Kell-e egységes zsidó képviselet?
NOL
2008. január 14./Köves Slomó rabbi, EMIH
A Mazsihisz által visszautasított államelnöki ebédmeghívás ismét felszínre hozta a kérdést: létezik-e hiteles zsidó képviselet? A válaszhoz először a jelenlegi helyzetet és a történelmi tényeket kell tisztáznunk.
A Mazsihisz által visszautasított államelnöki ebédmeghívás ismét felszínre hozta a kérdést: létezik-e hiteles zsidó képviselet? A válaszhoz először a jelenlegi helyzetet és a történelmi tényeket kell tisztáznunk.
 |
||
| Köves Slomó, rabbi |
A diaszpóra kezdeteitől fogva, a zsidók önállóan szerveződő közösségekben éltek. A közösségi tagok választották vezetőiket, ezeknek autoritásához pedig nem fért kétség, hiszen ők a közösséget képviselték, a közösségbe pedig minden zsidó beletartozott. Átalakulást a XVIII-XIX. század hozott. A zsidók egyenjogúsításával párhuzamosan a “zsidó lét” definíciója és a megszokott zsidó társadalmi berendezkedés is megváltozott. Magyarországon a holokauszt előtt három vallási irányzat létezett, az ortodox, a neológ, és a status quo. Sokan azonban már akkor is egy negyedik, legnehezebben körülhatárolható csoporthoz tartoztak. Azokhoz, akik zsidó mivoltát nem saját öntudatuk, hanem környezetük megbélyegzése határozta meg. 1950-ben a kommunista rezsim utasítására és annak érdekeit szolgálva a maradék zsidó hitközségek egy iroda alá lettek rendelve. Létrejött a MIOI (Magyarországi Izraeliták Országos Irodája, később MIOK). A hagyományos pluralisztikus zsidó közösségi berendezkedés helyett olyan, egy kézben tartott szervezetet hoztak létre, ami a politikai igényeknek megfelelően mozgott, és könnyű volt manipulálni (lásd például a 60-as évek Izrael-ellenes hitközségi politikáját).
A rendszerváltáskor a zsidóság nagy része már nem kötődött a valláshoz, zsidó identitástudatának pozitív eleme nem volt, és a korábbi hatalommal kollaboráló, rossz érzést keltő központi szervezetet kerülte.
A 90-es években, az újszülött demokrácia igyekezett – a zsidó közösségek újjáéledését szolgálva – régi mulasztásokat pótolni, mindenekelőtt a zsidó közösségek kárpótlását a Párizsi Békeszerződés értelmében. 1998-ban megszületett az örök ingatlanjáradék szerződés, melynek értelmében a magyar állam évi több milliárdos támogatást biztosít az elrabolt zsidó közösségi ingatlanok fejében. A szerződés azonban a rendszerváltozás előtti beidegződéseknek megfelelően a MIOK utódszervezetével, a Mazsihisszel köttetett. 1997-ben létrejött a zsidó közösségi újjáéledést szolgáló, állami pénzek felett diszponáló Magyar Zsidó Örökség Közalapítvány (Mazsök). Sajnos itt is a Mazsihisz kizárólagosságának íratlan szabálya érvényesült. A különböző egyházakat illető jogokat és érdemeket meghatározó új jogszabályokban (pl. az ORTT-ről szóló törvényben) a semleges “zsidó egyház” vagy “egyházak” kifejezés helyett mindenütt a Mazsihiszt nevezik meg. Ami pedig még fontosabb: a különböző formális és informális politikai és diplomáciai események tekintetében a döntéshozó politikai elit továbbra is a Mazsihiszt tekinti a magyar zsidóság egyetlen képviselőjének, és a Mazsihisz állásfoglalásaira úgy tekint, mint az egész zsidó közösség kinyilatkozásaira. Vagyis, az összes magyar zsidó egyházat és szervezetet megillető figyelmet, jogokat és javakat, csakis ez a mesterséges módon, állami utasításra létrehozott szervezet élvezheti és használja ki. Annak dacára, hogy időközben újra létrejött egy színes vallási és szekuláris zsidó közösségi élet, mely a Mazsihisz keretein kívül zajlik. Zajlana, csakhogy ezek a szervezetek folyamatosan ki vannak téve annak a veszélynek, hogy függővé válnak a Mazsihisztől, vagy anyagi források hiányában ellehetetlenülnek.
Két kérdés merül fel: 1. Hogyan lehetne demokratikusan, zsidó társadalmi kontroll mellett elosztani a magyar zsidóságnak járó kárpótlást, diplomáciai és jogi lehetőségeket a különböző szervezetek között? 2. Szükség van-e egyáltalán “egységes zsidó képviseletre”?
Abból kell kiindulni, hogy a felmenőinktől kegyetlenül elrabolt javak minden olyan szervezetet megilletnek, amely a zsidó közösségi élet újjászervezésén dolgozik. Ennek elérése érdekében az első lépés feltétlenül az, hogy az állam hagyjon fel azzal a gyakorlattal, hogy egy általa létrehozott (egyházi) szervezetet kizárólagos jogi, morális és anyagi előnyben részesít, miközben más zsidó egyházakat és szervezeteket diszkriminatív módon kizár, és mikor azok a helyzet aggályos voltára felhívják a figyelmet, “zsidó belügyre” hivatkozva kibújik a felelősség alól.
Ahhoz, hogy az egész zsidóságot illető morális, diplomáciai és anyagi támogatás a valós társadalmi igényeknek megfelelően, igazságosan osztassék el, normatív mércét kell alkalmazni. Olyat, amely folyamatosan és objektíven rangsorolja az egyes szervezetek (törekvések) súlyát és értékét. Mivel a taglétszámot nem lehet objektíven vizsgálni, ezért véleményem szerint az egyetlen ma rendelkezésre álló ilyen mérce az egyszázalékos szja-felajánlások aránya. E szerint kéne évről évre a támogatásokat elosztani. Ez végre egészséges versenyt és közösségi kontrollt is kialakítana az egyes szervezetek és hitközségek között és fölött.
Ami a második kérdést illeti: mit értünk a zsidóság képviselete alatt? A zsidó vallás elveinek képviseletét, vagy a zsidó emberek képviseletét? Ha az előbbit – tehát azt, hogy egyes etikai, morális, társadalmi kérdésekben ki kell fejteni a zsidó vallás álláspontját -, akkor ez nyilván a zsidó vallás ismerőinek, a rabbiknak a feladata. (Ez az oka annak, hogy például az EMIH rabbinátusa időről időre a laikus közönség számára is hozzáférhető, rabbinikus forrásokra hagyatkozó ismeretterjesztő állásfoglalásokat ad ki az aktuális társadalmi kérdésekről.)
Ha viszont a zsidó emberek képviseletéről van szó, akkor be kell látnunk, hogy a százezres létszámú zsidóságot senki sem képviselheti legitim módon, hiszen ez a százezer ember nem kért meg senkit arra, hogy képviselje. De miért is lenne szükség egy minden zsidót képviselő ernyőszervezetre? Antiszemitizmus…? Még ebben az ügyben is eltérőek a zsidóság nézetei (lásd például a legutóbbi vitát az elnöki meghívás elutasításával kapcsolatban). Be kell látnunk, hogy egy ilyen “egységes zsidó érdekképviseletnek” nincs semmi haszna. Az antiszemitizmus és a rasszizmus ellen nem a zsidó szervezeteknek kell harcolniuk, hanem a demokrácia és az emberi szabadságjogok híveinek. Ebben részt kell, hogy vegyenek zsidó szervezetek is, de ezt nem mint zsidó szervezeteknek kellene, hanem mint az emberi jogok elkötelezett híveinek. Kerülnünk kell azt a látszatot, mintha az antiszemitizmus elleni harc a zsidók és az antiszemiták ügye, vitája lenne.
