Keleten a helyzet…

Meghívást kaptam Kirjat Árbá zsidó tele­pülésre, az izraeli Hebron közelében, 2003 Pészachján. A várost alagút köti össze a területekkel, onnan kijőve a busz sofőrje idegesen pillantgat jobbra és balra, hiszen alapvetően ellenséges területen járunk, a békeszerződések értelmében a Palesztin Autonómia terüle­téhez tartozik az út menti arab települé­sek jó része. Az utak viszont Izrael ki­nyújtott, illetve meghosszabbított karja­ként nyúlnak be a többségében arabok által lakott területekbe s kötik össze a zsidó enklávékat Izraellel. A dimbes-dombos, zöldellő tájban nem nehéz ész­revenni a sziklákra épített s már csak formájukkal is feltűnő, modern architek­túrájú zsidó településeket, szögesdrót védi őket a külvilág veszélyeitől, az uta­kon izraeli katonai posztok helyezked­nek el, közben orientális, a fejlődő világ ábrázatát mutató arab falvak tűnnek fel, emberek szamarakkal, kordékkal. A kapcsolat a zsidó és az arab területek között nem organikus, a zsidó falvak nem válnak szerves részévé a tájnak, inkább erődítményként magasodnak fölé­be. Ezek a zsidó települések – a régi kibucokkal ellentétben – nem együttélés­re, hanem különállásra rendezkedtek be, s modem életet hoztak létre a fejlő­dő világ peremvidékén. Jemeni, ameri­kai, francia és orosz zsidók laknak itt, ittlétüket pedig nemcsak az izraeli kormá­nyok, hanem jobboldali érzelmű gazdag amerikai zsidók is támogatják, akik ugyanúgy hisznek az „egész Erec Jiszrael” eszméjében, még ha a vállalkozás ki­vitelezését másokra is bízzák.

Bár néha-néha elsuhan mellettünk egy arab busz, a becsatlakozó utakat izraeli katonai autók zárják el, s az előttük hosszan kígyózó arab kocsisorok jelzik, ki az úr a háznál. A sofőr maximális se­bességre kapcsol, a „jobb félni, mint megijedni” bölcsessége jegyében, ő az­tán tudja, miért. Itt csak lőnek, a bibliai relevanciával nem rendelkező Gázában már rakétával is támadtak buszokat. Nem is olyan messze, a Szaddám utáni Bagdadban a tüntető síita és szunnita arab tömeg (együttesen) követeli az isz­lám államot. Nem ért véget a történe­lem, nem naiv és leegyszerűsítő gondol­kodású amerikaiak „liberal democracy”-ja fog elterjedni a Közel-Keleten, ha­nem az iszlám követel újra és újra he­lyet magának a nap alatt. Izraelben tud­ják ezt. Nem boldogok tőle.

Két éve már voltam itt, akkor még új volt minden élmény, nem ütköztem meg semmin sem. A táj szép, a levegő friss, szinte harapni lehet. Az emberek örül­nek, hogy valaki, aki nem tartozik közé­jük, tiszteletét teszi náluk. Közel az ős­atyák városa, Hebron, s ez emelkedett hangulatot kölcsönöz minden látogatás­nak. Zarándoklat ez, félvilági. De a féle­lem is nagy, az arab város a radikális isz­lám szervezetek egyik fellegvára, a küz­delem, vagy ahogy katonai szaknyelven mondják, az „alacsony intenzitású geril­laháború” folyamatosan és szünet nélkül zajlik. A hadsereg mellett civilekből álló őrség is vigyázza a rendet. Sőt, a telepü­lések védelmét újabban „szakemberek”: afganisztáni veteránokból álló oroszok brigádja is erősíti. Sokan cionisták közü­lük, ám a zsidó vallásjog szerint nem zsi­dók. De szeretik az országot.

A zsidó kisváros rendezett és formatervezett házaival akár üde színfolt is le­hetne. Ha nem ott lenne, ahol van. Ha nem modern gettó lenne, csak zsidó őr­séggel lakosokkal kerítéssel kizárólagossággal bizalmatlansággal. A vendég­látó család férfi tagja európai askenázi, felesége keleti zsidó. Vallásosak, három gyermekük van. Nagy és kényelmes ház­ban élnek, a települést övező drótkerí­téstől pár méterre. „Nézd meg, hogyan építkeznek ők! – mondja Z. a települést övező új arab házakra mutatva. – És még rólunk mondják, hogy terjeszke­dünk, pedig ők teszik ezt!” Ők és mi, ak­kor és mindig. Nem együttélés, hanem kizárólagosságra törekvés. Asszimilálód­ni nem lehet, csak a születésnek van jo­ga. A másik oldalon is.

A külföldi, de a nem telepes izraeli is, aki a területekre látogat, és néha ellent­mond, gyakran szembesül azzal a som­más véleménnyel, hogy idegen, aki nem ismeri (jól) a helyzetet, így eleve helyte­len, téves állításokat fogalmaz meg. A helyzet kényes, az embert kiszolgálják, közben állandóan provokálják, állásfog­lalásra késztetik, s a cél az, hogy ráéb­resszék kétségbeejtő tudatlanságára. Akik viszont itt laknak, azok – úgymond – „ismerik” e föld minden szegletét, s nem zsidó lakóit is, az arabokat: „Nézd meg, mit csináltak 1929-ben” – mondja Z. a nagy pogromra utalva, és miközben ismét ellentmondanék, mondván, ho­gyan ismerheti az „arabokat” a nyelv tu­dása és a kultúra ismerete nélkül, eszembe jut: én tényleg csak vendég va­gyok. Hallgatnom kell. Látogatásommal úgyis legitimálom őket. Elfogadom éte­lüket, italukat és a helyzetet. A harcos etnikai megosztottságot. Aztán a beszél­getésbe becsatlakozik vendéglátóm édesanyja is, aki szintén ott lakik. Idős, szimpatikus hölgy, nem vallásos, viszont sokat olvas, ettől nem is igazán izraeli. Beszélünk sok mindenről, Pereszről, Rabinról, Arafatról és az Izraelnek jutta­tandó amerikai kölcsönökről is, amely­ről házigazdám megjegyzi, a feltételek szerint csak az Egyesült Államokban le­het felhasználni a pénzt. „Már megint a gajok (nem zsidók) kezében marad min­den” – sóhajt fel az édesanya, s az euró­pai vendégnek, bár próbálja visszafogni magát, déjá vu érzése támad. Ha a gaj szót zsidóra cserélné fel, biztosan meg­lepődne, kikkel kerülne a néni egy platformra. Az államközi kapcsolatokba is beférkőző goj-zsidó különbség „eszmé­je” elgondolkoztat, ugyan miért gondol­ják azt, hogy az amerikaiaknak fizetniük „kell” Izraelnek. Aztán eszembe jut, hogy holokauszt-túlélővel beszélgetek, aki a „követel” rovatba ír be mindent és mindenkit. Fizessen a világ. Kiválasztott szenvedésért kivételesen nagy árat. Mindegy, hogy ki, csak „gajok” legyenek. Németek vagy magyarok, franciák vagy amerikaiak? Mindegy. „Gajok” mind, tettesek vagy tettestársak. Tartoznak.

Beszélgetésünk, melyet sem a tűző nap, sem a magnóról üvöltő müezzin el­nyújtott hangja nem zavar meg, sok té­mát ölel fel, de mindig a történelem „fő­szereplőihez”, mozgatórugóihoz lyuka­dunk ki, körülöttük forog a világ, ők a vonatkoztatási pontok: Hitler, az arabok, Auschwitz, és megint és ismét, a zsidók és a „gajok”. „Túl sok van belőlük Izrael­ben – jelenti ki határozottan házigaz­dám. – Joszi Beilin engedett be kétszá­zezret, hogy ellensúlyozza a vallásoso­kat. Nagy keresztekkel járnak” – folytat­ja felháborodva, s mire ismét reagálnék, hogy ugyan miért baj az, ha egy ország­nak kisebbségei vannak, Z. keserűen jegyzi meg: „Nem ismered te a történel­met, a körülményeket…” A „körülmé­nyek”, jegyzem meg bátortalanul, állan­dóan változnak, aztán mondanék még néhány szelíd szót a halacha (zsidó val­lásjog) és a visszatérési törvény kényes kapcsolatáról, majd egy provokatív öt­lettől vezérelve dicsérni kezdem a szekuláris (és vallásellenes) minisztert, s ar­ról beszélek, hogy be kéne vezetni a polgári házasságot Izraelben. Házigazdám indignáltan csattant fel: „Szóval te a zsi­dóság megszűnését akarod! Képzeld el, én tudni akarom, hogy a lányom bizto­san zsidóhoz megy-e feleségül! Nem pe­dig gajhoz! Tudod azt, hogy a rabbi, ha csak a gyanúja is felmerül, hogy az egyik fél nem zsidó, nem adja össze a párt?” „Tudom, de mi köze ennek a polgári há­zasság intézményéhez?” – mondom bi­zonytalanul. „Tudod, mi lesz itt, ha beve­zetik? Az, ami a Makkabeusok idejében volt! Lázadás!”

Aztán más témákra terelődik a szó, az anya – aki időközben ismét bekapcsoló­dik a beszélgetésbe – megjegyzi, hogy nem hiszi el azt, hogy Mózes választotta szét a tengert. Fia rögtön lecsap: „Akkor Auschwitz sem volt!” Ez kemény ütés volt, pillanatra megáll a levegő. „Nem csak az van, amit látsz – folytatja Z. az anyjához fordulva. – Ha valakinek beszá­molsz az 1944-es megpróbáltatásaidról, és nem hinné el, az olyan, mintha a Tó­rában kételkedne!” Elmegy az étvágyam, hiába a sok kínálgatás.

Az egész zsidó-arab konfliktus meg­annyi ellentmondása ott kavarog a fe­jemben. Egyrészt az arabok tényleg kiir­tották a teljesen békésen élő hebroni zsidókat, s az újonnan épült zsidó településeket is állandóan támadják a radi­kális iszlám csoportok. Másrészt viszont a palesztinkérdés nem terrorizmus-kér­dés, ezen a földön hosszú évszázadok óta arabok éltek, a zsidók csak száz éve kezdtek visszatelepülni. A holokauszt­hoz az araboknak nincs közük, mégis az itteniek úgy viselkednek, mintha len­ne. Ami a zsidók részéről honfoglalás, az arabok szemszögéből nézve bizony hódítás. Baloldali közhelynek tűnik, de igaz: az izraeli fennhatóság alá került, területeken élő arabokat állandóan zak­latják, a zárlatok idején nem hagyhat­ják el a lakóhelyüket, még a nekik jutta­tott vízmennyiség is kevesebb, mint a telepeseknek s teljesen be vannak szo­rítva a lakóhelyükre. Nem utazhatnak külföldre, se ki, se be. Nem mehetnek át a szomszéd faluba, ha a hadsereg nem engedi őket. Képzeljük a helyükbe magunkat. De rögtön útlevélhez és ál­lampolgársághoz jutó európai és ameri­kai zsidó emigránsok minőségileg több, államalkotó joggal bírnak, mint ők, az őslakosok.

De az éremnek másik oldala is van, a helyzetet nem csak Izrael idézte elő: az arab országok sem törekedtek a megol­dásra, mereven elutasították a rendezé­si terveket. A gyűlölet pedig generáció­kon keresztül kumulálódott, s a paleszti­nok már több évtizede az erőszak kultú­rájában élnek. Körükben még él az aszketikus, a hitéért másokat és önmagát is megölni kész öngyilkos merénylő heroi­kus alakja, Nabluszban még múzeumot is állítottak az öngyilkos merénylőknek. Sokuk képe ott díszeleg jeruzsálemi arab egyetemisták kollégiumi szobái fa­lán. Az izraeli Héber Egyetemen. Ott, ahol ezek a diákok néha izraeli zászló­kat is égetnek. Ez jelenti ott a demokrá­ciát. Furcsa nép az arab. Ismerőseim mesélik, nem nehéz elfogni a terroristá­kat, vagy felderíteni kapcsolataikat, mert az arab machismo megköveteli, hogy nyilvánosan büszkélkedjenek tettükkel.

„Ugyanazt csináljuk, mint száz éve a baloldali kibucnyikok a Galilban!” – mondja Z., és ebben talán igaza is van. Bár azok, ott és akkor kompromisszum­ra, békés együttélésre törekedtek. Itt vi­szont a Tóra arra jó, hogy igazolja a terü­leti terjeszkedést. S már felnőtt egy fia­tal, az apáinál radikálisabb, a rabbijaira nem hallgató telepes generáció is. Ők a konfliktust az ereikben tudják, és fegy­vereik vannak. Csak azért nem lőnek az izraeli katonákra, mert azok is zsidók. Különben lőnének. Akik az emberjogi és zsidó paradoxonokkal való feszült együttélés helyett tényleg zsidó államot követelnek. Nem egy zsidó értékekkel is rendelkező országot, hanem halachikus államot, kizárólagos rabbinátusi bíróság­gal, iszlám mintára. Nemrégiben az egyik „giva”-nál, azaz dombnál felállított háznál (ezeket a településeken kívül eső területeket olykor elfoglalja egy-egy tele­pes) palesztin terroristák megölték az egyik telepest, aki egyfajta ideológusnak számított, s a helyi ifjúság kedvence volt. A rabbik azt akarták, hogy a hebro­ni zsidó temetőben vegyenek tőle végső búcsút, de a fiatal telepesek fellázadtak. Visszafordították a menetet, s a gyilkos­ság helyszínén akartak temetni. Órákon keresztül ment a huzavona, az időseb­bek és a rabbik is a kompromisszumos álláspont mellett tették le a voksukat, de a fiatalok nem engedtek a negyvennyolc­ból. Végül ki kellett hívni a rendőrséget, világraszóló botrány kerekedett belőle, újságok, rádiók, tévék foglalkoztak vele. Új generáció van kialakulóban. Harcolni akarnak.

S a szüleik? Magyar és nem magyar, askenázi és szefárd, gyökértelen és sé­rült lelkületű zsidó emigránsok találkoz­nak itt, őslakosnak képzelik magukat, s a holokauszt traumája csakúgy bosszú­vággyá alakul át, mint a keleti zsidók több évezredes jogfosztottsága. A helyi arabok pedig lázadással és borzalmas gyilkosságokkal reagálnak minden zsi­dó letelepülésre. És megszületik egy magába zárt, szűkkeblű etnikai nacio­nalizmus, mely születési alapon ítél oda vagy vesz el jogokat. Melynek Hitler az alfája és Arafat az ómegája, és amely a héberen kívül nem beszél más, „goj” nyelven. A „szeresd felebarátodat” csak a zsidókra vonatkozik. A nem zsidó nem ugyanolyan jogú ember, még a lel­ke is más anyagból van gyúrva. Mely szerint az egész világ tartozik. Mely asszimilálni nem akar, befogadni nem akar, s születési jogon követel magának földet, vizet, fát és erdőt. Az egyenlősítő szocialista cionizmus és humaniz­mus kimúltával, a kibuci mozgalom vál­ságával, a kapitalizmus diadalával, a ra­dikális iszlám előretörésével és a juda­izmus hódításával ez uralkodik el a tá­jon. Gettó helyett egy államban. Talán az ősrégi üldöztetések hatására is. A több évezredes zsidó passzivitás ellené­re. A hagyomány és a rabbik pedig szál­lítják hozzá a megfelelő szöveghelyeket és kommentárokat, nincs apelláta. Ben­ne van a Tórában és a Talmudban. Ha nem hiszed, nézd meg.

Izrael új zelótái kevesen vannak, de fegyverekkel és ideológiával rendelkez­nek. A politikai helyzet, a palesztin me­rényletsorozatok, az iszlám radikalizmus őket erősíti. Hatásuk nagy, és a politikai ellentábort is az őrületbe kergeti. „Te el­mentél a fasiszta, rasszista telepesek­hez?” – kérdezte felháborodva szélsőba­los barátom, aki szintén bipoláris való­ságot észlel. És aki nem is tudja, talán tel-avivi kényelmét is a zelótáknak és a gyűlölt „megszálló izraeli hadseregnek” köszönheti, akik éjjelente razziáznak az arab falvakban és városokban, letartóz­tatják a Hamasz és az Iszlám Dzsihád feltételezett tagjait, és védik az ő kis pol­gári életét. Hogy nyugodtan napozhas­son a tengerparton és járhasson pubok­ba. Aki „szereti” az arabokat, de fél tő­lük, mint a tűztől. Soha nem fordítana hátat nekik. De a zelótákat és mindent, aminek csak csekély köze is van a zsidó hagyományhoz, kitartóan gyűlöli. Fékte­len fenekedésében hasonlít politikai el­lenlábasaihoz. Pedig a telepesek fogják fel a támadások zömét. Allah haragja először rájuk, meg az őket védő zsidó katonákra ömlik. Már korábban is velük kezdték, amikor Tel-Avivban még tény­leg azt hitték, hogy a területek az nem is Izrael. Nem az ő problémájuk. Most már tudják, hogy közös a sorsuk. Szomorú világ ez… Fehér-fekete. Mint akkor ré­gen, a hajdani zelóták, farizeusok és szadduceusok korában, az ókorban. Több nép volt a zsidó, nem egy, ha nem éppen a külső ellenség ölte őket, egy­mást ölték. Most is ez a helyzet.

Nem ezt akarták anno…

Novák Attila