Kell-e félnünk Vlagyimir Wolfovics Zsirinovszkijtól?

„Van egy jó, és egy rossz hírem a Nyugat számára. A jó hír: Vlagyimir Zsirinovszkij, Oroszország ultranacionalista jobboldali pártjának (amelyet modern stílusban Liberális Demokrata Pártnak neveznek) a vezetője, aki fasiszta-ízű locsogásával kövezte ki diadalútját a parlamentig, mégsem lesz Oroszország elnöke. A rossz hír: Ez valójában nem számít”. Így kezdi kommentárját a Jerusalem Report január 13-i számában Natan Saranszki.

Igaza van: első hírét minősíthetjük jónak, a másodikat rossznak. Ám ha eltekintünk a mostanában annyira divatba jött címkézéstől, hogy gazdasági, politikai, társadalmi tényeket erkölcsi kategóriákban minősítünk, akkor a követ­kező képet rajzolhatjuk meg:

1993 decemberében Oroszországban a parlamenti választásokon a polgárok mérsékelt aktivitással vettek részt. De nem mindenütt. Moszkvában lanyha volt a forgalom, a Baltikumban élő oroszok sorban álltak a választási helyi­ségek előtt. És leszavazott csaknem mindegyik katona, aki a távol-keleti egységeknél szolgált. Akár 60-, akár 92%-os volt a részvétel, összesítve minden negyedik választópolgár Vlagyimir Wolfovics Zsirinovszkij pártjára szavazott. A Liberális Demokraták lettek a második legnagyobb párt a Dumában. Az a párt, amelynek vezetője „dácsát, bankszám­lát, dobozos sört” ígért a polgároknak, a hajadonoknak, elváltaknak és özvegyeknek férjet (!) és általános felvirág­zást, az ősi orosz határokon belül – a Baltikumot és Alaszkát is beleértve. Megfigyelők összeszámolták Zsirinovszkij ígéreteinek várható költségeit, s billiós nagyságrendet hoztak ki – dollárban.

Ellenfelei nem tudtak konkurálni ezzel az ígéret-dömpinggel. Minden, csak egy kicsit is tisztességes politikus tudja, hogy az orosz paraszt és az orosz munkás sokáig, nagyon sokáig fog éhezni és nyomorogni, rettenetes körülmények között lakni, az orosz nők sorba állnak még évtizedekig kenyérért és húsért (ha van), a gyerekek káposztán fognak felnőni és nem lesz gyógyszer; viszont lesznek orosz millio­mosok és lesz orosz maffia és elárasztják az orosz közszol­gálati tévéket az egy az egyben átvett nyugati reklámok, ínyenc falatokról, csodás hajápoló szerekről, meseautókról és menta ízű rágógumikról.

Zsirinovszkij legalább ígér, ha zagyván is. De ki lenne az, aki ebben a káoszban, fix pontot találva tudná sarkaiból kimozdítani a világot? Zsirinovszkij – Vlagyimir Wolfovics – legalább mesél: egy ezeréves határai között boldogan élő nagyhatalomról, amelyben tej és méz hömpölyög a Volga folyóban, amelyben mindenki elégedett, amelyben nem lesznek zsidók.

S ezt a szöveget mindenki megérti. Ha Zsirinovszkij nem lenne, ki kellene őt találni – mondják a külföldi megfigyelők. Viszont Zsirinovszkij nem talált fel semmi újat. A felelőtlen demagógia, a zagyva pátosz, a közgazdasági analfabétizmus már ősidők óta fel van találva, csakúgy, mint az antiszemi­tizmus. Igaz, ma Nyugat-Európában, Amerikában nem lehet nyíltan zsidózni. Másképpen kell csinálni, különben per, eltiltás, büntetés, stb. lesz a következménye. Oroszországban Wolfovics úr csak átvette a századelő pogromlovagjainak, a feketeszázaknak zseniális jelszavát: „Bej zsidov, szpaszi Rossziju!” „Üsd a zsidókat, mentsd meg Oroszországot!” Az emberek szeretik az egyszerű gyógymódokat és ez elképesztően egyszerű recept, (kipróbálták, de mindig közbe­jött valami).

Szó sincs ködös, burkolt célzásokról. Az orosz tévéből szabadon hömpölygött Zsirinovszkij egyértelmű szövege – érdekes, zsidózni mindenki közérthetően tud. „Ha a kommu­nisták nem akadályozták volna meg 20 évvel ezelőtt, hogy a zsidók kivándoroljanak – mondta -, mostanáig már mind elmentek volna, s nekünk egy problémával kevesebb lenne”. Részlet egy tévé-interjúból: „Oroszországban a zsidóké a média és a kulturális intézmények. A zsidók meggazdagodtak a peresztrojka révén. Tehát ők a felelősek, ha baj van velük”.

Igaz, közben mondott mást is. Például: „Én tisztelem a zsidókat. Tisztelem Izraelt. Önök egy nagy nép. Ez a leg­gazdagabb ország. Jobban élnek, mint bárki a világon. Irigylem Önöket” – mondta 1993. december 14-én, egy moszkvai sajtókonferencián. Freud rávetné magát erre a szövegre, amelyből kilóg a tudatalatti. Az orosz választó is érti az üzenetet: a fene a zsidókba, ők élnek a legjobban. A locsogásba beleillik a fenyegetés is. Zsirinovszkij követelte, tartóztassák le Gennagyij Hazanovot, a népszerű komikust, mert kettős állampolgár – zsidó és orosz. „A kettős állampol­gárság kettős erkölcsiséghez vezet. Hazanov felhasználhatja ezt a kettős állampolgárságot kémkedésre, sőt, dupla fizet­séget is kaphat” – mondta. (A francia Le Pen is hasonló torzulással vádolta annak idején az egyik zsidó minisztert. Természetesen per, tárgyalás, sajtó, elítélés, büntetés lett a dologból. Le Pen „nem törhet át”.)

Hazanov így reagált: „Egyetlen komédiás sem kapott ekkora bókot egy fasisztától, azóta, hogy Adolf Hitler nekiment Charlie Chaplinnek”. Egyébként – tette hozzá – nem tudok eléggé talpraesetten válaszolni Zsirinovszkijnak, mivel az én apám nem volt ügyvéd.”

S ezen a ponton be is zárhatjuk a kört. Mert Vlagyimir Wolfovics apja – Wolf Zsirinovszkij – ügyvéd volt. Állítólag zsidó ügyvéd.

„Stop! Stop!” – emelte fel a kezét, mint egy közlekedési rendőr, amikor egy riporter apja nemzetiségi hovatar­tozásáról kérdezte. „Én orosz vagyok … Csak tudnám,

Amerika miért orozta el tőlünk Alaszkát!” S ezzel befejezte az interjút.

Mondott mást is: „Anyám orosz volt, apám ügyvéd”. A szállóigévé vált mondat mögött a következő életrajz húzódik: Vlagyimir Wolfovics 1946-ban született Kazahsztánban, Alma Atában. Szülei vagy a háború alatt menekültek oda a németek elől, vagy politikai kitelepítettek voltak. Hat éves volt, amikor apja meghalt. Egyszer – állítólag – azt mondta, hogy apjának egész családját megölték a fasiszták. 1970-ben diplomázott Moszkvában az Ázsiai és Afrikai Országok In­tézetében, majd 1977-ben befejezte a jogi egyetemet. Ekkor lett ügyvéd, mint az apja. Viszont 1972-75-ben a Szovjet Béketanácsnál dolgozott, a 80-as években a Mír könyv­kiadónál. Gyanús, gyanús, – mondogatják a helybéliek, s a KGB-t emlegetik. Azt sem tartják meggyőzőnek, hogy 1989-ben Zsirinovszkij jegyeztette be az első nem-kommunista pártot, a Liberális Demokrata Pártot. Állítólag ezt is másutt álmodták meg, hogy a többpártrendszer illúzióját keltse.

Viszont az ismert színpadias kérdéssel ellentétben, mi­szerint „Járt-e Cecil a Török utcában?” az nem kérdéses, hogy Zsirinovszkij járt 1988-89-ben a Salom társaságban. Egyesek szerint a Salomot megint csak a „gyanús” fennhatóság alatt álló Anti-Cionista Bizottság kreálta, mások szerint igazi alternatív zsidó szervezetnek indult. Tény, hogy Zsirinovszkij megjelent egy gyűlésen (honnét tudta meg az időpontot, amikor senki sem hívta?), felszólalt, merész javaslatait megtapsolták. Senki nem kérdezte, zsidó-e. Csak rá kellett nézni, mondta később egy aktivista, a Vaad nevű szervezettől. Miután Zsirinovszkij átsuhant a színen, a Salom hamaroan megszűnt létezni. Neve viszont ott szerepel a szervezet 23 vezetője között, címmel, telefonszámmal azon a listán, amelyen ott áll például Lev Sapironak, a Birobidzsáni Terület Kommunista Pártja titkárának neve is. (A birobidzsániak most készülnek költözni. Hogy a mocsaras, hideg és a vigasztalan elmaradottság helyett Izraelben luxus és gazdagság várja őket, azt sokan kétlik. Hogy több gyümölcsöt ehetnek, gyerekeik egészségesebbek lesznek és kék eget meg napfényt fognak látni, az bizonyos).

A mára ultranacionalista, jobboldali néptribunná avan­zsált Zsirinovszkij zsidó aktivista múltjáról először a Forverts című New York-i jiddis lap számolt be, s azóta előkerültek a dokumentumok is.

Ez valójában nem számít – plagizálom Saranszkijt. Miért ne követelhetné vissza Alaszkát és a Baltikumot, akinek az apja ügyvéd volt? Esetleg zsidó ügyvéd? Miért ne a zsidókat okolhatná Oroszország minden bajáért, ha sokan szívesen hallgatják ezt a világos magyarázatot? Egyébként vannak tőle jobbra állók is. A Pamjaty zsidó szabadkőműves össze­esküvést emleget, s a judeo-plutokrata-bolsevista kifejezés talán csak azért nem hangzik el, mert nehéz kimondani. És hasonló szöveget nyomnak a grünwaldiak Lengyelország­ban, meg sokfelé.

Örüljünk, hogy Wolfovics nem alakít kormányt, nem lesz orosz elnök, nem szerepelhet a német televízióban, vagy féljünk, hogy még lehet elnök, még alakíthat kormányt, még parolázhat nyugati politikusokkal, s még lehetnek pogromok Oroszországban?

Nem, most még nem kell félnünk Vlagyimir Wolfovicstól. Még a Nyugat is csatasorba áll ellene. Kellene némi jólét, kellene némi demokratikus hagyomány – például egy 200 éves Deklaráció az Emberi Jogokról – ahhoz, hogy lekerüljön a napirendről, mint Le Pen. Kérdés, hogy az idő kinek dol­gozik. Van-e idő téglából rakni a házat. Most persze, az oroszok is, (mi is) építhetjük szalmából és énekelhetjük, hogy nem félünk Vlagyimir Wolfovicstól.