettel szemben;
döntően az idős emberek mentalitásától áthatott hitközség, amelynél a folyamatosság megszakadt, így nem tudott alkalmazkodni a hirtelen megváltozott követelményekhez;
a vészkorszak meghatározó súlya a közösség tudatában;
a tömegkommunikáció viszonyaiban jártas középnemzedék kimaradása a zsidó közéletből;
-az önbizalomhiányban szenvedő közösségnek az új kapcsolat- és értékrend beáramlásával hirtelen a magabiztosság szerepét kell eljátszani.
Végezetül engedtessék meg néhány szubjektív sor. Felmerülhet írásommal kapcsolatban az ellenvetés: a zsidók és antiszemiták vitájában miért a zsidókat kritizálom, miért nem az antiszemitákról mondom meg a véleményemet? Erre azt válaszolhatom, hogy az antiszemitizmus a magyarországi zsidók számára olyan adottság, amelyet nem áll módjukban kiküszöbölni. Egy percig sem kétséges, hogy erkölcsileg elfogadhatatlan és hogy ezt mindenkor félreérthetetlenül ki kell nyilvánítani, de hosszabb távon sajnos a vele való együttélésre kell berendezkedni azoknak, akik itt kívánnak maradni. Ehhez pedig meg kell találni az önszerveződés és az önvédelem legjobb formáit.
E kínos ügyet, amely fölött az országos és a zsidó közvélemény is napirendre tért már, azért tartottam szükségesnek újra elővenni, mert úgy láttam, hogy a fent leírt összefüggések zsidó közösségünk szempontjából lényegesek, és más mindeddig nem látta fontosnak, hogy ezekre rávilágítson. Nem az ügyben érintett személyek ismételt „zaklatása” volt a szándékom, éppen ellenkezőleg: arra kívántam rámutatni, hogy a vallásos zsidó közösség jelenlégi helyzetében szinte törvényszerű volt egy ilyen ügy „kitermelődése” hogy éppen mely személyeken keresztül, az másodlagos.5
Célom annyi volt, hogy némely összefüggések feltárásával hozzájáruljak a közösség jobb önmegismeréséhez.

JEGYZETEK
1 Az ELTE Judaisztikai Kutatócsoportján folyó gyűjtés tanúsága szerint.
2 Figyelemreméltó, hogy a főrabbit súlyosan elítélő írások döntő többsége azután jelent meg, hogy Landeszman György nyilvánosan bocsánatot kért.
3 Az antiszemitizmus mozgatóerői. Új Magyarország, 1993. március 18. Sándor András: Utónácizmus. Pest Megyei Hírlap, 1993. március 23.
4 Diurnus: A kevéssé bölcs rabbi. Népszabadság, 1993. március 12.
5 Amivel persze nem akarom azt mondani, hogy ne lennének olyan személyek a hitközségben, akik nagy valószínűséggel képesek lettek volna megtalálni a megfelelő hangot az újságíróval szemben.

A fenti szöveg a Magyar Szociológiai Társaság 1993. július 6-9. között megrendezett évi kongresszusán elhangzott előadás alapján készült.

Címkék:1993-09

[popup][/popup]