Karl Abraham és az Engesztelőnap pszichoanalitikus értelmezése

SCHMELOWSZKY ÁGOSTON

Karl Abraham és az Engesztelőnap pszicho­analitikus értelmezése

(Bevezetés)

A következő oldalakon olvasható írás Karl Abraham (1877-1925) berlini pszichoana­litikus munkája. Abraham, az alapító Sigmund Freud és Ferenczi Sándor mellett a pszichoanalízis első nemze­dékének egyik legkiemelkedőbb alak­ja volt. Brémában született egy hagyo­mányhű zsidó család második fiúgyer­mekeként. Hazulról elkerülve elhagy­ta a vallásgyakorlatot, a zsidóság azonban – mint azt a jelenlegi írásból is láthatjuk – továbbra is foglalkoztat­ta. Ebből táplálkozhat a monoteizmus keletkezése iránti érdeklődése is, melynek egyértelmű jele a tudománytörténeti szempontból mindenképp je­lentős, 1912-ben publikált Echnaton- tanulmány – Amenhotep IV. (Echnaton). Pszichoanalitikus adalék szemé­lyisége és a monoteista Aton-kultusz megértéséhez mely témáját tekintve Freud Mózes-tanulmányát előlegzi meg.

Abraham családi indíttatásra orien­tálódik az orvosi pálya felé, eredetileg inkább a humán stúdiumok – legin­kább a nyelvek – érdekelték. Jól tudott ógörögül és latinul – egyszer pszichoanalitikus kollégáit meg is lepte egy latin nyelven tartott előadásával -, az élő nyelvek közül pedig anyanyelvén kívül angolul és spanyolul tartott ana­líziseket, és csaknem további fél tucat nyelvet használt. Egyetemi tanulmá­nyai végeztével (1901) a pszichiátria irányába specializálódott, és több évet töltött a Bleuler és Jung neve által fémjelzett, Zürichben működő Burghölzli pszichiátriai klinikán. Itt ismer­kedett meg Sigmund Freud írásaival, akivel 1907-ben személyesen is fel­vette a kapcsolatot. Ugyanebben az évben visszatért Németországba, és a pszichoanalízis terjesztésébe kezdett. 1910-ben megalapította a Berlini Pszi­choanalitikus Egyesületet és Intézetet. Az Intézetben kidolgozott képzési rend később a pszichoanalitikusok képzésének mintájául szolgált a világ minden részén. Abraham egészen 1925-ben bekövetkezett váratlan halá­láig Freud belső munkatársa, és az if­jú pszichoanalitikus mozgalom egyik vezéregyénisége maradt.

Kari Abraham irodalmi munkássága a klinikai írások mellett, a pszichoana­lízis technikai kérdéseire, elméleti fej­tegetésekre – azaz az úgynevezett metapszichológiai problémákra -, továb­bá az alkalmazott területekre – míto­szértelmezésekre. művészet- és val­lástörténeti elemzésekre – is kiterjed.

„Az Engesztelőnap” című cikke ez utóbbi kategóriába tartozik. Mint azt az írás alcíme is mutatja valójában egy másik szerző gondolatmenete kapcsán megfogalmazott kritikai reflexióról van szó. Abraham Theodor Reik val­láspszichológiai írásokat tartalmazó kötetének két fejezetét – a Kol Nidréről és a sófárról szólót – kommentál­ja. Reik első analízisét Kari Abrahamnál végezte 1914 és 1915 között (ab­ban az időben még a kiképző analízi­sek ilyen kurták voltak!), 1928 és 1934 között pedig Berlinben, az Abra­ham által alapított pszichoanalitikus intézetben tevékenykedett. Mindezek miatt méltán tekinthetjük az itt olvas­ható írást egy mester-tanítvány vi­szony intellektuális termékének. És valóban. A hangnemet végig megha­tározza egyfajta atyáskodó-tanítói atti­tűd. Ennek megfelelően az olvasó „több legyet is üt egy csapásra”. Egy­részt megismerkedik Reik gondolatmenetével, másrészt láthatja, hogy mi az, amivel a gondolatmenet kiegészít­hető. Mindeközben pedig közvetlen tapasztalatot szerezhet arról, mikép­pen dolgozik a pszichoanalízis, mint alkalmazott diszciplína: Hogyan hasz­nálja a páciensek gyógyítása közben szerzett közvetlen tapasztalatot általá­nosabb szellemtörténeti kérdések megvilágítására. (Az út természetesen fordítva is járható: szellemtörténeti je­lenségek ismerete sokszor hasznos se­gítőtárs a mentális problémák eredeté­nek megértésében és a problémák ha­tékony kezelésében.)

Abraham írását a pszichoanalízis egyik módszertani alapfeltevése ihlet­te, nevezetesen az, hogy az egymás mellett felbukkanó jelenségek valójá­ban össze is tartoznak, és ennek meg­felelően egy jelenség valódi értelmét csak az egymás mellett álló részjelen­ségek összeolvasásától remélhetjük. Ennek megfelelően – érvel Abraham – a Kol Nidré ima által hordozott tudat­talan motívumokra csak akkor derít­hetünk fényt, ha az imán kívül a szer­tartás mikéntjére, valamint az azt me­gelőző és követő rítusokra is kiter­jesztjük az elemzést. Ezáltal viszont az egész Engesztelőnap pszichológiai jelentőségére derülhet fény. Abraham elemzi tehát a Kol Nidrét megelőző Káppárá szertartást, magát a Kol Nid­rét – annak nyelvi és szokásbeli saját­ságaival együtt -, továbbá a másnapi Tóra és Háftárá ol­vasást, majd a papi áldást (duchenolás), és végül a zá­róima (Neilá) utolsó sorait. Röviden kitér a sófárfúvás rítusának sajátosságaira is. Mindezzel az egész Jom Kippur ünnepének pszicho­analitikus elemzését adja.

Abraham pszichoanaliti­kus elemzése Freud 1912-ben közzétett Totem és tabu című írására épül. Freud el­mélete szerint az emberi kö­zösségek alapját képező er­kölcsi szabályok ősformája a totem (azaz valamilyen állat kiemelt tisztele­te) és a tabu, mely elsősorban az incesztus tabuját jelenti, azaz a férfiak­nak a klánhoz – szorosabb értelemben a családhoz – tartozó asszonyokról va­ló lemondását. A tisztelet és a lemon­dás pedig bűntudat eredetű, ugyanarra az „ősbűnre” megy vissza: Az emberi­ség őskorában a közösség tagjai össze­fogtak az apa ellen – aki a nőket mind birtokolta – megölték, és felfalták őt. A bűn azonban nem hagyta őket nyugod­ni, lelkükben és szokásaikban újrate­remtették az apát, immáron legyőzhe­tetlen totemállat képében, az apa törvé­nyét – azaz az incesztus tilalmát – pe­dig önmagukra nézve kötelezőnek is­merték el. A freudi elmélet szerint az Isten-képzetek, továbbá az eredetmíto­szok és rítusok – és ezzel az emberi kultúra -, valamint az Oidipusz-komplexus – és ezzel a neurotikus megbete­gedések – közös forrása ez. A bűnben fogant közös törvényt mindenki betart­ja, a lelki feszültség pedig, ami ebből származik, szabályozott rítus formájá­ban kanalizálódhat: A totem tisztelete, a törvény szentsége időről időre felfüg­gesztődhet. Ekkor az apagyilkosság szublimált – vagy néha kevésbé szubli­mált – formában megismétlődik. Totemlakomát ülnek, vagy a törvények által szentesített háborút vívnak. Mindezt a bűnbánat és a törvények újbóli szentesítése követi. Kari Abra­ham értelmezése szerint az Engesz­telőnapban egyértelműen nyomon kö­vethetők a most ismertetett archaikus mozzanatok.

Freud csaknem két évtizeddel később közzétett Mózes-tanulmánya jól kiegészíti az eddig elmondottakat. Freud gondolatmenete szerint a zsidó monoteizmus kialakulásának döntő mozzanata az, hogy a törvényadó Mó­zes áldozatul esik a törzsek lázadó ha­ragjának. Ezzel a történelem előtti őskorban elkövetett bűn a Biblia törté­neti idejében megismétlésre kerül. Az ismétlés a törvénynek új erőt ad. A tör­vény alapú zsidó monoteizmus ezzel megszületik. Freud utal a monoteista Echnaton fáraóra, ezzel a korábban említett Echnaton-tanulmány felé is megteremti a kapcsolatot. Minde­zekből következik, hogy a pszichoana­lízis első nemzedékének monoteizmus értelmezéséről teljesebb képet kapunk, ha a két Freud-írást (Mózes, Totem és tabu) és a két Abraham-tanulmányt (Az Engesztelőnap, Echnaton) egyfajta tetralógiaként olvassuk. Annál is in­kább így van ez, mert tudható, hogy Abraham és Freud többször leveleztek a Totem és tabu, valamint az Echna­ton-tanulmány tárgyában.

Elöljáróban fontos még hangsúlyoz­ni, hogy Abraham értelmezése a pszi­choanalízis első nemzedékének elmé­leti alapállását tükrözi. A modern pszi­choanalízis már távol áll attól, hogy a vallási jelenségeket csak kritikai mó­don közelítse meg. Az újabb pszichoa­nalitikus elméletek (a tárgykapcsolat- elméletek, a szelf pszichológia, a kötődés elmélet és az erre építő interszubjektív megközelítés) mind-mind alkalmasak arra, hogy a vallási rítuso­kat és a vallási érzületet, mint önálló emberi szükségletet, és mint pozitív je­lenséget értékeljük. Ilyen szemléletű munkák olvashatók mind a monoteis­ta, mind a nem monoteista vallások vonatkozásában is. (Csak példaként említem Epstein és Spero könyvét.1) Ugyanakkor fontos, hogy a vallási je­lenségekkel kapcsolatban – mint egyébként bármi mással kapcsolatban is – megfogalmazható elemző-kritikai attitűdöt életben tartsuk. A pszichoa­nalízis mellett a zsidó hagyományból is azt tanuljuk, hogy egy jelenségnek több értelmezése lehetséges, és ezek egyáltalán nem zárják ki egymást. El­lenkezőleg: a jelenség és a ráirányuló – néha látszólag egymást kizáró – in­terpretációk együtt alkotják a jelenség­re vonatkozó emberi tapasztalat egészét. Így az elemző-kritikai reflexió csak a rest számára lehet gátja a pozi­tív értékelésnek és/vagy a hitnek.

Irodalom

Abraham, K. Psychopanalytische Studien 2 vols. Ed. Johannes Cremerius. Psychosozial-Verlag, 1999.

Alexander, F. et al. (ed.). Psychoanalytic Pioneers. New York, London: Basic Books, 1966.

Epstein, M. Thoughts without a Thinker: Psychotherapy írom a Buddhist Perspective. Duckworth, 1996.

Freud, S. (1912). Totem és tabu. Ford. Pár­tos Zoltán. Budapest: Göncöl, n.d.

Freud S. (1937-1939). Mózes. Ford. F. Ozorai Gizella és Kertész Imre. Budapest: Európa, 1987.

Spero, M. H. Religious Objects as Psychological Structures: A Crtitical Integration of Object Relations Theory, Psychotherapy, and Judaism. Chicago, London: The University of Chicago Press, 1992.

1 Lásd: irodalom.