Kertész és a vámszedők

A rémület bénító pillanatát ritkán idézték fel olyan erő­vel, mint Kertész Imre a Jegyzőkönyv című elbeszé­lésében.

Az elbeszélő fönnakad a vámon, polgárjogait tiporják meg a törvényesség látszatával. Pénzt koboznak el tőle, a sajátját, amit azonban valaminő rendelet okán elfeledett kísérőpapír­ral átnyújtani.

Az esemény triviális. A hivatal packázásaihoz hozzászokott a kelet-európai ember. Kertész Imrében azonban a megaláz­tatás pillanata évszázadok magán- és köztörténelmét idézi fel.

„Ennek a vámembernek az eleve bűnöst föltételező, álnok kérdése mögött az én fülemben csizmák dübörögtek, moz­galmi dalok harsogtak, hajnali csöngetések sikongtak, az én szemem előtt börtönrácsok és szögesdrót kerítések meredeztek.”

Túlérzékenység? Aligha. A polgár szemében egyetlen jog­sértéssel az egész világrend dől össze. Kolhaas Mihály a lová­ért veszíti el mindenét.

A jogok kiterjesztése minden emberre a vámszabályok enyhítésében is tükröződött. Nemesember nem fizetett vá­mot. Csak az amúgy is számon kívül maradtak.

A vámszedő a magyar nyelvben is jelképes és átvitt érte­lemben vált használatossá. „A régi világban az árverési hié­nák a nyomor vámszedői voltak” – hozza példának A magyar nyelv értelmező szótára.

Ugyane szótár szerint az első vámszedők a rómaiak szolgá­latában állottak, s Palesztinában szedték a vámot és az adót.

A zsidók Magyarországon is türelmi adót fizettek a létezé­sükért. Ezt a király 1842-ben elengedte, de a rendek lázongani kezdtek. Kiegyeztek tehát abban, hogy ha eltörlik is a türelmi adót, visszamenőleg azért kifizetik a másfél millió pen­gő forintot öt esztendő alatt.

Jókai a hídvámszedőket írja le, s az utazás nagy szeren­cséjének tartja, ha meg nem állították a szekeret.

A Pesti Hírlap 1842. szeptember 22-i száma arról a pesti zsidó orvosról szól, akit megvámoltak a hajóhídon. A jog ez alól felmentette a honoráciort, de a vámszedő másképpen döntött. „Ei was Doctor’s, Juden seyt’s und müesst zahlen.” Orvos ide vagy oda, te zsidó vagy és fizess.

A vámon mindig a kisebb, a gyengébb, a honorácior, a me­galázható akadt fenn.

Frankenburg Adolf, Széchenyi egykori titkára, a magyar tárcairodalom megteremtője, majd a szabadságharc után bé­csi fogoly egy korrajzot közöl 1844-ből. A hídvámszedők el­fognak egy zsidót, aki megtakarította volna a vámkrajcárt. Durva beszéddel figyelmeztetik kötelességére. Az író megkér­dezi tőlük, nem beszélhettek volna-e tisztességesebben az áldozattal. A válasz: „…gorombasággal lehet imponálni.” A le­írás így folytatódik: Egyébként is „válaszolá oly határozott meggyőződéssel a gubás, mintha most jött volna valamely or­szágos ülésből – ezek a zsidók úgyis annyira elbízzák már ma­gokat, mióta azt hallják, hogy polgármestert vagy vicispánt akarnak belőlök csinálni, hogy az ördög sem fékezheti meg őket – no, de fogadom, hogy kipányvázzuk bőröket az emantipatióig.” (In: Estikék. Pest, 1844. li. 150. Idézi Zsoldos Jenő: 1848-1849 a magyar zsidóság életében, Bp., 1948:20.)

Az irodalomtörténet olyan áldozatról is tud, aki valósággal beleőrült a vámszedésbe. Moses Ephraim Kuh 1731-ben szü­letett Boroszlóban (Breslau). Berlinben Mendelsohn és Lessing tanítványául szegődött, német gondolkodó és költő lett az egykori talmudistából. A tisztes foglalkozására nézvést köny­velő keresett annyit, hogy felkerekedhetett a szokásos Európa- túrára. Bejárta a Németalföldet, Franciaországot, Itáliát és Sváj­cot háborítatlanul. Ám amikor az egyik német államból a má­sikba utazott, temérdek ládájával, melyekben angol, francia, német és latin könyvek rejteztek – feltartóztatták a szászorszá­gi vámon. Az esetet egy kortársa így írta le:

„Tizenegy esztendeje Kuh egyszerű emberi lényként s ke­reskedőként merészelt utazni anélkül, hogy a vámos előtt felfedte volna hitét. Leleplezték s fizetnie kellett, nem az áru­jáért, hanem a világ legősibb vallásáért, több ezer tallér összegében.”

Igazából mindenét elvették, ruháit s a könyveit: a költőnek útiköltséget is Boroszlóból kellett könyörögnie a családjától.

Boroszlóban súlyos melankóliába esett, azután üldöztetési mánia kísértette. Ötezer (mások szerint csak négyezer-öt­száz) verset írt kényszerében, s ezekben fel-feltűnt a vám­eset.

Kertész Imre novellájában hirtelen irracionálisra növekszik a félelem: csizmák dübörögnek, szögesdrótok merednek. Kuh egyik epigrammáját a portugál inkvizítorokhoz címezte. Vért so­hasem ontanának. Áldozatuknak azonban mindenét elveszik, majd elevenen elégetik őket.

Az üldöztetés akaratlanul is történelmi emlékeket idéz, a rettegés villámfényében a teljes emberi tapasztalat összegeződik, nemzedékeké.

Kertész Imre aligha ismeri Frankenburg Adolf vagy Kuh mű­veit. Az érzékenységében, a felismerő-képességében azonban benne van a megalázottak egész kulturális története.