A boszorkánykérdés végső megoldása
Karinthy Márton
Dénes Miklós. Karinthy Frigyes volt titkára, 1983.
Dénes: Cini a Rottenbiller utcai Német Birodalmi Iskolába járt, amikor én Karinthyhoz szegődtem titkárnak. Cini egyszer hazajött az iskolából, és megkérdezte: – Mondd, Apa, ha az ember megöregszik, zsidó lesz belőle?
Honnan veszed ezt a marhaságot?
Mert nálunk az iskolában mindenkinek a nagyapja zsidó.
Mire Karinthy: – Mondd azt, hogy a tied néger.
(Nevet) Akkor már erősen fújtak a hitleri szelek, és azt mondtam Karinthynak, hogy az ő fia nem járhat a német iskolába. Tényleg kivette és beíratta a Reáltanoda utcai gimnáziumba. Cini akkor nagyon megharagudott rám. Egyrészt, mert elszakítottam a barátaitól, másrészt, mert egy idegen iskolába került. A szó legszorosabb értelmében megharagudott rám. Mivel évközben volt, szinte kisírtuk az átíratását, és Karinthyra való tekintettel átvette Cinit az igazgató.
Az átíratásnál ül az igazgató a katedrán, Cini megszólal: – Apám, a híres író. Aztán rám mutat:
Dénes Miklós államtitkár.
Mire Karinthy csendesen megjegyezte: – Ha nem is államtitkár, mindenesetre nálam titkár.
Magnóbeszélgetés Endrei Walterrel, Cini osztálytársával, 1998.
Én: Te Cinivel a Német Birodalmi Iskolába jártál együtt.
Endrei: Azért birodalmi, mert a német állam tartotta fönn. 1908-ban alapították, 1920-ban költözött utolsó helyére, a Damjanich utca 4.-be, amihez aztán hozzávásárolták a 6.-ot is. Most valami kirakatrendezői szakiskola.
Mindketten 1927-től jártunk oda. Fölöttünk járt Székely Éva úszónő.
Én: A tanítás nyelve német volt?
Endrei: Kivéve az angolt, franciát, magyart.
Én: Zsidó gyereket felvettek ide?
Endrei: Amíg én odajártam, igen.
Én: Barátok voltatok?
Endrei: Amíg Cini odajárt, igen.
Én: Milyen gyerek volt Cini?
Endrei: Nagyon eleven, és nagyon életrevaló gyerek.
Én: Cinit nem zavarta, hogy ő Karinthy Frigyes fia?
Endrei: Szóba se került. Csak arra emlékszem, hogy az Így írtok ti egyes részeit kívülről tudta, és az udvaron hangosan szavalta a szünetekben.
Én: És a többiek?
Endrei: Röhögtek.
Én: Nem mondta, hogy ezt az apja írta?
Endrei: Mondta. De ezt úgyis tudta mindenki. A németek védelmében el kell mondanom, hogy a nácizmus nagyon későn vonult be az iskolába. Érettségiig, sőt ’39 után sem volt igazi zsidógyűlölet. Föntről kellett az iskolára parancsolni, hogy ne vegyenek fel zsidókat. Szellemiségük ellenére kellett Hitlerjugend szervezetet alapítaniuk a németek számára. De Cini akkor már nem járt oda.
Én: Cinit a zsidósága miatt vette ki az apja?
Endrei: Lehet, hogy szempont volt ez is, de mi nem érzékeltük.
Én: Beszélgettetek ti erről a zsidó dologról?
Endrei: Soha. Együtt jártunk evangélikus hittanra. Fel sem merült senkiben a zsidókérdés.
Én: Senki sem tudta, hogy Aranka zsidó?
Endrei: Mindenki tudta, de senki sem beszélt róla.
(Szünet)
Én: Karinthy Gabit ismerted diákkorodban?
Endrei: Köztünk Gabival hét év korkülönbség volt. Ezért csak néha, a Verpeléti úti lakásban találkoztunk, amikor Cininél voltam. Jött-ment, bár ott lakott ő is, csak átutazónak látszott. Később már nemigen tartózkodott otthon.
Én: A Gabiból áradó idegenség is Karinthy-tulajdonság.
Ördögök
Gabi céltalanul ődöngött az utcán, mint rendesen. Az emberek bizalmatlanul meredtek egymás arcába, szájuk elé húzták a sáljukat, vagy kabátjuk hajtókáját. Siettek, mindenki sietett valahová. Talán a korán beállt hideg miatt, tűnődött meg-megállva egy-egy macskaköves utcasarkon, a sötét lámpaoszlopok alatt. Egy verset komponált, ködös képeket látott maga előtt, színeket, fényeket, árnyékokat. Főleg árnyékokat. Hirtelen kigyulladtak az utcai lámpák, bár a nap még nem tűnt el teljesen, sápadt fénye a budai hegyek sziluettjét sejtette.
Néhány fiatalember tűnt fel vele szemben. Izmosak voltak, tele energiával rohantak el mellette, csaknem elsodorva az álmodozót.
Virradat! Virradat! – kiáltották a lebukó napfényben, mint a jövő hírnökei. Olyan kedvesek és szépek voltak.
Hát igen – gondolta. – Így kell. Ezt kell. A jövő zenéje. Miért, hogy én mégis a múltra gondolok? Ördögszimfónia, ez lehetne a címe. Micsoda reménytelen vállalkozás. Az élhetetleneket elsodorják. – Ő pedig betegnek érezte magát, reménytelenül betegnek.
Beszélni kéne valakivel. Elmondani néhány dolgot magáról. Arról, hogy milyen bajba került, vagy bármi másról. Egy különös szagról, amit érzett, egy apró mozzanatról, ami csak vele történt meg, egy pillanatról, ami elsuhant mellette, belezuhanva a végtelen időbe. Egy hajtincsről, színekről, a sárga szobákról, a zöld zsalugáterekről, a különös kisasszonyokról, vagy egy pápaszemes öreg kis királyról, aki furcsa mormogással hívogat.
De hát kinek mondhatná el mindezeket? Az emberek nem érnek rá, más, fontosabb dolguk van, mind rohan valahová. Nem figyel rá senki.
Majd ha megírta azt a költeményt, amely teljesen beléköltözött már, majd akkor, igen. Akkor egyszer csak lesz rá idejük. Akkor fontos lesz nekik, amit ő mondhat. Akkor majd körbeveszik, megkérdezik erről-arról, kíváncsiak lesznek a véleményére. De akkor talán már ő sem tudja majd elmondani, amit akart, és talán nem is lesz addigra annyira fontos az egész.
Két katonaféle ember állt meg mellette. Mintha a semmiből érkeztek volna. Az egyik kicsit meglökte, na nem durván, csak éppen, hogy felébressze kábultságából. Rájuk emelte tekintetét. Két szürke szempár villant vissza rá élesen, szúrósan. Valami bizalomfélét érzett mégis. Emberi lények. Az egyiknek kis bajusza van. Beszélni lehet velük. Talán elkíséri őket egy darabon, ha nem sietnek nagyon. Csak úgy sétaképpen. Ilyen kora téli estén jólesik a séta, bár vigyázni kell, nehogy meghűljön az ember. A hideg észrevétlenül támad, bemászik a kabát alá, ha nem vigyáz az ember, a bőre alá is. A kapualjakból alattomos kis huzatok csapnak ki váratlanul… ezt is elmondja majd nekik.
– Az iratait! – harsant fel egy érces, bár neki úgy tűnt, kissé borízű hang. Nem is tudta pontosan, melyiküké, de ez lényegtelen. Meg se moccant, csak nézett rájuk. Pedig pontosan hallotta a felszólítást. De mivel nem erre számított, lebénult. Az egyik szürke, talán a bajuszos, most erősebben is meglökte, majdnem kibillentve az egyensúlyából.
Nem hallotta? Az iratokat! Süket maga? – Most a másik is megszólalt.
Te, ez az lesz.
Szóval zsidó vagy? – förmedt rá megint az első, most már fenyegető készenlétben.
Végre összeszedte magát. Halkan szólalt meg. A hangja különösen csengett.
A dolog úgy áll, kérem szépen, hogy én tulajdonképpen nem, de ez igencsak bonyolult kérdés, szívesen elmagyarázom Önöknek.
Te, ez zsidó! – bökte meg a bajszos a másikat. – Mutassa a papírjait!
Azonnal megmutatom, de előbb tisztázni szeretném, nehogy a félreértés folytán később….
Egy kéz ragadta meg, és durván taszított rajta. Egy rácsos rendőrautó állt az út szélén. Eddig észre sem vette.
Tisztázod ám, az anyád picsáját! Te szemét! – hallotta maga mögött, és berepült a Kocsi belsejébe.
Egy métert csúszott a padlón, amíg megállt. Csak lábakat látott, férfi és női lábakat. A lábak között egy kosár volt, benne egy liba. A kocsi ajtaja bevágódott. Megindultak. Kint már teljesen sötét lehetett.
Eltörött a szemüvege – hallotta maga fölött.
Maradj csendben, Jucikám – suttogta egy nő, és magához húzott egy szőke, copfos kislányt, sárga szvetterben.
Néhányszor megálltak. Az ajtó ilyenkor kivágódott, és valaki berepült. Egy ősz, sovány, csapzott kis ember. Egy katonaruhás. Egy kövér asszony.
Aztán mintha felfelé mentek volna.
BUDAPEST SZÉKESFŐVÁROS POLGÁRMESTERE
463.1 77 szám
1940. – IV. Ezen tanúsítvány a 3.350/1940. M. E. számú rendelet 2. §-a alapján a földbirtok-politikai vonatkozású jogszabályoknak a zsidókra fennálló rendelkezései alól NEM MENTESÍT.
TANÚSÍTVÁNY
Az 1939: IV. t.-c. végrehajtása tárgyában kiadott 7.720/1939. M. E.
m. kir közigazgatási bíróság 4.232/ 1940.-K. számú ítélete számú rendelet 64. §-a értelmében tanúsítom, hogy Karinthi László Ferenc, Kristóf budapesti lakos, aki Karinthi Frigyes és Böhm Aranka szülőktől Budapesten az 1921. évi június hó 2. napján született és akinek vallása ág. R. ev., az 1939: IV.
3. bek. c. pontja
t.-c. l.§-a értelmében nem tekintendő zsidónak.
Budapest, 1940. évi november hó 13. napján
A polgármester megbízásából:
olvashatatlan
tanácsnok
(Vajon miért írták i-vel a Karinthy nevet? Lehet, hogy tudtak valamit, amit mi még nem? K. M.)
Magnóbeszélgetés Endrei Walterrel, Cini volt osztálytársával és barátjával, 1998. június 9.
Endrei: Már rég a Goldbergerben dolgoztam, de beiratkoztam a Pázmányra is, és gyakran írtam a Cininek. Telefonon is sokszor beszéltünk. Ő hívott, neki nem volt fix telefonszáma.
Én: Miért hívott? Valami oka volt?
Endrei: Találkozni akart. Barátok közt kell más ok? Igazán közeli kapcsolatba akkor kerültünk egymással, amikor a háború előszele megsuhintott bennünket, mert egyikünk se akart bevonulni, így mindketten egyetemre iratkoztunk, ez némileg meghosszabbította a mentességi időt. A legvégén, amikor már semmi sem segített, az egyetemisták felmentése is érvénytelenné vált, sokat voltunk együtt. Cini egyik albérletből a másikba költözött. Utána jött 44, amikor kénytelen volt a barátainál meghúzódni, mert természetesen nem akart zsidóházba költözni, és Arankával is bajok voltak.
Öcsikém, kelts föl, mielőtt elindulsz a kaszárnyába, hogy elbúcsúzhassunk, nagyon nyugtalan vagyok miattad, és bárcsak ezúttal is tudnám, hová fordulhatnék, mint amikor az egyetemen Szekfű dékánnál sikerült kiverekedni, hogy új igazolást adasson. Akkor ezzel két évet nyertünk, és hiszem, most már nem tarthat soká, és okos és szerencsés leszel. Akármennyit veszekedtünk, tudod, hogy szeretlek. Vigyázz magadra és okvetlenül kelts föl!
Anya1
Endrei: Tehát leginkább 1940-49 között találkoztunk sokat, közös barátaink is lettek.
Én: Te mindennek tanúja voltál.
Endrei: 49-ig. Aztán eltávolodtunk.
Én: A reális életben mi számíthat a legnagyobb bűnnek? Mondjuk egy kiélezett vészhelyzetben, mint a nyilasidő? Nem mindenki szent vagy hős, hogy befogadjon üldözötteket. Félelme is akadályozhat valakit. Abszurd világ, amelyben percről percre próbára tétetett az ember hite, ha vallásos volt, ha nem, akkor pedig az embersége.
Endrei: Fiatalon az ember sokkal könnyedebben, vidámabban fogja fel a helyzetét.
Én: Játéknak, heccnek, kalandnak te kinti csupán? Talán Ciniék is ezért bírták ki, élték túl?
Endrei: Igen. Mi röhögtünk az egészen. Kíváncsiak voltunk, hogy fogjuk megúszni. Mert azt biztosan tudtuk, hogy megússzuk.
Én: Kihívásnak tekintettétek?
Endrei: Semmi másnak.
Én: Hogy volt az a hamispapír-gyártás?
Endrei: Abban az időben nem okozott problémát a Goldberger gyárból olyan vegyületeket szereznem, pl. hidroszulfitot, ami a tintát eltüntette, és föléje lehetett írni valami mást. Arra kellett csak vigyázni, hogy a különböző tintaárnyalatok legalább hasonlítsanak egymásra. Nehogy a vallás rovatba beírt ref. vagy római kat., vagy ág. ev. (többnyire az izr. helyett), más színben tűnjék föl, mint az okmány többi része. Volt olyan okmányunk is, amit teljesen kitöröltünk és újjáírtunk és még most is vannak a birtokomban abból az időből maradt űrlapok, amelyeket remélem, soha többé nem kell felhasználnom.
Én: Ezek főként a vallásra vonatkoztak?
Endrei: Meg katonai iratok voltak, szabadságos levél, hogy lóghasson valaki a városban. Szüleidnek ez egy sajátos élmény volt, de hozzám hetente jöttek ilyen problémával.
Törvényhatóság: BUDAPEST SZÉKESFŐVÁROS 133 folyószám
Sorozójárás: BUDAPEST VI. kerület.
Katonai Alkalmatlansági Bizonyítvány
Név: Karinthy László Ferenc atyja neve: Karinthy Frigyes, szülőanyjának leánykori családi és utóneve: Böhm Aurélia, foglalkozása, élethivatása: egyet, halig. , aki született 1921. évi június hó 2-án Budapest községben (Pest vármegyében, országban) ág. ev. vallású, 179 cm magas, Budapesten, az 1942. évi március hó 5-én Budapest székesfőváros sorozóbizottsága előtt megjelent, és mint mindennemű szolgálatra és munkára alkalmatlan, nem soroztatott be. Állítási kötelezettségének eleget tett.
Budapest, 1944. évi, november hó 25-én.
Dr. Szathmáry Sjző
Endrei: Hogy valami vidám is legyen benne: 1944. november végén razzia volt, és a házból, ahol a feleségemmel laktunk, több embert elvittek. Az alattam lévőt azért, mert Napóleon-aranya volt, engem pedig, fogalmam sem volt, miért. Összes iratommal be kellett vonuljak, éjjel kettőkor, a nyilasházba, a Kiscelli út-Bécsi út sarkán lévő pincébe. A szolgálatos testvér átnézte az irataimat, és jó nyilas hangsúllyal azt mondta: uram, ez tréfli. Ez nekem nagyon tetszett, de megpróbáltam komoly maradni. Megkérdeztem, mi a tréfli a papírjaimmal. Akkor derült ki, hogy lejárt az egyetem által kiállított mentesítésem. Mondtam, hogy másnap bemutatom, hogy meghosszabbították. Nagy nehezen, ötezer pengőért, amit nem tudtam kifizetni, szereztem egy másik mentesítő oklevelet, amit bemutatva neki, nem volt egymással többé dolgunk.
Utána már csak olyanok kopogtak be az ablakon, akik civil ruhát kértek. Német volksbundisták, akik unták az egészet. Az egész ruhatáramat odaadtam nekik.
Én: Ki akartak szállni?
Endrei: Persze. Látták, hogy rosszul állnak a dolgok.
Én: A gyilkos is menekült.
Endrei: Ezek nem gyilkosok voltak, hanem kényszerbesoroltak.
Én: De a történelem mégiscsak gyilkos szerepet osztott rájuk.
Endrei: Jól tudtak magyarul, és SS egyenruhájuktól szabadulni akartak.
Öcsi, életem, ezt egy padon írom, azért ilyen firkálás, a Central Parkban, ami egy gyönyörű, hatalmas Városliget és vurstli New York City kellős közepén, és akármerre néz az ember, minden oldalról óriási felhőkarcolók szegélyezik… Öcsikém, nagyon felkavart a leveled, egész éjszaka sírtam. Az érzelmi szempontjaid, amelyek miatt nem akarsz ide kijönni, tipikus európai gondolkozás, ezt innen világosabban látni. Sőt éppen ez a haszontalan és együgyű érzelmesség is bűnös benne, hogy hagyta a dolgokat addig fajulni, ahol jelenleg vagyunk… Mi az, hogy Fradi meg Lánchíd meg Krúdy Gyula? Te magad sem mondhatod komolyan. Efféle csacsiságok miatt maradnál abban az országban, mely számodra az elkövetkező években a csaknem biztos pusztulást jelenti? Hallgass rám, könyörögve kérlek, ezt ideátról pontosabban föl lehet mérni, ha már nem hiszel az anyai előérzetben. A háború megindult, föltartóztathatatlan, és a hitlerizmus gépezete nem fog a kedvedért megállni Magyarország határán. És ki az a Karola? Csak nem az a vézna, bandzsa kislány, akivel hangversenyre meg korcsolyázni jártál?…Vedd tudomásul, nekem is irtózatos a honvágyam, és pokolian hiányoztok, és ha nem jössz mégsem, akkor én utazom haza. Pedig esztelenség száz százalékig mintha egy tüzes kályhába ugranék… Én vétkes vagyok, s erre Amerikában ébredtem igazán rá, itt, ahol olyan keményen kell harcolnom kicsiségekért is, parazita voltam életem nagy részében, csak élvező és eltartott és fogyasztó, aki maga nem produkál, és ez keserű felismerés az én koromban. De odaát Európában most nem a vétkeimért lakolnék, hanem olyasmiért, amiben ártatlan vagyok. Befejezem, gondold meg és írj, csókol
Anyád
Én: Ez témám egyik alapkérdése: ’38-41-ben, amikor a világ rohan valami szörnyűségbe, Hitler sok éve uralmon, de se a gyerekek, se a felnőttek nem vettek tudomást bizonyos dolgokról, amelyek pedig viharfellegekként tornyosultak felettük. Aminek Auschwitz lett a vége. Döbbenetes ez a tökéletes oda nem figyelés a világra. Amikor iszonyatos kataklizma előtt állt a világ, gyerekként hogy képzeltétek el a jövőt?
Endrei: ’45 tavaszán Auschwitzból visszatért zsidóknak sem hittem el, ami velük történt. Ezzel válaszolok is a kérdésedre. Azt láttam, hogy elviszik őket. Le is fényképeztem, mert érdekesnek tartottam. Felvettem képeket zsidókról, sárga csillaggal. De kuriózumnak tekintettem. Hogy munkára elviszik őket, azt persze el tudtam képzelni. De hogy kivégzik őket, azt akkor sem hittem el, amikor az oroszok már itt voltak és mesélték.
Én: Hogy lehetséges ez?
Endrei: Mert emberből kivetkezett szervezők agyából született olyan ötletnek tűnt, hogy az ember nem is tudta beleélni magát. Ahogyan te se tudod magadat egy skizofrénnek vagy mániás depresszív őrültnek az agyába belehelyezni.
Én: Pedig éppen ezzel próbálkozom. És Karinthy Gabi ördöggörcséhez mindez hozzátartozik. Az egész őrült század. Ez fogalmaztatja meg velem is, mi után nyomozok én voltaképpen. Benned és Ciniben és az egész korban – ami végül is egy teljes egész. Tehát a Gabi kilépése ebből az egészből, mint felfoghatatlanból – nevezzük őrületnek, vagy kívülállásnak -, egy sajátos életprogram is lehetett.
Endrei: Tudatalatti életprogram.
Én: De elhatározás kérdése. Megpróbáltam a körülötte élő közegben megtalálni azt az indítékot, aminek következtében úgy döntött, inkább hülye lesz, de ebben nem vesz részt. És rá kellett döbbennem, hogy a saját helyzetemet a világban sokszor nagyon hasonlónak érzem Gabi akkori helyzetéhez. Anélkül persze, hogy megőrüljek bele.
Endrei: Önanalízist folytatsz?
Én: A génjeimen keresztül. Mint egy krimiben, önmagam után nyomozok.
Miután Aranka megtudta, hogy fia, Cini komolyabban udvarol valakinek, cselt eszelt ki, hogy megismerje jövendő menyét. Anyám első férje, Gyimesi Frigyes az orosz hómezőkön pusztult el, még 1942-ben. Anyám ekkor már megszülte későbbi nővéremet, Gyimesi Jutkát. (Őt később, a háború után, apám Karinthy Judit néven adoptálta.) Anyám, fiatal özvegyként, mint Gyimesiné, férje hivatását folytatva, a Semmelweis utcai optikát vezette. Egy délután különös, fekete ruhás, vörös hajú asszony állított be az optikába. Olvasószemüveget rendelt az ifjú tulajdonosnőtől. Amikor a megrendeléshez bediktálta a nevét, anyám kővé dermedt: a megrendelőt Karinthy Frigyesnének hívták. Egy pillanatra egymásra bámultak.
A pillanat egyszerre volt félelmetes és sorsszerű.
„Ez a Gyimesiné nem nagy szám” – kommentálta a találkozót otthon a nagyanyám. Cini fia frigyét azonban semmilyen praktikával nem akadályozhatta már meg, az Aranka ellenállásánál is erősebbnek bizonyult, nagyanyám kénytelen volt beletörődni, hogy a fia felnőtt, és anyai befolyását felette nem érvényesítheti tovább.
Pedig épp a fia miatt tért haza Amerikából, ahová régi barátnői, Bergmann Terka, Marton Böske és mások hívták meg, azt remélvén, a távoli világban megmenthetik a közelgő rémségektől. Kinn tartózkodása költségeit Karinthy-könyvek amerikai fordításából és kiadásából tervezték előteremteni. Aranka azonban, erős anyai ösztöntől vezettetve, mégis hazahajózott. Sorsa – és ezt ő maga is pontosan tudta – ezzel megpecsételődött.
Az álarcosbál pedig folytatódott.
Szüleim ekkor már együtt vettek részt a „mulatságban”.
Míg anyám, Gyimesi Frigyesné, özvegyasszonyként a kislányával, Jutkával különböző helyeken bujkált, apám, Karinthy Cini a katonai kórházban dekkolt, álműtétekkel hosszabbítva meg a tartózkodását.
Egyikük sem nélkülözte a baráti segítséget.
A legfőbb segítséget két aktív katonatiszttől, Thassy Jenőtől és Görgey Guidótól kapták.
Anyám, amíg lehetett, folytatta a férje mesterségét a Semmelweis utcai optikájában. Aztán el kellett tűnnie szem elől. Az egyik segédje, Póth Tibor tanuló, aki talán titkon szerelmes volt anyámba, felajánlotta a kis Jutka elbujtatására a szülei dunaföldvári házát.
Néhány hét után azonban a búvóhely veszélyessé vált: feljelentették a „gyanús gyereket bújtató” Póth családot.
Ekkor avatkoztak a dologba a katonák. Thassy, mások szerint Görgey, katonaruhában, motorbiciklin leutazott Dunaföldvárra, és a szó szoros értelmében ellopta a kis Jutkát a faluból, hogy hazaszállítsa az édesanyjának.
Aztán egyre rémesebb idők következtek. Anyámnak egyik lakásból a másikba kellett költöznie, nehogy valahol is gyanússá váljon. Addigra nagy tapasztalatra tett szert önmaga álcázásában. Újabb és újabb garnitúra hamis papírokkal változtatta meg a személyazonosságát. És mint egy kémfilm főszereplője, közben különböző szerepeket játszott el.
Legutolsó lakásáról, a Böszörményi útról például újságpapírral kitömött bőrönddel távozott, mintha csak újabb lakásba költözne. Pedig Budapestről Nógrádverőcére utazott. Legújabb szerepe szerint itt „gyereklány volt, aki a bombázásoktól félve húzódik meg vidéken a gyermekével”.
Új „gazdái” Vásárhelyiek lettek. Anyám és Jutka a ház hátsó szobájába költöztek.
A Vásárhelyi házaspár – Erzsi és Rudi – két fiával, és a férfi apjával élt a családi házban. Kedves, segítőkész családnak bizonyultak. Pedig a férj, Rudi nyilas jelvénnyel szaladgált. Anyám hamar észrevette a férfi kabátja ujján a nyilas karszalagot, az előszobában lógott, a fogason. „Pesztonka” szerepét azonban most már tovább kellett játszania.
Ezalatt Thassy és Görgey aktív katonai segítséggel bújtatták kedvenc írójuk fiát, apámat. Önmagukat is veszélybe sodorva különféle trükkökkel, hamis papírokkal, álorvosi jelentésekkel játszották ki a sorsot, és járultak hozzá a maszkabál sikeres befejezéséhez.
Sorban kivetették apám minden olyan egészséges szervét (mandula, vakbél stb.) amelyek nem okoztak maradandó egészségkárosodást, viszont újabb és újabb esélyt biztosítottak a túlélésre.
Cini olykor – két operáció közötti lábadozása idején – le-leruccant új családja verőcei búvóhelyére. Egyik ott tartózkodása alatt baráti társaságuk prominens tagja, Zolnay Vilmos is meglátogatta a szüleimet. Konflissal jött értük, a falu legnagyobb ámulatára, és két hétre vendégül látta őket tolmácsi kastélyában.
Cini az egyik újabb „műtétje” után táviratot küldött anyámnak Budapestről:
Ha még életben akarsz látni, azonnal gyere!
Anyám persze rögvest útra kelt a hamis papírjaival. Torkában dobogó szívvel, de felvonatozott a fővárosba.
De mi legyen ezalatt a gyerekkel?
Kertész Tomi, Cini féltestvére csupa segítő szándékból vállalta, hogy a nyakába ültetve a kis Jutkát, biciklin átviszi a közelben lakó Schöpflinékhez.
Cini persze nem volt halálveszélyben. Egyszerűen csak hiányzott neki a szerelme. Ági másnap visszavonatozott a búvóhelyére. Kicsit bosszantotta ugyan Cini könnyelmű hívása, de mivel minden baj nélkül megúszta a kalandot, azonnal meg is bocsátott neki.
Másnap a vendéglőben az egyik jóakarója ezt suttogta Áginak:
Vigyázzon, magát feljelentették. Valaki meglátta, amikor a gyerekét „egy zsidós kinézetű ember cipelte biciklin a nyakában”. Azt ajánlom, sürgősen és feltűnés nélkül tűnjenek el innen.
Néhány nap múlva Cini betegszabadságra érkezett Verőcére. Anyámék gazdái, Vásárhelyiék, éppen Pestre készültek, hogy beköltözzenek egy kiürült zsidó lakásba.
Néhány órányi tanakodás után, még aznap este, Cini, vabank merészséggel, bekopogott Vásárhelyiékhez.
Talán gyanúsnak találták, hogy a menyasszonyom egy gyerekkel, ilyen zűrös időkben itt lakik – kezdte.
A házaspár hallgatott és figyelt. Apám folytatta:
Tudjuk, hogy Pestre költöznek. És hallottuk a falon át azt is, hogy Rudi papája az angol rádiót hallgatja. Tehát Önök előtt sem titok már, hogy a háborút elvesztettük.
A házaspár egymásra nézett. Még nem lehetett tudni, mit gondolnak. A tét azonban nem volt kevesebb, mint élet vagy halál. Apám tehát akadozva folytatta:
– Ha a költözéskor felviszik a menyasszonyomat és a kislányát Pestre… vagyis ha megmentik őket… én megígérem Önöknek… ha véget ér… ha megússzuk… és ha a nevem is jól hangzik még… szóval… mi igazolni fogjuk magukat.
Apám ajánlatát egy percnyi kínos és feszült csönd követte. Aztán Erzsi, s rögtön utána Rudi is… bólintottak. Nem kellett erről többet beszélni.
A nagy teherautóval felhozták Ágit és Jutkát Pestre, és náluk is maradtak az orosz csapatok megérkezéséig.
A felszabadulás után Rudinak, aki korábban az oktatási minisztériumban dolgozott, nagy szüksége lett a szüleim igazolására.
*
Egyetlen alkalommal Aranka Fadrusz utcai lakásában is meglátogatta jövendő menyét. A vizit rövid ideig tartott, nagyanyám az ölébe ültette anyám féléves kislányát, Jutkát, és gügyögve igyekezett nagyanyai érzéseket kicsiholni önmagából. Közben megszólaltak a légiriadót jelző szirénák, együtt mentek le a pincébe. A Fadrusz utcai házban néhány tiszt is lakott. A tisztek a pincében, a légiriadó alatt, végig a kissé bicegő, Vitéz panzióbeli halálugrása miatt ferde csípejű, már kötelezően sárga csillagot viselő, titokzatos és gyönyörű jelenséget bámulták. A már-már kínos ügynek csak a légiriadó lefújása vetett véget. Aranka ezután sietve eltávozott. A tisztek nem sokkal később becsöngettek anyámhoz. Ági ijedten nyitott ajtót: hamis papírokkal bujkált már, inkognitóját konspiratív módon rejtve a többi lakó kíváncsian fürkésző tekintete elől. Nehéz volt megőriznie a hidegvérét. A tiszteket azonban nem ő érdekelte. Az imént távozott, feltűnően izgalmas hölgy után érdeklődtek csupán. Hosszasan faggatták anyámat, mikor találkozhatnának újra e tüneménnyel.
Miután Aranka már nem utazhatott vissza Amerikába, ahogyan tervezte, budapesti barátai itthon próbáltak segíteni rajta. Hogy ne legyen annyira szem előtt – Arankát extravagáns, hivalkodó személyisége egyébként sem tette alkalmassá a bujkálásra -, megszervezték, hogy mint orvosnő a zalaegerszegi kórházba kerülhessen. Az eldugott vidéki intézmény valóban megoldás lehetett volna, ha nagyanyám, egy légitámadás alatt, teátrális gesztusokkal fel nem rohan a kórház tetőteraszára, és öklét rázva nem átkozza el a német repülőket. Amikor apám és anyám a Zalaegerszegre induló vonatához kisérték ki nagyanyámat, Aranka már megenyhült irántuk, némiképp el is fogadva a kapcsolatukat. „Ugye, ha megússzuk, együtt fogunk lakni?” – kérdezte, mielőtt felszállt a peronra. Anyámból és apámból szinte egyszerre tört ki az elementáris tiltakozás: „Isten ments!” Aztán egymásra néztek, és mindhármukból kipukkadt a groteszk, hisztérikus nevetés. A vonat hamarosan kigördült az állomásról. Ez volt az utolsó találkozásuk.
Dénes, szerelmem, kidobom ezt a cédulát a pályaudvar kerítésén, és meg- címzem, talán valaki megtalálja és elküldi. Ide zsúfolták az embereket, miután minden értéktárgyunkat, holminkat elvették. Most kezdik a bevagonírozást, zűrzavar, ordítozás. Senki se tudja, hova visznek, állítólag Németországba. Törődjön Öcsivel, keresse meg a századánál! Két napja kezet mosni se lehetett, egy asszony belehalt az izgalmakba. Azt hiszem, mindennek vége.
Csilla
ZALAEGERSZEGI MEGYEI VÁROS KÖZKÓRHÁZA
Mélyen tisztelt Uram!
Özv. Karinthy Frigyesnét július első napjaiban 1944-ben zalaegerszegi és környékbeli deportáltakkal együtt elszállították Birkenauba. Dr. Gulyás Lívia és dr. Mike Gézáné együtt voltak Vele e táborban. Rajta, az elmondás szerint, mániás elmeháborodottság tört ki, úgy hogy július 20-25-ike között külön cellába tették, majd Auschwitzba szállították. További sorsáról előbb említettek nem tudnak. Bőröndjeit, ruháit deportálás után a kórházból a rendőrség elvitte, hogy ezen holmikkal mi történt, azt nem tudom. Valószínűleg ugyanarra a sorsra került, mind a deportáltak ingóságai általában.
Sajnálom, hogy bővebb felvilágosításokkal nem tudok szolgálni, és maradtam teljes tisztelettel:
Zalaegerszeg, 1945. július 28.
Jancsó Benedek
2 Karinthy Ferenc: Egy fiók mélyén (A részletben Öcsi = Cini).
* Részlet a szerző Ördöggörcs (Utazás Karinthyába) című könyvéből, amely az Ulpius-ház kiadásában jelenik meg a Téli Könyvvásáron.
Címkék:2003-11