Kell-e negyven év, mielőtt az ígéret földjére lépünk

A népszámlálás és a zsidóság

Körkérdést intéztünk a szellemi élet néhány fontos szereplőjé­hez a közelgő népszámlálás kapcsán. Kérdéseinket és a be­érkezett válaszokat közöljük.

Mint bizonyára Ön is tudja, 2001-ben népszámlálásra kerül sor. A kérdések között a válasz­adók vallási, etnikai hovatarto­zására vonatkozó kérdések is szerepelnek.

Bár nem kötelező a válaszadás, úgy gondoljuk, hogy fontos len­ne, ha a zsidó közösség tagjai félelemmentesen fejeznék ki ho­vatartozásukat.

Első ízben jelölhetik meg nem­zetiségként „egyéb” kategória alatt a válaszadók a zsidóságot, ha ilyen értelemben kötődnek származásukhoz.

Kíváncsiak volnánk a megkérde­zett írók és társadalomtudósok között az Ön véleményére is:

van-e oka bárkinek is félni az adatközléstől;

fontos-e Ön szerint a minél na­gyobb számú válaszadó pozi­tív állásfoglalása;

kíváncsiak volnánk, mit gon­dol a zsidóság nemzetiségi-et­nikai meghatározásáról: jogle­mondás ez, vagy éppen az ön­azonosság tabumentes kifeje­zésének lehetősége, célszerű- e a magyar zsidó közösség és kultúra fennmaradása szem­pontjából (ennek költségveté­si vonzatát is figyelembe vé­ve), avagy sem;

végül: növelheti-e a zsidóság biztonságérzetét mentális és jogi szempontból az etnikai kisebbség státusa és képvise­lete, avagy sem?

Van-e oka bárkinek is félni az adatközléstől? – kérdezi a Szombat a küszöbönálló népszámlálásnak a vallás­ra és az etnikai hova­tartozásra vonatkozó adatgyűjtése kapcsán.

Az én válaszom na­gyon rövid: nincs.

A globális világban, a fejlett euroatlanti országokat egyesítő integrációs szerve­zetek tagjaként, öt percre az EU-csatlako­zástól Magyarország egy olyan közösség része, amelyben a faji megkülönböztetés – legalábbis a 2001-ből belátható évtize­deken belül – nem emelkedhet állami szintre. Miként a szégyenletes XX. szá­zadban oly sok helyen történt, a hitleri Németországtól az állami antiszemitiz­must a személyi igazolványok hírhedt 5. pontjában intézményesítő Szovjetunióig.

Ahhoz azonban, hogy 2001. Magyaror­szágán valaki átérezze: nincs oka félni, kétségtelenül vennie kell a fáradságot, és következetesen végiggondolni Ma­gyarország mai állapotát s benne a saját helyzetét. Csak ennek alapján döntheti el, hogy a jövőjét ne a múlt, hanem az annak tanulságaiból is építkező jelen ha­tározza meg. Hogy életének hátralévő ré­szét nem a fél évszázaddal ezelőtti – ter­mészetesen mindmáig a zsigereinkben élő – genocídium görcsében vergődve él­je le. Hogy a futballmeccseken vagy má­sutt hallott zsidózást – amire a világ fej­lett országaiban is bőségesen van példa – ne keverje össze az állami szinten érvényesített diszkriminációval. Hogy ne dőljön be bármely ma működő politikai párt propagandájának, amely többek kö­zött úgy akar hatalomra jutni, hogy a szélsőjobboldallal való titkos szövetség­gel vádolja a másikat. Nem gondolva rá és még kevésbé törődve vele, hogy mi­lyen súlyos traumának teszi ki ezzel a ha­sonló politikai trükkökben járatlan, sokat szenvedett zsidóságot – amelynek a ne­vében kéretlenül fellép.

Nem vezet jóra, ha fortélyos félelem igazgat mindet. Bár néha kétségtelenül kényelmes elbújni mögé a döntések elől. A válaszadók minél nagyobb száma – és itt már a második kérdésre felelek – éppen ezért nem a választ kérőknek, ha­nem a magyarországi zsidóság tagjainak fontos. Semmiképpen nem ösztönöz­nék valakit olyan állásfoglalásra, amely álmatlan éjszakákat okoz. De úgy hi­szem, a fiatalabb nemzedékek körében úgy tapasztalom, hogy egyre többeknek szellemi és lelki örömöt szerez, méltóságtudatot ad zsidóságuk nyugodt, sza­bad megélése.

Mózes negyven évet várt népével, mi­előtt az ígéret földjére lépett. Arra várt, hogy kihaljon a rabság pszichózisában felcseperedett, félelemtől gúzsba kötött nemzedék. Nekünk talán hamarabb si­kerül. Tíz esztendő már mögöttünk van. Remélhetőleg sokaknak elég a belső felszabaduláshoz.

Gereben Ágnes

történész