„Kint kaptam egy fejbólintást a szabadságra”

Épphogy sikerült szereznem egy pótszéket a József Attila Színház Made in Hungária című előadására. A csilláron is lógtak. Érezhető volt, hogy a nézőtéren héttől tízig összekovácsolódott egy közösség. Előadás után Fenyő Miklós nagyon sietett, mert volt még egy fellépése vidéken, de megbeszéltük, hogy a másnapi előadás előtt ugyanitt találkozunk.

Tegnap, ahogy néztem az előadást, azt éreztem, hogy a rock and roll iga­zándiból önnel lépett színpadra. Ho­gyan tudta ezt a fajta kisugárzását ennyi ideig megtartani?

Ha lenne receptem vagy magyará­zatom erre, akkor boldogan elmonda­nám mindenkinek, de megmondom őszintén, hogy nem tudom. Egyrészt ez nem tudatos bennem, másrészt az eredményt sem látom annyira reálisan, mint a közönség. Biztos, hogy kell hoz­zá valami fanatikus szeretet a rock and roll mint életérzés, az előadó művészet, a színpad, az egész életmód iránt, melynek a lényege a szabadság, a vagányság, a szemtelenség, a szexiség, a pozitív-provokatív attitűd. Ha igaz, hogy ezt folyamatosan fenn tudtam tartani, csak az lehet az oka, semmi más, hogy úgy érzem, ezt az egészet mintha ne­kem találták volna ki. Olyan hatással volt rám már gyerekkoromban, amikor megérintett, hogy azt gondoltam, ez az én közegem.

– Az 50-es években Angyalföldön lakni jelentett valamiféle „kasztot”? Ma nyilván másfajta életstílusra, életvitel­re gondolunk, ha azt mondjuk, hogy valaki rózsadombi, vagy valaki józsef­városi.

– Bizonyára a rózsadombiakkal szemben jelentett egy bizonyos társa­dalmi elkülönülést, de az nem volt olyan szigorú, legalábbis az én érzelmi világomban. Hogy én egy rózsadombi, egy kispesti, egy vidéki sráccal vagy lánnyal ne tudtam volna bármikor el­dumálni, vagy ne tudtam volna termé­szetesen megnyilvánulni? Ez nem volt gond sosem. Az tény, hogy odatartozást jelentett, én a mai napig úgy ér­zem, hogy oda tartozom, abból nőttem ki, azokból a macskakövekből, a Szent István park sajátosan egyedi hangulatvilágából, Angyalföld és Újlipótváros határán egy nagyon éltető és inspiratív vegyülésből, környezetből. Amennyi­ben nosztalgikus beállítottságú vagyok – márpedig az vagyok -, akkor engem még ma is rabul ejt ez a környék, a színház környéke, a Váci út, a Pannónia utca, ahová iskolába jártam…

Azóta sokat változott…

Az én érzelmeimben semmit sem változott.

1956-ban disszidáltak Amerikába. Volt valami konkrét oka, vagy a szülei is a nagy kivándorlási hullám részesei voltak?

Úgy tudom, hogy az utóbbi, bár ki­lencévesen nem kötötték az orromra. Azt tudom, hogy apám gyerekkora óta vágyott Amerikába, de soha nem jutott el. Lehet, hogy ’56-ban eljött az a pilla­nat, amikor úgy érezte, hogy megteheti, és meg is tette. Az, hogy én is velük megyek, nyilvánvaló dolog volt.

Egy kilencéves gyerek hogyan élt meg egy ilyen mértékű változást?

Viszonylag könnyen. Eleinte egy pi­cit furcsa volt, a rácsodálkozás a mai napig ott van bennem mint élmény, nyilvánvaló, hogy úgy éreztem, mese­országba kerültem. Elég hamar meg­szoktam. nem tudtam felfogni, hogy ez milyen messze van, nem tudtam, hogy annyira más, nagyon fiatal voltam, na­gyon fogékony, kíváncsi, és nem foglal­koztattak olyan dolgok, hogy teljesen más közegbe kerültem, messze a bará­taimtól.

Azokat az éveit töltötte az Egyesült Államokban, melyek a legmeghatáro­zóbbak egy kamasz életében. Olyan életformában kezdett felnőtté válni, amely gyökeresen eltért az itthonitól.

Alkatilag a szabadságvágy túl erős bennem, soha nem tudtam úgy élni, hogy ne erre törekedjem. Kint kaptam egy fejbólintást a szabadságra. Azt mondták: igen, legyél önmagad! Itthon nagyon nehéz volt újra megszokni, hogy nem egészen úgy van az. A korlá­tokat nem tűrtem magam körül, emiatt nagyon sok konfliktusom volt, de min­dig másokkal, soha nem önmagámmal. Az a felmentő érzés, hogy magammal nagyon jóban tudtam lenni, minden egyéb összeütközésen átsegített, nem­csak politikai, hatalmi korlátozásokkal szemben lázadtam, hanem társadalmi nézetkülönbségekkel, konvencionális dolgokkal szemben is. Úgy gondoltam, hogy én tudom, meddig terjednek a morális határaim, amelyeket ugyan so­ha át nem fogok lépni, de odáig mindig is el fogok menni, akárki akármit mond.

Ez miben nyilvánult meg?

Nem érdekelt, hogy miket monda­nak azok, akik hülyeséget beszélnek. Csináltam a magam dolgát, és kész.

– Nem lett balhé?

Ha lett, nem törődtem vele, nem viselt meg.

A rock and rollt Amerikában hal­lotta először?

Igen, és az összes amerikai alapú zenét: a bluest, a country-westernt. Itt­hon „Süss fel nap”-on, meg a mozgalmi dalokon kívül nem tanultunk mást. Ezenkívül ismertem a klasszikus euró­pai zenét a zongoraleckéimből.

– Végzett zenei iskolát?

Olyan iskolát nem, ahonnan vég­bizonyítványom lett volna. Csak egy ál­lamilag engedélyezett zeneiskolában tanultam tíz évig zongorázni. Az első hat évben még úgy-ahogy engedelmes­kedtem a tananyagnak, utána már csak a saját dolgaimat voltam hajlandó ját­szani, aztán ki is maradtam.

Hogyan viszonyultak az emberek a zenei ízléséhez, amikor 1960-ban haza­jött?

– Kit érdekelt, hogy a felnőttek mit mondanak? Tudtam, hogy amit én sze­retek, az jó, és ezt visszajelezte nekem a saját korosztályom, aki lógott a mag­nókon, a táskarádiókon, és éhesen ke­reste az új zenét, amelyet innen-onnan beszüremkedve lehetett csak hallani. Lemezeken – habár kissé mindig késve – megérkezett. Amikor a parkban el tudtam mondani, hogy Bill Haley vagy Jerry Lee Lewis hogy néz ki, mert ad­dig csak a hangját hallották, azt hitték is, nem is. Ha az ember Amerikából jött abban az időben, és elmesélte, hogy a házak az égig érnek, akkor hitték is, meg nem is. Vasfüggöny mögött éltünk, szovjet háborús filmeket láttunk a mo­ziban, nem pedig New Yorkot vagy Kali­forniát.

Nem vágyott vissza soha?

Nem nyomasztott a vágy, bár néha rám tört. Jól éreztem magam itthon is a haverjaim között, jó volt köztük fel­nőni.

– A csajozás terén számított az, hogy megjárta Amerikát?

Biztos. Én egy öntörvényű, és vala­milyen szempontból érdekes ember voltam abban a társaságban, amelyik­ben felnőttem. Egyrészt a környezetem­ben ismert volt, hogy én egy „amerikás srác” vagyok, másrészt akkor már zongorázgattam házibulikon, tudtam az an­gol szövegeket, amiket itthon még sen­ki nem tudott. A lassacskán megjelenő beatzenekarok nagy kamukat énekel­tek, mindig megmosolyogtam ezeket. A lányok között biztosan számított ez is. Személyiségem meglehetősen össze­tett és elég kedves-zavaros ahhoz, hogy érdeklődést keltsen abban, akinek szimpatikus, és ellenállást váltson ki abból, akinek ellenszenves.

A Hungáriával 1967-ben megnyer­ték a Ki mit tud?-ot, ön akkor húszéves volt. A gyorsan jött népszerűséget ho­gyan tudta feldolgozni?

– Nehezen, mert túldimenzionáltam, azt hittem, hogy a világ a lábaim előtt hever. Úgy gondoltam, ez természetes dolog, nyilvánvaló, hogy a sors kivá­lasztott, hiszen erre születtem, és en­nek megfelelő nagyképűséggel álltam hozzá. Meg kellett tanulni, hogyan vi­seljem. Nem könnyű. Húszévesen ne­héz volt felfogni, hogy nemcsak a Szent István parkban meg a környéken ismer­nek fel, hanem ha túlmegyek a kör­úton, és bemegyek a belvárosba, ott is mindenki utánam fordul. Főleg nagyon fiatal lányok, akik csapatokba verőd­ve rohangáltak utánam, ráncigálták a hajamat, meg elkísértek hazáig, mert még nem volt autóm. Úgy éreztem, hogy enyém a világ, de később sokat tanultam.

Meddig tartott a Hungária-korszak?

1983-ig. Rengeteg átalakuláson ment át a zenekar, az állandóságot csak én jelentettem. Ez egy olyan pá­lya, ahol hirtelen divatba jön az ember, aztán a divat, a hullám átlendül a zenit­jén, és jön egy völgy, melyet valamilyen módon, ötletesen át kell hidalni, illetve nem túl mélyre engedni, és akkor jöhet a következő korszak. Ezt semmiféle tananyagból, irodalomból, iskolából nem lehet megtanulni, csak az életből. A zenekari tagok jöttek-mentek, cseré­lődtek, különböző formációk voltak, de a név mindig maradt, én mindig marad­tam.

Egy idő után presztízst jelentett a Hungáriában játszani?

Az első pillanattól kezdve presz­tízst jelentett, mert ahogy megalakult, rögtön Ki mit tud?-győztes lett a zene­kar, országos ismertségünk volt. Bor­zasztó sokat kellett fellépnünk, turnéz­nunk az országon belül. Volt pénzünk, többszörösét kerestem, mint az apám.

Otthon hogyan fogadták ezt?

Ez volt az egyetlen, ami alapján el­ismerték, hogy „jó, csináljon valamit a kölyök”, de nem tekintették nagy do­lognak. Nem volt tradíciója az ilyen ze­nének, nem voltak még hatvanéves megasztárok. Apám meglehetősen megrendülten vette tudomásul, hogy nem érdekel semmi más, csak ez.

Hittek önben?

Anyám bízott bennem, reményke­dett. Bár nem ez volt a vágyálma, de amikor látta, hogy ebben én nagyon élek, akkor a felszínen elnézően, lelke mélyén izgalommal támogatta ezt a dolgot. Az apámmal volt konfliktusa emiatt, ő csak öt-hat év múlva volt haj­landó elfogadni, odáig szégyellte.

Miért döntött úgy, hogy 1983 után egyedül folytatja a zenélést?

– Ez a szándék már korábban is mo­toszkált bennem. Végül is minden pro­dukció csapatban történik, de egy idő után szerettem volna a saját magam védjegyévé válni. Amikor azt mondom, hogy Hungária, az egy együttes. Amikor azt mondom, hogy Fenyő Miklós, az egy olyan produkció, melynek a sikeré­ért vagy kudarcáért én tartom a hátam. Ma is, ha egy Fenyő-koncert létrejön, ahhoz legalább 10-12 zenész, 10-12 táncos kell, mégis Fenyő Miklós a véd­jegy. Ha egy stúdiófelvétel készül, ott is vannak zenészek, vokalisták, az is egy számomra fontos csapatban készül, de a márkanév Fenyő Miklós. Enyém a hang, a szerzemény, a zene, a szöveg. Elfogadom magam, személyesebb han­got ütök meg, azt mondom, amit gon­dolok, és nem alkalmazkodom sen­kihez.

Érték-e kudarcok?

Volt, hogy ígérgette a hatalom, hogy kiadja a lemezemet, aztán letil­tották, mert nem tetszett nekik valami miatt.

És olyan, ami öntől függött?

Olyan soha nem volt. Amit én csi­náltam, mindig vállaltam, és az esetek nagy részében nagyon sikeres volt. Volt olyan is, ami nem volt átütő siker. De nem azért zenélünk, hogy egy bizonyos példányszámot elérjünk, hanem azért, mert ez egy késztetés. Lejátszani vala­mit otthon egy zongorán, amikor még nem ismeri senki, legalább akkora bol­dogság, mintha százezer példányt elad­nak belőle. Aki a késztetést nem érzi, az ne is csinálja, úgyse lesz sikeres.

A hatalmi kudarcokon hogyan ju­tott túl?

A hatalom nagy kontrollt gyakorolt a kulturális életre, a rock and roll pedig olyan műfaj volt, melyet maximum tűr­tek, nagyritkán akár még támogattak is, de többnyire tiltottak. Mindig azt érez­tem, hogy engem soha, egyetlen kultu­rális kormányzat sem fog tudni eltaposni, mert annyi erő van bennem, hogy ezt akarom. És ha én akarom, akkor senki nem mondhatja azt, hogy nem csinálhatom.

Meglepődött, amikor az Operett Színház felkérte, hogy írja meg a Hotel Menthol című musicalt?

– Nem. Tudom, hogy annyi jó dolgot hoztam már össze, hogy abból nagyon szívesen megél egy színház, pláne, ha bajban van, mint az Operett Színház akkor. Örültem, de nagyon jól tudtam, hogy a színház azért szeretné létrehoz­ni, mert bevételt akar csinálni. Egyetlen dolgot követeltem meg: ennek megfe­lelő méltányosságot kérek a szavam­nak, mert az én életművemnek egy da­rabját akarják feldolgozni. Nagyon kel­lett küzdeni érte, és hellyel-közzel kap­tam csak meg, nem volt egy felhőtlen öröm. De itt, a József Attila Színházban egész más a légkör, ez az igazi, itt rám voltak kíváncsiak. Nyilvánvalóan itt is hasonló volt a helyzet, üzlet is volt az egészben – most játsszuk száztizedszer a Made in Hungáriát, de mégsem az dominált, hanem az ügyszeretet, a te­hetséges és emberi hozzáállás. Külön­ben nem vállaltam volna el, hogy ne csak a zenét adjam, hanem színpadra is lépjek.

A színpadon pedig nemcsak éne­kel, hanem prózai feladata is van…

Ez nehéz volt. Már legalább húsz előadás lement, és még mindig féltem. Hiába ugyanaz a színpad, más a közeg egy párbeszéd közben. Kötött szöveget kell mondani, amit én nem szeretek. Ahhoz színésznek kell lenni, hogy vala­ki úgy tudja elmondani, hogy ne hallatszódjon: azt a szöveget megírta valaki. Most már más a helyzet, de hosszú idő­be telt, mire ráéreztem, hogy ennek is megvan a szépsége és az öröme.

Hagyta magát rendezni?

Hagytam, de nem sikerült, a rende­ző le is mondott arról, hogy sokat inst­ruáljon. Rájött arra, hogy – a színészek­kel ellentétben, akiket könnyebb inst­ruálni, hiszen ez a szakmájuk – nekem hiába mond akármit, nem fogom fel. Mindezek mellett izgultam is. Végül a leglényegesebb instrukció az volt, hogy „csináld azt, ami te vagy, úgy mondd a szöveget, mintha te mondanád”. Az író, Tasnádi István, eleve úgy írta meg, mintha a saját szavaim lennének.

Valóban az történt akkor, mint amit a színpadon látunk?

Persze. A próbákon úgy éreztem, mintha a szüleim beszélgetése szólna a fejem fölött. Nagyon sok olyan jelenet van, ami egy az egyben olyan, mint ak­kor volt, van néhány dolog, ami ki lett színezve, de jellegében ugyanaz. Na­gyon sok barátom van, akik látták, és akikkel együtt nőttem fel, potyogtak a könnyeik, mert mindenre ráismertek.

Ön szerint meddig lehet bírni az ál­landó koncertezést és a fellépéseket?

Ezt kérdezze meg a közönségtől! Ameddig teltházasak a koncertjeim, amíg szeretnek látni a színpadon, addig nem fogom abbahagyni, ebben biztos vagyok.