Keményedik és szelídül

Írta: Ördögh Csilla - Rovat: Archívum, Interjú, Irodalom

Ördögh Csilla interjúja Nemes Anna műfordítóval

Amikor először beszélgettünk arról, hogy jó lenne találkoznunk, akkor megemlítettem: többen furcsállják, hogy erőteljes, karakteres férfiirodalmat, nevezetesen – akinek ürügyén most beszélgetünk – Philip Rothot nő fordít. Te meg mosolyogtál, és azt mondtad, ״érdekes, mindenkinek ez jut eszébe”.

Igen, ha kérdeztek engem erről, hát minduntalan ez a kérdés tért vissza. Én meg mindig vonogattam a vállam, mert sose csodálkoztam azon, hogy férfi írót fordítok, hiszen az írók java része férfi. Hogy a műfordítók közt hányán vannak nők, nem tudom; talán többen, mint az írók közt. Azt hiszem, a legtöbb embernek az juttatta eszébe ezt a kérdést, hogy tavaly nálunk is megjelent A Portnoy-kór, Philip Roth botránykőnek számító regénye. Jókora késéssel, hiszen húsz évvel az eredeti mű megjelenése után, és csaknem húsz évvel azután, hogy világszerte mindenféle nyelven kiadták. Itt akkor nem jelenhetett meg. Amikor megjelent, szétkapkodták, mert pornográfiát sejtettek benne. Nem az. De egy igen erőteljes nyelvezetű és karakterű író fiatalabbkori műve.

Sose jutott eszembe, hogy gondot okozna férfi írót meg karakteres férfi írót fordítani. Egyrészt: nem-karakteres írót nem is érdemes fordítani, mert az nem jó.

Másrészt meg: elolvas az ember egy szöveget, és vagy van hozzá valami köze emberileg – nő írta vagy férfi, olyan mindegy -, vagy nincs. És Philip Rothhoz mindig volt közöm, mert van humora. Akinek van humora, azzal tudok mit kezdeni, akinek nincs, azzal keveset. Na és emberi is, meg lírai is – egyszóval tehetséges.

Tehát Roth humora és iróniája vonzott.

– Még valami motivált, amikor egy-egy könyvének első fejezetét lefordítottam (mindig a Nagyvilág, a világirodalmi folyóirat számára): a feladat nehézsége. Keményen megdolgoztam minden fejezettel, mert nagyon nehéz Philip Rothot fordítani, de olyasfajta nehézség, ami –legalább is engem – nem taszít, hanem vonz. Annyira gazdag és tömör a nyelve, hogy már a megértésért is meg kell küzdeni, ami nem olyan magától értetődő, hiszen mai angol nyelven írott szöveget szótárral a kezében megért az ember. De Rothhoz sok-sok szótárt kell fölütni, és igen sokat kell gondolkodni. No és a sodró lendületessége. Miközben egyáltalán nem ír könnyen – bár ezt személyesen sose kérdeztem meg tőle -, mégis könnyednek, kisujjából kirázottnak hat minden, amit leír. Ha aztán a magyar szövegen sem érezni a verejtéket, ráadásul a kétszeres verejtéket, az övét meg az enyémet – az már valami.

Azt mondod, személyesen nem tudtad megkérdezni. Van köztetek valami személyes kontaktus?

Személyesnek egyáltalán nem lehet mondani. Egyszer írtam neki egy néhány soros levelet, még abban az időben, amikor nemigen volt szlengszótáram meg olyan kézikönyvem, amiből aktuális és helyiérdekű dolgokat kideríthet a fordító, ha még nem járt Amerikában. Úgyhogy írtam neki, mire egy nagyon röpke, de barátságos válaszlevélben mindent megmagyarázott. Ennyi volt az egész. Később aztán eljutottam Amerikába, és egy pillanatig arra gondoltam, most akár föl is hívhatnám telefonon. De hát mit mondjak? Itt a magyarországi fordítója és szeretne magával beszélni? Nem szántam rá magam.

Sajnálom, hogy nem találkoztál vele, mert akkor most megkérdezhetnélek, hasonlít-e a hőséhez, miközben íróhőse folyton és makacsul elhárítja még a gondolatot is, hogy azonos lenne az általa megírt íróval.

Hogy mennyire lehet Roth olyan, mint Zuckerman? Meg kéne nézni csakugyan. Az érdekes az, hogy talán két éve került a kezembe 1988-ban kiadott könyve, a The Facts, vagyis A tények, ahol Philip Roth megírja a valóságos élettörténetét, pontosan azért, mert örökösen az a vád vagy föltételezés éri, hogy Zuckerman az ő, meg hát elsősorban Alexander Portnoy ő, és hát ebből már rengeteg baja származott. Itt aztán megírja a valódi életét. Korábban azért nem vállalkozott rá, mert azt mondta: ez végtelenül unalmas lenne, hiszen az ő élete úgy telik, hogy reggeltől estig ül az íróasztal mellett és kopog az írógépen, vagyis nem történik vele az égvilágon semmi, úgyhogy Zuckerman sokkal érdekesebb. Most mégis megírta az életét. Énbennem azért megszólalt a kisördög: tényleg ez-e az élete, vagy ez is csak trükk? Ugyanis a kísérőlevél, amellyel ezt az életrajzot elküldi a kiadónak, valójában Zuckerman írónak szól: Philip Roth kíváncsian várja véleményét. Mindenesetre A tényekben előforduló személyek valódi neveket viselnek, úgyhogy okosabb, ha ezúttal hiszünk Rothnak.

A Zuckerman-könyvek, amelyeknek hőse ez a Zuckerman nevű író, egyébként trilógiát alkotnak. Az első kötet címe A szellem árnyékában, ezt Balabán Péter fordította, a második a Megszabadított Zuckerman, ez 1988-ban jelent meg az Európa Modern Könyvtár sorozatában, a harmadik, az Anatómialecke pedig 1992-ben látott magyarul napvilágot.

Végigolvastam mindazokat a Zuckerman-történeteket, amelyeket részint a te jóvoltodból, részint az előző fordító jóvoltából olvashatunk, és van egy olyan szelíd érzésem, hogy egyre konkrétabbá válik, egyre kevésbé az írói mesterség fortélyaival él, és egyre erőteljesebb eszközökkel próbálja megfogalmazni szinte mindig ugyanazt. Hogy milyen egy ember, aki egy kisebbséghez tartozik etnikailag, aztán megint egy kisebbséghez tartozik, mondjuk a szellemi emberek kisebbségéhez, mert óhatatlanul kisebbségben maradnak Amerikában is, mint itt Európában, s talán még inkább kisebbséghez tartozik, hiszen férfi az illető, és úgy látszik, a férfiaknak még nincsenek meg azok a jogaik legalábbis szerinte, amelyeket emancipáltabb társadalmak a nők számára már kivívtak, szóval halmozottan hátrányos helyzetű írói alkatról van szó, és ezt egyre pontosabban kívánja megfogalmazni újra meg újra. Nem tudom, hogy amikor fordítottad, úgy érezted-e, hogy keményedik a stílusa?

Keményedik és szelídül. Azt hiszem ugyanúgy, ahogy magamon is azt veszem észre, ahogy az idő múlik és idősebb leszek, hogy keményebb is lesz az ember, meg megértőbb is. Ha összehasonlítjuk – mondjuk – A Portnoy-kórt az Anatómialeckével, a Portnoy hevesebb, szélsőségesebb, vagdalkozóbb, gorombább. Ugyanaz a tehetség, ugyanazok az eszközök, nem érzem, hogy lényegében megváltozott volna, de a megértés képessége kevésbé volt meg benne huszonéves korában vagy harminchoz közel. A későbbi könyvekben, például az Anatómialeckében van egy olyan fejezet, aminek a jellegzetességéről még nem beszéltünk, és ez az a másik dolog, ami Rothhoz vonz. Ebben a nagyon markáns, ironizáló és önironizáló íróban lakik egy másik én is, az érzelmes én – nem érzelgős, de érzelmes -, és a mamáról szóló fejezet, azaz minden sor, ami a mamáról szól, az csupa líra. És ebben a könyvben meghal a mama. Mégsincs benne semmi édeskés, semmi cukormázas, ami Amerikában elég könnyen eladható.

Nem hollywoodi könnyeket hullat, amikor elsiratja az édesanyját?

Nem, nem.

A nőkkel már nem ilyen elnéző a párkapcsolatokban. Önmagával sem, de a nőkkel aztán kiváltképp nem elnéző. Mintha mi megmaradtunk volna azon a fokon, hogy csak egyetlen értelmes dologra lehetne használni bennünket.

Én nem mondanám, hogy Roth lekicsinylőn nézné a nőket.. Őrült kritikusan szemlél mindenkit, a férfiakat is, a nőket is. Nem látok ilyen különbséget. Nem hiszem, hogy a nőket más emberfajtának tekintené, vagy más mércével mérné.

Egy etnikai kisebbség fejlődéstörténete is föl-fölsejlik Philip Roth írásaiból, nevezetesen a zsidó bevándorlók, méghozzá feltehetően a Kelet-Közép-Európából az Egyesült Államokba bevándorló zsidók története. Olyasmivel vívódik az író, amivel mostanában itthon nekünk is számolnunk kell. Tehát egyfelől az identitás, a valahová tartozás tudata, más­felől pedig az, hogy illúziómentesen tudja szemlélni a saját gyökereit. Ez az, ami túlmutat az irónián, vagy éppenséggel megalapozza az iróniát.

Igen. Azt hiszem, ez az önazonosítási küzdelem, ez a hová tartozom, kikhez tartozom és honnan jövök küzdelem, ez kíséri végig az írót, s talán ez a harmadik oka, hogy annyira közelinek érzem, mert hiába él egy másik kontinensen, a könyveiből az a megnyugtató érzésem támad, hogy Amerika más földrész ugyan, de nem másik világ. Ott is csak ugyan olyan dolgok történnek, a gondok is ugyanazok, ugyanúgy kell küzdeni, hogy ki a bevándorló és ki az őshonos. Pedig Amerikában ez igazán nevetséges, hiszen ott aztán az indiánokon kívül mindenki bevándorló, mégis ugyanaz folyik, ami itt, le lehet fordítani a „ki jött be a Vereckénél”-t arra, hogy „ki jött be a Mayfair fedélzetén”. A különbség talán az, hogy aki itt, Európában zsidó, az jobbára – a vádak alapja is ez – eleve intellektuális környezetből származik. A Philip Roth-féle fölmenők viszont egyáltalán nem intellektuális lények. Akikre Zuckerman és a többi regényhős panaszkodik, azok a legjobb esetben is félművelt apák, s bornírtságukat és korlátoltságukat ezek a frissen támadt entellektüel fiúk nem bírják elviselni. Minduntalan fölvetődik Rothnál a hovatartozás kérdése, hiszen több hőse is elmegy Izraelbe, és ott keresi nem a gyökereit, hanem azt, hogy talán itt kellene élnie, csakhogy hamarosan rájön: lehetne éppenséggel, de hát ő amerikai, és baseball például nincs is Izraelben, anélkül pedig nem élet az élet. Egyébként valóban több szempontból is a kisebbséghez tartozik. Amikor az amerikai politikáról esik szó, Nixonról például, hiszen az ő elnökösködése alatt játszódik az Anatómialecke, akkor kiderül, hogy a politikus réteg képviselői, akikkel az íróhős a tévé képernyőjén meg az újságban szembe találja magát, bizony nem a szellem emberei.

Nem is lehet könnyű másod-harmad generációs értelmiségiként beilleszkedni egy olyan társadalomba, amely nem túlzottan kedveli a mélyebb gondolatokhoz vonzódó embereket. Tehát egyfajta makacsságnak működnie kell, ha valaki az Egyesült Államokban azt a szerepet vállalja, hogy író lesz, és igényli, hogy odafigyeljenek rá. Majdnem annyira, mint nálunk.

Valószínű. Úgyhogy azt hiszem, ez a nagy aggodalom, amelyik egy-két éve nálunk is úrrá lett, hogy megszűnt az irodalom, meg megszűnt a könyvkiadás – mondják némelyek -, mert az utca tele van könyvvel, csak mindenféle vacakkal. Azt hiszem, ez megint kétélű dolog. Nem szűnt meg az irodalom, jobbnál jobb könyvek vannak, olyanok, amikhez öt-tíz évvel ezelőtt nem lehetett volna hozzájutni, csak hát nem látni a fától az erdőt. Mert megjelenik a millió szakácskönyv meg a számtalan gyönyörű színes ez-az is. De azt hiszem, előbb-utóbb helyére kerül minden, és természetesen kisebbségben marad az igényes irodalom. Azt sehol a világon nem tömegek olvassák.

Viszont Philip Rothot mégis jó szívvel ajánlhatom mindenkinek. Az Anatómialeckét akár kezdetnek is, mert olvasmányos könyv. Úgy lektűr, hogy közben abszolút irodalom.

Ez így van. Roth könyveit élvezet olvasni. Nem keserves küzdelem, hogy most művelődöm, és ezért semmilyen fáradság se drága. Nem. Nehéz volt neki megírnia, nehéz lefordítani, de olvasni könnyű és élvezetes.

Műfordítva. A Petőfi Rádióban 1992. december 8-án elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.

Címkék:1994-06

[popup][/popup]