Kardos G. György jutalomjátéka

Írta: Bárdos Pál - Rovat: Archívum, Irodalom

(Kardos G. György: Jutalomjáték, Ab Ovo Kiadó 1993.204 oldal, 320forint.)

Szokták mondani, a jó irodalom olyan, mint a tenger.

Kinek mekkora az edénye, annyit meríthet belőle. Akinek gyűszűje van, gyűszűnyit, akinek vedre, vödörnyit. Kardos G. György új regénye igencsak példázza a szólás igazságát.

Első megközelítésben pletyka. Vagy enyhébben kifejezve: kulcsregény.

Fölismerhető a helyszín, a vidéki város, ahol a szerző hajdan dramaturg volt. A színházi életet ismerőknek nyilvánvaló, hogy ki a regénybeli direktor modellje, ki volt a tragikus életű ifjú rendező, akinek későbbi sorsa már szétfeszítené a könyv hangulatát, és ki az a színészházaspár, akinek élete forrásul szolgált, vagy talán csak ötletet adott a Kassák-házaspár szívszorító történeté­hez. Aki nálam közelebbről ismerte a környezetet, bizonyára további részle­tekkel szolgálhat. Szeretünk jól érte­sültek lenni, minden színházba járó kíváncsi Intimpista, Kardos félrehúzta a függönyt, lehet leskelődni.

Másodfokon ez a könyv úgynevezett művészregény. A bohóc magánélete. Kacagj, Bajazzo…. írtak hasonlót írók­ról, képzőművészekről, bohémekről, és főként a cirkusz világáról. Ne tessék legyinteni, Picasso Artistájától Fellini Országútonjáig remekművek sora bi­zonyítja, hogy amit köznapiasan úgy nevezünk, hogy „művésztéma”, az tu­lajdonképpen hatalmas metafora, amely az egész teremtett világ törvényeit képes magába fogadni.

Harmadsorban a könyv regionális történet, a színhely kisváros, a szerep­lők a helyi elit tagjai, átlátható kisvilág. Mindenki mindenkit ismer, mindent tudnak egymásról. Nincs titok. A szerző is egy a sokaságból, úgy mindent tudó, ahogy alakjai is azok. Lábszagú, de barátságos beltenyészet. Ott­honosságérzetet ad az olvasónak, aki már tudja, a világ bonyolultabb, mint az ő elméje. Ezért elveszettnek érzi magát. Amíg azonban ilyen könyvet olvas, rövid időre ő is mindent tudó. A kisvilág emlékeztet a család bensőségességére, mégis a teljesség, a nagy egész látszatát kelti. A kicsit is gyanútlan olvasó azt hiszi, ott van, köztük él, valódi személyekkel társalog, igazi történe­teket hall… Aki többet tud az irodalom természetéről, az megállapítja magá­ban, no ez egy modell-regény, és elis­merően bólogat, méltányolja a szerző mímes képességét, az élet-ábrázolás hibátlan biztonságát, az alakteremtés pontosságát, és a rajz finomságait.

A lektűr-olvasó – lelkünk gyöngébb fele – is megkapja a magáét. Siker, si­kertelenség, apró örömök, kis tragédiák, szerelem és humor. Viccek. (Megjegyzem, ilyen viccelődést Rejtő Jenő enged meg magának regényben, valamint a legnagyobbak. Mikszáth, Krúdy Gyula. Karinthy elméletben nem ismert ugyan tréfát a humorban, gya­korlatilag azonban változó sikerrel művelte, ami Kardosnak minden eset­ben sikerült.) Nemcsak jók és eredetiek a viccek, hanem helyükön is vannak. Nem csekélység.

Sokan a történelmet, múlt idő em­lékét keresik az irodalomban. Kardos kedvükre tesz. Visszaidézi az 50-es évek elejét. Oly kegyetlen pontosság­gal, mint hajdan Gáll István tette a Vaskor novelláiban. E tekintetben már emberpróbáló olvasmány ez a látszólag vidám regény. Szembesít bennünket a leegyszerűsítő emlékezettel, a spontán és a hivatalos amnéziával. Hogy volt ez? – töpreng az értelmes olvasó. A színházak államosítása megváltás a lődörgő, éhező, kiszolgáltatott színész­népségnek, de milyen áron? Föl kellett adniok a talmit, a kacatot és a manírt, ennek fejében pedig élvezni a sosem volt létbiztonságot. És ismét azonnal belezuhanni egy másik propagandába, más olcsóságokba, elviselni a bohém szabadság helyett az új rend komor szigorát, művészetet hazudni ott, ahol csak a frázis, a lózung, a jelszó cserélődött, és elfelejteni az évszázados ripacsériát, amelyet legalább a siker igazolt, olyan másfajta ripacskodásért, amit semmi sem igazol…, de legke­vésbé siker. Hát akkor, mi végre az egész hajcihő?

És ezen a ponton már komolyra for­dul ez a mulatságos regény. Sivár tájon járunk. Az új világ ígérete fölfeslik, és alatta romkert van. Pusztuló házak, utcák, színházak és közfürdők, széthulló életforma, és bomló lelkek… Kívül fontoskodó, vagy lelkesült arcok – belül fájdalom. A történészek előbb-utóbb sikertelen modernizációs kísér­letnek nevezik a kommunizmus korszakát – az emlékezet és az írók látomása tesz majd tanúbizonyságot a korszak paradoxonáról: ez a tökélete­sen új ember és új történelmet ígérő kor, modernizációs ideológiája ellenére, valójában élősdi volt, egy ezeréves történelem tárgyi világának élősködője. Repkény a rég megépült ház hom­lokzatán. Jó időben harsogott életerős zöldje, de ahogy megjöttek a hideg szelek, kiderült, lombját veszítve ott marad a ház csupaszon, a növény mohó kacsokkal letépte a vakolatot, és a csapóvíz lassan tönkreteszi az épületet. A repkény romokon viríthat tovább.

Hitek, illúziók, viták és szín­házmegváltó ideológiák… Görcsös igyekezet, hogy megfeleljünk idegen eszméknek, elvessük napi ta­pasztalatainkat, emlékezetünket, kifor­gassuk magunkat természetes mivol­tunkból, emberségünk levetve, papírból kivágott figurákként masírozzunk, azt hazudva, hogy mindez nem csak velünk, általunk, de a mi akaratunkból történik… és mindezt miért?

Elkeserítő történelmi elbeszélés, de végső fokon nem erről van szó a regényben. A szinte mozdulatlan idősík – hisz egyetlen nap alatt történik, ami történik – örök időre utal. Akármikor van ez az idő. Akkor, amikor öreg­szünk. Ez a regény áttételesebb olvasata. Jövőtlen idő, amelybe csak a múlt képzete leng be. Akkor történik, amikor célt már csak hazudhatunk ma­gunknak. Amikor szorongunk az elmúláson. Fölöslegesek vagyunk. Tudjuk, hogy mások a helyünkre tülekednek. Rájöttünk, velünk nem számolnak. Pótoltak bennünket. Még megvagyunk – hisz érezzük lerom­lásunk fájdalmát -, de már sejtjük, hogy nem leszünk. A világban, és mások között, a kétes értékű befogadásért elad­juk akár szeretteinket is – de magunk­ban hangtalanul siratjuk pótolhatatlan veszteségeinket. Minden, ami múlik, a magunk múlására figyelmeztet.

Számomra ez a fájdalmas, nosztal­gikus rétege a legrokonszenvesebb a könyvnek, az elmúlás borongó derűje. A mosolyogva búcsúzás, a tűnt ifjúkor bolondságaitól, valahai hitektől, egy­szer volt, hol nem volt hajdani önma­gunktól. Nevetve búcsúzik ez a könyv, mint a közismert maszk, amellyel a színházat szokták jelképezni, az egyik félpofája nevet, a másik meg sír.

Van persze még ezen felül is egy olvasói szempont. A bírálóé. A műítészé. Könnyű dolga van száraz tudományában. Megállapíthatja: a cse­lekmény fordulatos, az alakok életszerűek, lebegnek a valóság fölött, az atmoszféra tökéletes, egyetlen szó sem csorbítja a hitelességet. A mű ará­nyos, szerves és ökonomikus. Tréfa szomorúsággal, valóság látomással, nyelvi puritanizmus verbális játé­kossággal keveredik benne a legsze­rencsésebb arányban. Fájdalmas tartal­makat tesz elviselhetővé az irgalmas humor, amely maga is tartalom, a kötet mondanivalója.

Ilyen sokféleképpen olvashatjuk ezt a könyvet.

Bár nem biztos, hogy igazam van. Ezek az olvasatok nem egymás mellett vagy fölött lehetségesek. Egymásba gabalyodnak. Kiegészítik, értelmezik egymást. Hiába erősködik az analitikus elme, hogy a szivárvány optikai jelen­ség, amelyben vöröstől az ibolyáig színek rétegeződnek. Aki csak egyszer látott szivárványt, az tudja, hogy az szivárvány. Látnivaló. Leírása és elemzése másodlagos.

Így hát az összes lehetséges olvasó nevében, aki mind én vagyok, nem te­hetek mást: a nagyérdemű figyelmébe ajánlom ezt a könyvet.

Azt hiszem, minden olvasója meg­találja majd benne a magáét.

Bárdos Pál

Címkék:1994-02

[popup][/popup]