Az ezredvégi honi zsidóság önképe

Karády Viktor

(Zsidók a mai Magyarországon. Az 1999-ben végzett szociológiai felmérés eredményeinek elemzése. Szerkesz­tette: Kovács András. Budapest, Múlt és Jövő, 2002; 162 oldal, 1900 Ft)

Ez a kis könyv a legfontosabb tudo­mányos munka, amely a vészkorszakot átélt zsidóság Magyarországon maradó részéről valaha is megjelent.

Igaz, e fenntartásoktól mentes elis­merés horderejét gyengíti az a tény, hogy a túlélőkről eddig eleve inkább csak esszék formájában emlékezett meg a honi érdekeltségű társadalomtudomány (akár belföldi, akár külföldi ki­adású munkákról van szó), s ezek kö­zött is a legjelentősebbekhez kell sorol­ni magának a kötet szerkesztőjének szá­mos tanulmányát a magyar-zsidó identi­tás történelmi alakváltozásairól.

Ez a könyv mindenesetre annyiban egyedülálló, hogy egy ezelőtt valóban soha meg nem kísérelt, reprezentatív szociológiai adatfelvétel eredményeit foglalja össze tematikus résztanulmá­nyok formájában. A kérdőív alapján végzett, 2015 személyes interjúból álló kutatás legfőbb számszerűsített, nyers eredményei (melyeket a jelen kötet nem tartalmazza) már korábban megje­lentek a Szombat kiadásában.1 Ennek a könyvnek nem is az adatbemutatás a célja, hanem annak a kérdésnek körbe­járása, hogyan ragadható meg az ezredvégi honi zsidóság önképe vagy önmeg­határozása, azaz – mivel a csoportiden­titás mindig csak a másokkal való konf­rontációban jut érvényre „hogy ez az azonosság mily mértékben jelenik meg olyan társadalmi gyakorlatokban, ame­lyek a vizsgált csoportot a társadalom többi csoportjától objektíve megkülön­böztetik” (7. o.). Ennek megfelelően a könyv elemzéseinek vezérfonala össze­hasonlító jellegű, melynek értelmében az öt szerző az immár zömmel (s 1945 óta egyre inkább) Budapesten koncent­rálódó zsidó népesség sajátosságait minden alkalommal, amikor ennek ér­telme lehet, a fővárosi, megfelelően de­finiált össznépesség (pl. a zsidósághoz hasonló szinten iskolázottak) jellemzői­vel veti össze.

Kovács András bevezető tanulmá­nya az újfajta zsidó identitásstratégiá­kat, az öndefiníció változásainak típu­sait tárgyalja. A „Ki a zsidó?” kiinduló kérdésre természetszerűen már régóta nem lehet egyértelmű választ adni, hi­szen ez a hagyományos közösségek fel­bomlása óta „a származási és vallási kritériumok valamilyen kombinációjá­ból” (17. o.) indulhat csak ki. Itt a hang­súly a „valamilyenen” van, hiszen a tra­dicionális önmeghatározás vallási ele­meinek jó része a mai magyar zsidóság­ban nem (mint ahogy a nyugat-európai­ban sem) vagy csak kevéssé érvénye­sül. A megkérdezettek 8 százaléka ele­ve más vallású, de zsidó felekezetűnek is csak 65 százalékuk tartja ma­gát, míg a hitközségi tagok aránya mindössze 26 százalék (17. o.).

Az alapképlet tehát egy erő­sen szekularizált aggregátum, melyet viszont a nagyszülőkig mért zsidó eredet, a házas gya­korlat és a vallással való kapcso­lat jelzései szerint fel lehet osz­tani különböző típusokra. Ezek­nek megoszlása korcsoportok szerint számottevően változik. A generációs különbségek képlete elég egyértelmű. Míg az időseb­bek többségükben homogén zsidó háttérnek, a fiatalok kö­zött ez csak harmadnál kisebb arányban jellemző (22. o.). Ez az összefüggés azonban távolról sem képezi le a zsidó hagyo­mányhoz való viszonyt. Ellenkezőleg, míg az átlagnál, nevezete­sen az idősebbeknél a gyerek­korban még megtartott különbö­ző zsidó hagyományelemek (ün­neptartás, kóser étkezés, mezüze, só­letfőzés stb.) ritkábban maradnak fenn, a legfiatalabb nemzedékekben megfor­dulnak ezek az arányok, s egyértelmű (bár persze nem többségi, inkább csak a gyerekkori gyakorlathoz képest) a ha­gyományokhoz való visszatérés trendje (23 o.). Igaz, a legidősebbek, a 70 év felettiek között még többen (16 száza­lék) őrzik a hagyományt, mint a 35 év­nél fiatalabbaknál, de az utóbbiak kö­zött sokkal jelentősebb a „szimbolikus tradícióőrzők” és a „visszatérők” ará­nya (43 százalék, szemben az idősek 10 százalékával – 25. o.). Míg az idő­sebb nemzedékek, főképp a közepe­sen idősek, az 1935-1950-ben szüle­tettek végigjárták az identitáselnyomás kommunista útvesztőit, s a többinél messzebb jutottak el a hagyomány megtagadásában, a legöregebbeket ez kevésbé érintette, s a legfiatalabbak­nak az 1980-as évektől kezdve több alkalmuk volt a hagyományos életvitel re­konstrukciójára, újratanulására, s ezen túl egy pozitív zsidó önkép kialakításá­ra. Míg az idősebbek identitásukat leg­többször a stigmatizált csoportazonos­ságtól való menekülés jegyében alakí­tották ki, a fiatalabbak szüleik kötöttsé­gei nélkül, szabadon választhatják az ezentúl elsősorban nem stigmaként át­élt zsidó önbesorolást, s vállalhatják ennek szimbolikus tartozékait. A felújí­tott hagyományok azonban, felekezeti jellegük ellenére, most már kevésbé „…a vallá­sosság indikátorai… sokkal in­kább egy kialakulóban lévő et­nikai… csoporttudat számára szolgálnak csoportazonosító jegyként” (39. o.).

Az ilyen „á la carte” önmeg­határozás keretében sajátos kombinációban jelennek meg a zsidó partikularizmus és a modern univerzalizmus ele­mei, egyes jelzéseknél jól el­különíthető típusokban a többé-kevésbé homogén zsidó háttér szerint, mint ahogy ez a könyv végén összefoglalt kutatási ered­ményekből is kivehető (142. o.). Bár a hivatkozott 9. táblázat számszerű ered­ményei nem adnak pontos százalékos arányokat, egyértelmű, hogy a homo­gén vagy részben homogén zsidó ere­detűek sokkal kevésbé tekintik magu­kat magyarnak vagy európainak, és sok­kal inkább zsidónak, mint a vegyes származásúak. Az előrehaladott felekezeti közömbösödés jele az is, hogy a zsi­dó önmeghatározásban mindannyiuknál – még a vegyes hátterűeknél is – messze legnagyobb fontossága van az üldöztetések élményének vagy emléke­zetének, míg a vallásgyakorlás vagy a hitközségi kapcsolat nagyságrenddel ritkábban nyer említést a tudatformáló tényezők között (144. o.). Ezzel szem­ben Izrael létét minden kérdezett kor­osztályban egyaránt lényegesnek ítélik, elsősorban biztonsági együttható gyanánt, de ezzel együtt kollektív büszke­ség forrásaként is (145. o.)

Angelusz Róbert és Tardos Róbert kutatási beszámolója a kikérdezettek kapcsolathálóját és kulturális szokásait vizsgálja. Ez tulajdonképpen továbbra is az identitás megközelítésének újabb lényeges szempontjait szolgáltatja, hi­szen e két tényező igen nagy szerepet játszik az önmeghatározás típusainak alakulásában.

Tanulmányuk mindenekelőtt azt az (ezúttal nem váratlan) összefüggést objektiválja, hogy a korral – az idősebbek­től a fiatalabbak felé haladva – általá­ban csökken a felmenők zsidó homo­genitása (a „vegyes” hátterűek aránya például pontosan az 1954 előtt és utá­na született tíz korosztály között duplá­zódott meg, míg azelőtt csak kevéssé nőtt – 44. o.), éppúgy, mint házas heterogámiája is (45. o.). Ezen a téren azonban igen jelentős különbségeket mutatnak a jelzések a férfiak és nők között, mely utóbbiak a megkérdezet­tek és szüleik között csak kisebbségük­ben (42 százalék erejéig) léptek nem zsidóval frigyre, míg a férfiaknál ez az arány globálisan már többségi (56 szá­zalék). De megfordulni látszik valame­lyest a heterogámia általánosodásának trendje a 25 év alatti legfiatalabbaknál is, akik ugyan szintén enyhe többségükben vegyes párokat képeznek, de csak olyan gyakran, mint a náluk húsz­-harminc évvel idősebbek. A közbülső nemzedékek „vegyességi” hajlama ugyanis már sokkal nagyobb mértékű volt, ami megfelel a kommunista rend­szer kifejtette asszimilációs késztetések erejének. A zsidó házas partner válasz­tásának korcsoportos preferenciája te­hát követi az erősebb zsidó identitás­szimbólumokhoz való kötődésnek a leg­fiatalabbaknál megfigyelhető terjedését. Az 1989 utáni „felszabadulás” így vala­melyest a párválasztásban is felerősítet­te a zsidó kötődések érvényesülését.

A többségi házas keveredés minden­estre valójában továbbra is az elkülö­nülésre való markáns beállítódást ta­karja. Statisztikailag ugyanis a mai zsi­dóság részaránya az egész házas pia­con olyan csekély – még olyan lakóhe­lyi vagy rétegkörnyezetben is, mint a fő­város XIII. kerülete, vagy egyes értelmi­ségi csoportok, ahol még mindig jelen­tős a zsidóság aránya -, hogy ha nem működnének hatékony (ön)szegregációs indíttatások, a zsidó homogámia csak elenyésző lehetne.

Hasonló képletet mutatnak a kapcso­lathálóra vonatkozó adatok. A megkér­dezettek személyes kontaktusainak ke­reken 60 százaléka zsidókkal történik, ami ilyen kicsiny felekezeti jellegű aggre­gátumnál igen magas szintű elkülönülés­re utal, hiszen a létszámukban a zsidók öt-tízszeresét kitevő evangélikusoknál ez a „felekezeti homofília” csak 37 szá­zalék, s a nagyobb tömegű reformátu­soknál is csak 49 százalék (52-53. o.).

Az elkülönülés valószínűsége persze szorosan az iskolázás (magasan iskolá­zottaknál jobban kimutatható), a lakó­hely (fővárosban erősebb), a foglalko­zás (elitcsoportoknál számottevőbb), a nem (nőknél nagyobb) és önbesorolás típusainak függvénye (bár még azok­nak az érintkezési köre is 40 százalék­ban zsidó, akik magukat kizárólag „ma­gyarénak tekintik – 53. o.). Megfigyel­hető azonkívül, hogy a korral egyene­sen csökken a kapcsolatok közösségi zártsága, bár legfiatalabbaknál itt is megfordul a trend: 65 százalékuknak kizárólag zsidó kapcsolatuk van (54. o.). Globálisan a társadalmi szerkezet­ben elfoglalt hely szerint „az előnyö­sebb helyzettel együtt jár a homofil ori­entáció, tehát a zsidó kapcsolatok előnyben részesítése” (59-60. o.).

A zsidó elitek tehát manapság zártab­bak, mint a hátrányosabb helyzetűek. Ez annyiban érdekes eredmény, hogy ellentmond a korábbi történelmi tren­deknek, amelyek szerint az asszimilá­ció és az ezzel járó házas, baráti, vagy egyéb keveredés elsősorban az elitet jellemezte, bár a világháborúk közötti adatokban már feltűnő egyes zsidó munkáskategóriák számottevő vallási elközömbösülése, amely a szocialista mozgalmakban való látványos részvé­telben és vegyes házasságok gyakorisá­gában is kifejezésre jutott.

Nem meglepő viszont, hogy a kikér­dezettek partnereinek zsidó hátterével szorosan összefügg érdeklődésük zsi­dó témák iránt (65. o.), illetve a kap­csolódó partner zsidó önazonosságá­nak intenzitása (66. o.). Hasonló vonat­kozik a zsidó hitközségi vagy kulturális intézményekben való aktivitásra is. A homogén zsidó hátterűek kétötöde vesz részt ilyen tevékenységekben, szemben a vegyes háttérnek mind­össze egyötödével (68. o.).

Angelusz és Tardos tanulmánya a szel­lemi érdeklődési hálóra nézve is fontos eredményeket mutat be. Mindenekelőtt kitűnik a kikérdezett népesség a főváro­si iskolázottak átlagánál jóval intenzí­vebb hírlapfogyasztásával (71-72. o.). Igaz, ez az érdeklődés elsősorban a „bal­liberális” sajtótermékekre irányul (a Népszabadságot például az interjúala­nyok több mint fele olvassa, s közöttük a személyes kapcsolatrendszerük után „homofil” típusba soroltak közel kéthar­mada, szemben az iskolázott össznépesség alig több mint negyedével), de a többi, átlagosan is sokkal ritkábban ol­vasott újság – különösen az értelmiség­nek szánt lapok – kliensei között is ritka, hogy kisebb arányban szerepeljenek zsi­dók az átlagnál. Még a Magyar Nemzetet is (igaz, ez még a nagy múltú lap teljes gleichschaltolása előtti adat) a megkér­dezettek 5 százaléka olvasta, szemben az iskolázott fővárosiak 8 százalékával.

Ladányi János tanulmánya a fővá­rosi zsidóság lakóhelyi elhelyezkedésé­nek hosszú távú történelmi alakulását írja le, visszanyúlva a 19. századi előz­ményekre. Mint ismeretes, a városi koncentráció, különösen a regionális és nemzeti fővárosokban, a zsidóságra jellemző településszerkezet állandó vo­nása a modern korban mindenütt, ahol ezt különleges jogszabályok nem tiltot­ták vagy nehezítették meg az emanci­páció előtt. A fővárosi koncentráció Ma­gyarországon is rögtön megindult az 1840-es félemancipációs törvény után. A századfordulón a magyarországi zsi­dóságnak már mintegy negyede buda­pesti, 1919 után pedig közel fele (fő­képp, ha a zsidótörvények érintettjei­nek egészét számba vesszük). A soá túlélőinek az ismert tragikus okokból kifolyólag – a vidékiek súlyosabb vér­áldozatából s a későbbi migrációk mér­legéből adódóan – már túlnyomó több­sége fővárosi. A megkérdezettek nagy­apáinak 40 százaléka is itt élt, s a vizs­gált népességet a többi mutató (apa lakhelye, születési hely) legalább 70 százalékukban a fővároshoz köti, 86 százalékuk itt is lakik (82. o.).

A tanulmány fő témája azonban a bu­dapesti zsidóság lakóhelyi szóródása az agglomerációban, melyet a 83. és a 85. oldalon található komplex történel­mi táblázatok foglalnak össze. A hosszú távú lakóhelyi átcsoportosulás fő elemét egyértelműen a központi, „ré­gi pesti zsidó” kerületekből való elván­dorlás jelenti, mégpedig három irány­ba: az Újlipótváros felé (amely trend már 1945 előtt megindult), a budai II. kerületbe, valamint egyéb, főleg szin­tén budai zöldövezetekbe, mint a XI., a III. kerület, úgyszintén a XIV. (Zugló) is. A második világháború előtt még az érintettek 60 százaléka a régi zsidó kerületekben (a mai V-VI-VII-VIII.-ban) la­kott. Ott született az összes megkérde­zett közel fele (49 százaléka) is. Manap­ság ez az arány alig 24 százalékra zsu­gorodott, és a vizsgáltak gyerekeinek mindössze 17 százaléka él itt, azaz alig több, mint külön-külön a II. vagy a XIII. kerületben (mindkettőben 14-14 száza­lék). 1938-hoz képest a II. kerületben lakók aránya a fővárosi zsidóságban 1999-re 4 százalékról 13 százalékra, a III. kerületben 3-ról 6, a XI. kerületben 2-ről 7, a XII. kerületben 2-ről 5, a XIV. kerületben 5-ről 8, míg a XIII. kerület­ben lakóké a magas 10-ről 18 száza­lékra emelkedett. Manapság az Újlipót­város lett Budapest legsűrűbben lakott „zsidó” kerülete. (Sajnos a 83. oldal táblázatában minden bizonnyal hibásak az 1946-os évre vonatkozó s a he­lyes kronologikus sorrendből kilógó számok. Mindenesetre a számok nyil­vánvaló anomáliáinak értelmezésére a szerző nem tér ki. Hiányzik itt továbbá a zsidó településszerkezet összevetése az össznépességgel, ami talán minősí­teni engedte volna a zsidóság feltű­nően gyors zöldövezeti terjeszkedésé­nek adatait, hiszen hasonló tendenciák valószínűleg a nem zsidó népességben is megragadhatók lehetnek.)

Ami a vidéken élőket illeti, az ő váro­siasodásuk is tovább haladt előre az idők során. De a megkérdezettek kol­lektív sajátosságai között e szempont­ból talán a külföldön élő gyermekek nagy száma érdemel leginkább emlí­tést. Minden kilencedik gyerek külföl­dön él, ami magasan az országos átlag feletti arány, s jól jelzi, hogy a honi zsi­dóság kivándorlási hajlandósága az utolsó évtizedekben messze meghalad­ta az országos rokonnépességét.

A budapesti zöldövezeti diaszpórát követően (s ettől nyilván nem függetle­nül) megváltozott a zsidók által lakott házak minőség szerinti összetétele is. Ladányi tanulmánya pontosan követi a lakópark átminősülési folyamatát (87. o.). Míg 1938-ban még az érintettek túl­nyomó része (80 százalék) régi bérház­ban lakott, ez az arány 1999-re 34 szá­zalékra csökkent, főképp az 1930-as években (például Újlipótvárosban) épült bérházak (13 százalék), az új lakótele­pek (21 százalék) vagy a társasházak, sorházak és villák (17 százalék), vala­mint a kertes házak (12 százalék) elő­nyére. Az utóbbi lakástípusban, amely a kertes külvárosok jellemzője, azonban még mindig az átlagnál sokkal ritkábban laknak zsidók. Mindazonáltal a továbbra is régi bérházban lakók lakásviszonyai is megjavulhattak, hiszen manapság a ko­rábbinak alig több mint felényi arányban laknak az érintettek udvari (tehát sötétebb) lakásban (88. o.) A gye­rekek lakáskörülményei ezek szerint az eléggé durva lakás­minőségi jelzések szerint ál­talában jobbak, mint szüléi­kéi. Tehát ebből a szempont­ból is tovább fejlődni látszik a zsidóság hosszú távon mér­hető „felfelé” való mobilitása. Kár, hogy a szerző nem nyúlt vissza a századelő igen gaz­dag réteg- és vallássajátos bu­dapesti lakásstatisztikáihoz (s az ezt feldolgozó irodalomhoz sem), amelyekből ez a trend már a 20. század legelejétől fogva kiolvasható lett volna.

Ladányi munkájának érdekes hattyú­dala az a megállapítás (főképp a 96. ol­dal táblázatának tanúsága szerint), hogy a lakóhelyszerkezet átalakulása nem befolyásolta lényegesen az elköl­töző csoportok viszonyát a zsidósággal. Igaz, az Újlipótvárosban lakókat több szempontból a többinél homogénebb zsidó háttér vagy kapcsolatháló jellem­zi, de ezt már nem erősíti meg a többi­nél magasabb szintű hitközségi tevé­kenység vagy akár tagsági ráta sem. Az identitásra utaló jelzések szóródása se nem rendszeres (tehát egymással pár­huzamosan magas vagy alacsony), se nem felel meg a hagyományos vagy ke­vésbé hagyományos lakóhelyek feltéte­lezett logikájának. Például a hitközségi tagok aránya a külvárosi lakóknál a leg­magasabb, bár ők a legkevesebb „zsi­dó aktivitást” fejtik ki mind között, s az átlagnál sokkal gyakrabban vegyes há­zasok. (Egyébként furcsa, hogy Ladányi egyes adatai eltérnek a könyv más szerzőinek azonos tartalmú adataitól. így a 96. oldalon a hitközségi tagok aránya igen jelentős, 73 százalék, míg – mint ezt fentebb jeleztem – a 17. oldalon még csak 26 százalékról szólt, ami bi­zony alapvető s számítási hibával nem magyarázható ellentmondás. Úgyszintén a zsidók aránya a megkérdezettek sze­mélyes kapcsolathálójában Ladányinál 68 százalék, míg fentebb, az 52. oldalon a társszerzők csak 60 százalékról beszéltek.)

A kötet utolsó tematikus ta­nulmánya Stark Tamástól származik, aki talán heroikus­nak is mondható kísérletet tesz egy sok ismeretlenes egyenlet megoldására; a soát túlélő és Magyarországon ma­radó zsidó népesség nyers számainak felbecslésére. Vál­lalkozásának, melyet már ko­rábbi, könyvterjedelmű mun­káiban előkészített, főbb nehézségei kettős természetűek. Egyrészt a zsidó­sághoz tartozók definíciója a kommu­nista asszimiláció következtében alap­vetően megváltozott, nemcsak szekularizálódott, mint fentebb már tárgyaltam, hanem egyre inkább az önkéntes önbesorolás felé tolódott el. Így a mai „zsidók” egy része 1945-ben nem szá­mított volna a közösség tagjának. Más­részt az érintett népesség fejlődésének legtöbb számba jövő tényezőjére vo­natkozóan – a soá túlélőire, a visszaté­rőkre, a háború utáni be- és kivándor­lókra, az 1956-ban s azután eltávozókra, nem is beszélve az 1948 utáni termé­szetes népmozgalomról, vagy az „eltű­nő” asszimiláltakról – igen kevés a számszerűsített adatbázis. Ezek megbízható­sága is minden esetben kritikával értel­mezendő, s e téren leginkább csak való­színűsíthető (de nem teljesen bizonyít­ható) becslésekre lehet támaszkodni.

Stark gondosan mérlegelt becslések sokaságát értelmező s folyton maga elé görgető munkája így állandóan minimá­lis és maximális értékhatárok mezsgyéin mozog. A magyarországi túlélők számát 190 000 és 260 000 közé teszi (114-115. o.), amelyekből az izraelita vallásúak csak mintegy 144 000 főt jelent­hettek. Az anyai ágon való leszármazás szerint értékelve a demográfiai és ván­dorlási együtthatók hatását, 2000-re ke­rekítve 64 000 illetve 119 000 nagyságrendű zsidó népességszámot állapít meg (119. o.). A túlélők leszármazottainak ez utóbbi maximális számában 56 százalék nő. Közöttük a 15 évnél fiata­labbak aránya (12 százalék) kisebb, mint a 65 évnél idősebbeké (13,5 szá­zalék) (127. o.). Az elöregedés és a nők nagyobb száma azonban már közvetle­nül az üldözések után megfigyelt zsidó népesség demográfiai jellemzői közé tartozott. Az újabb eredményekhez so­rolható az a megállapítás, hogy a mun­kaszolgálatosok veszteségeinek mint­egy 40 százaléka nem a fronton történt, hanem már a szovjet hadifogság követ­kezménye volt (105. o.). Fontos az a becslés is, amely a korábban feltétele­zett alacsonyabb számokkal szemben a kommunista rendszer teljes megszilár­dulása előtti évek zsidó kivándorlóinak nagyságrendjét 40 000 körülire teszi (121. o.). Viszont Stark számításai is megerősítik a már régebbi 20 000-es becslést a 1956-os kiáramlók közötti zsidóság létszámáról (122. o.). Ez az ér­ték látszólag nem túl magas, de mégis azt jelzi, hogy a rákosista, sokak által „zsidó-kommunista uralom” gyanánt át­élt rendszerből menekülők között a zsi­dóság sokszorosan tűi volt képviselve. Ez a korszak társadalomtörténészei szá­mára nem meglepő eredmény minden­esetre úgy is értelmezhető – persze ez sem felfedezés -, hogy Magyarország volt az egyetlen új szovjet csatlósállam, melynek a soát átélő zsidósága legalább fele arányban végleg a szülőföldjén maradt.

A tematikus tanulmányok mellett Ko­vács András a könyv függelékében gaz­dag válogatást közöl és kommentál a kutatás többi, másutt ilyen formában nem tárgyalt, számszerűsített demográ­fiai, szociológiai, az identitás felfogásá­ra és a zsidóság társadalmi helyzetének megítélésére vonatkozó tényéből. En­nek az alig két tucat lapnyi összefogla­lásnak tulajdonképpen minden egyes táblázata külön reflexiót érdemelne, annyi alapvető társadalomtörténeti ta­nulságot hordoznak. Ebből a sokrétű anyagból csak néhányat jelzek itt, fő­képp olyanokat, melyek önmagukban is pontosítani engedik a jelenkori honi zsi­dóság sajátos kollektív profilját a fővá­rosi össznépességgel összehasonlítva.

Itt is kitűnik mindenekelőtt a zsidó­ság továbbra is az átlagnál sokkal „ma­gasabb” rétegszerkezete illetve iskolá­zottsága (akárcsak történelmileg a nem­zetállami modernizáció kezdeteitől fog­va). A kutatásban vizsgáltak jóval több mint fele vezető állású vagy értelmiségi volt (138. o.), hasonló arányban főisko­lai vagy egyetemi diplomás is (137. o.), szemben a fővárosiak mindössze ne­gyedével. Ez a markáns eltérés a társa­dalmi mobilitás végeredményeit illető­leg annál érdekesebb, hogy a háztartá­sok felszereltségében és általában a kü­lönböző használati cikkekkel való ellá­tottságban (pl. autó, nyaraló, számító­gép) a zsidóság és az iskolázott főváro­siak között vagy nincs számottevő elté­rés, vagy ez néha egyenesen a nem zsi­dó csoportok előnyére alakul (139. o.).

Ami a zsidó identitás erősségét és tartalmát illeti, fontos megfigyelés, hogy a többé-kevésbé homogén háttér csak marginálisan befolyásolja és ma­gyarázza a kutatásban észlelt különbségeket. Az „erős zsidó érzésűek” összaránya 71 százalék volt a kizárólag zsi­dó felmenőkkel rendelkezőknél, de szintén többségi (56 százalék) a vegyes hátterűeknél (142. o.). A zsidó tudat ha­tástényezői között mindannyian majd­nem egyformán az üldöztetések tudatát vagy emlékét említik első helyen, bár a többi lehetséges tényező felbecslésé­nél már jobban megoszlanak a vélemé­nyek, amennyiben a vegyes hátterűek­nél rendre kisebb súllyal esik a latba pl. Izrael közelsége vagy a zsidó házastárs (144. o.). Érdekes itt – s ez megint a megkérdezettek átlagosan magas szekularizáltságára enged következtetni -, hogy a vallást vagy a hitközségi kapcso­latot mindannyian és majdnem egysé­gesen a viszonylag legkisebb horderejű önazonossági tényezőnek tekintik, felénél is kevesebb fontosságot tulajdonít­va ezeknek, mint például az üldöztetés élményének, a felmenők zsidóságának, az identitás szubjektív érzésének vagy a zsidó kultúrának.

Az antiszemitizmust a mai magyar társadalomban a megkérdezettek több mint harmada (37 százalék) „nagynak” ítéli, de majdnem harmada (s a 34 éven aluliak 39 százaléka) „csekélynek” (148. o.). Viszont túlnyomó több­ségük (63 százalék) szerint az antisze­mitizmus szintje az utóbbi időkben nőtt (149. o.), és pontosan egyharmaduk úgy véli, hogy a következő évek­ben ez tovább is fog nőni (150. o.), bár üldözésektől csak elenyésző arányban (4 százalék) tartanak (151. o.).

Végül igen érdekes eredményeket hozott a kutatás a zsidóság ideológiai­-társadalmi beállítottságának jelzései­ről, melyekből az országos vagy a bu­dapesti átlagnépességhez viszonyítva rendre az átlagnál lényegesen toleránsabb és (gazdaságilag és politikailag) liberálisabb kollektív összkép bontako­zik ki. Legyen szó drogfogyasztásról, prostitúcióról, halálbüntetésről, cigány­ellenességről stb. (154. o.), vagy a mi­nősített idegengyűlölet egyéb honi vál­tozatairól (156. o.), a megkérdezettek minden szempontból sokkal engedéke­nyebb magatartásról tesznek tanúbi­zonyságot, mint a nem zsidó átlag. így például még az arabokról is szignifikán­san jobb véleményt hangoztatnak, mint a többiek, bár a svábokról – noha igen magas szintű pozitív megítéléssel – már nem: a kutatás interjúalanyai a négereket lényegesen rokonszenve­sebbnek tartották a sváboknál…

Kovács András elemző konklúziójá­ban (157-159. o.) röviden nem keve­sebb mint kilenc (itt jórészt nem emlí­tett) attitűdkötegből állít elénk tipoló­giát az ezredvég magyarországi zsidóságának ideológiai-mentalitásbeli megosz­tottságáról. Megkülönböztet egy többsé­gi (56 százalék), jórészt vallástalan s az értelmiség által dominált, liberálisnak minősített típust, valamint két kisebb­ségi típust, a vallásos-konzervatívot (9 százalék), és a baloldali-konzervatívot (35 százalék). Ezek kialakulása viszont a kutatás szervezőjének végső megállapítása szerint – már egyáltalán nem függ össze a családi háttér homogén vagy vegyesen zsidó jellegével (159. o.). Emlékszünk, hasonló eredményre jutott Ladányi János a lakóhelyi szétszó­ródás fentebb tárgyalt vizsgálatánál is.

A mai, messzemenően szekularizált zsidóságban tehát a felmenőkkel való kapcsolat tudat- vagy viselkedésmegha­tározó jelentősége tendenciálisan el­halványulni látszik. A „zsidóság” mint a felmenők felekezeti minőségével objektivált kulturális tőke mintha elvesz­tené korábbi hatóerejét. Az a tény, hogy a tudati s beállítottságbeli válasz­tásokat a leszármazás változói immár csak gyengén határozzák meg, minden bizonnyal a mai zsidóság „asszimilá­ción túli” helyzetének terméke. Ez, sommásan szólva, egy olyan történelmi állapot, amelyben az érintettek a társa­dalmi valósággal való kapcsolatukat már nem (vagy egyre kevésbé) a korábban sorsdöntő soknemzedékes asszi­milációs mobilitás terve szerint rende­zik, hanem inkább (s egyre inkább) a személyesen vagy kollektíván megélt, de saját nemzedékük élményforrásai­ból kialakított társadalmi érdekeik, ér­tékeik és érvényesülési stratégiájuk logikája szerint.

Ez a helyzet mégsem jelenti azt, hogy a honi zsidóság teljesen beilleszthető lenne a magyar társadalom egyéb, sajá­tos kulturális-felekezeti hagyományt hordozó aggregátumai közé, s a „zsidó­ság” megszűnt volna egyedülálló cso­porttudat-formáló tényezőt képezni. Meggátolja ezt a soá emléke, a nemze­dékeken át továbbörökített trauma és a továbbélő antiszemitizmus is. Mindket­tő, bár történelmi múltra (is) utal, a ma élő nemzedék élményvilágának konk­rét részese, melyek továbbra is a minő­ségi „másság” dimenzióját kölcsönzik a magukat zsidónak tekintők közösség­élményének, elkülönítve ezt a többi ho­ni vallási vagy etnikai jellegű csoporttu­dat megnyilvánulásaitól.

Ennek a rendkívüli tanulmánygyűjte­ménynek a fentiekkel távolról sem le­hetett kimeríteni tudományos és köz­életi hozadékát. Ahhoz, hogy a kutatás minden tanulságára azok fontosságá­nak megfelelően reflektálhassunk, igencsak kívánatos lenne a jelen könyv anyagánál sokkal teljesebb kutatási be­számoló közzététele, amelyben a felvé­tel összes, többé-kevésbé független és függő változóinak statisztikai összefüg­gésrendszere pontos megjelenítést nyerne.

1 Kovács András: Zsidók és zsidóság a mai Ma­gyarországon. Egy szociológiai kutatás eredményei, Budapest, 2002 (24 oldal).