Kárpótlás, vagy kárpotyogtatás?

Érzésem szerint a magyar Országgyűlés gyakorta foglalkozik olyan kérdésekkel, amelyekkel jobb volna nem foglalkoznia: ide tartoznak azok a viták és vélemények, amelyek a modern országépítés helyett inkább a Horthy-Magyarország iránti nosztalgiát idézik. S ezek közé sorolhatók azok a törvények is, amelyeket nem a jelennek, nem a jövőnek, hanem a múltnak hozunk.

A zsidóságnak voltaképpen nincs szüksége kárpótlási törvényre: a magyar törvényhozásba annak idején (az 1947. évi 18. számú törvénnyel) beiktatott párizsi békeszerződés, sőt már az azt megelőző (!) 1946/XXV. törvény előírta, hogy a holocaust idején jogtalanul elvett értékeket vissza kell adni túlélő eredeti tulajdonosuknak vagy örököseiknek, s hogy az elhagyott javakból Zsidó Helyreállítási Alapot kell létrehozni, mert ezek a tulajdonok nem kerülhetnek az állam kezébe. (Mellesleg, ha nincs az első kárpótlási törvény, a fasizmus idején elrabolt vagyont sem kérte volna most vissza senki, hiszen az erkölcsi kárpótlás még ennél is fontosabb lett volna.)

Jól tudjuk, a volt szocialista országokban sorra kijátszották a párizsi békeszerződés előírásait. Nálunk a Zsidó Helyreállítási Alap rövidesen az Állami Egyházügyi Hivatal ״kezelésébe” került: máig sem lehet tudni, ki és mikor vett ki az intézmény nevét viselő betétkönyvből milliós tételeket…

Mivel a kárpótlási törvény sokkal szűkebb kárrendezést ír elő, mint a fentiek, ez önmagában ellentétes a nemzetközi szokásjoggal. Az áttekintést pedig külön nehezíti, hogy különféle törvényjavaslatok és rendeletek érintik a kárvallottakat:

1.Miniszterelnöki rendelet szól a volt munkaszolgálatosok és deportáltak nyugdíj-kiegészítéséről. Sajnos, ennek a minimális összegnek a kiutalása is olykor hosszú hónapok óta késik. Amikor ezt interpellációs kérdésben szóvá tettem, a munkaügyi miniszter válaszában kifejtette, hogy a védett házak volt lakóinak ezután elismerik a jogosultságát, ám akik annak idején bujkáltak, csak peres eljárással érvényesíthetik jogos igényeiket, mivel – úgymond – ״kibújtak” az üldözöttség alól. Mindenesetre bíztatni szeretném az érdekelteket, hogy ezt a peres bírósági eljárást mielőbb kezdjék meg. (A költségek utólag az államot terhelik.)

2.Az ״életüktől és szabadságuktól jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról” szóló törvényjavaslat – megítélésem szerint – súlyos diszkriminációt rejt magában. Az eredeti javaslat szerint például az élet elvesztéséért csak akkor jár kárpótlás, ha azt bírói ítélettel vagy annak következtében hajtották végre. És mi lesz a deportáltak, a Dunába lőttek, az Ukrajna hómezőin munkaszolgálatosként megöltek kárpótlásával? A javaslathoz természetesen – másokkal egyetemben – módosító indítványokat nyújtottam be, csak az a kérdés, hogy a kormánytöbbség méltányolni fogja-e a kisebbség jogait?

3.A tulajdoni sérelmet illető, úgynevezett ״második kárpótlási” törvényjavaslat talán még sértőbb az előzőnél, hiszen figyelmen kívül hagyja a nemzetközi szerződéseket, a tulajdoni kárpótlásról és az örökösödésről szóló emberi jogi egyezményeket. S ami a legkülönösebb, utólag kíván államosítani olyan értékeket, amelyeket még a nyilas rendszer vagy az azt követő kommunista rezsim sem államosított, például az úgynevezett letéti jeggyel elkobzott zsidó értéktárgyakat…

A múlt visszatér? Nem hiszem. Ám sem meggondolatlan szavakkal, sem szűkkeblű törvényekkel nem szabad felidézni.

1992