Káddist mondani

Az utóbbi időben felvettem azt a szokást, hogy elmon­dom a káddist, a zsidó búcsúimát, a keresztényekért is. Ez talán szokatlannak tűnik, de nincs szükségem ésszerű magyarázatra, hogy megindokoljam, miért ter­jesztem ki ezt a hagyományos zsidó családi szokást nem­-zsidókra. Azok az emberek, akikért káddist mondok, mind kiterjedt családom tagjai voltak, a feleségem hozzátartozói.

Mégis értetlenül állok saját új keletű szokásommal szem­ben. Mert még mindig túlságosan élénken emlékszem életemnek arra a szakaszára, amikor a káddis elmondása mindennapos kín volt, az árva gyerek boldogtalan meghök­kenésének és zavarának mementója egy olyan világban, ahol mogorva öregemberek utolsó szürke éveiket olyan imák szer­tartásos ismétlésével töltötték, amiknek szövegét nem értet­ték.

S most itt állok magam is idősen a világban, amivel nem vagyok megbékélve, túl gyakran haragszom és megragadok minden alkalmat, hogy elmondhassam ugyanazt a káddist, amely 60 évvel ezelőtt a létezésemre mért csapás volt!

Miéit térek rendületlenül újból és újból vissza arra a kiinduló pontra, ahonnan oly hosszú és kemény küzdelem árán emelkedtem fel?

Vajon azért-e, mert – mai kifejezéssel élve – a halál az „én ügyem”? Lehet, hogy más rossz idők emléke, mikor szen­vedtem vagy szenvedést okoztam, az, amiért vezekelni akarok Isten nevének eme megszentelésével? Vagy azért, mert titok­ban egyetértek a midrással, ami szerint az „imádság félút a bűnhődés felé”?

11 éves voltam, amikor apám – számomra hirtelen – meghalt. Igazság szerint, hetekkel korábban komoly szívin­farktusa volt, és kérésére meglátogattam a kórházban. Világoskék szeme különös, rejtélyes, szánakozó pillantást vetett rám, azt mondta, menjek el. Egy héttel később otthon halt meg.

Az első és sokáig egyetlen reakcióm a bizonytalanság volt. Egyszerűen nem tudtam, hogy mit kell éreznem. Találkoztam már a halálra való utalással könyvekben (valójában drámai leírásokban), amiket olvastam, de egyik sem készített fel a halált követő időszak dermedtségére. A könyvekben szereplő emberek rendszerint egy-két soron át boldogtalanok voltak, aztán folytatták izgalmas életüket. Számomra az élet teljesen megállt. Ez volt az? Ennyi az egész?

Egy kora reggelen anyám váratlanul az apám nevét kiál­totta közös hálószobájukban. (Már akkor is a képtelenséget éreztem: apám neve Szimhá volt, ami örömöt jelent.) Aztán azt mondták a bátyámnak és nekem, hogy a papa meghalt.

Elveszettnek éreztem magam. Senki nem magyarázott meg semmit. Volt temetés, amire nem emlékszem, aztán egyhetes gyász következett, amikor otthon ültünk. Volt egy apám, akit jóformán nem ismertem. És most elment. Soha nem volt óriási helye az életemben, de ez a hely most kiürült. Évekkel később meghatott Jób halandóságról szóló összefog­lalása. „Lakóhelyén sem tudnak róla többé” (Jób 7,10). Pon­tosan úgy, mint apámról.

Apám ritka vendég volt otthon. Hébert tanított két isko­lában: az egyik, ahol teljes állásban volt, az un. „progresszív” Talmud Tóra iskola volt (itt inkább héberül folyt az oktatás, mint angolul vagy jiddisül), a másik egy jesiva volt, ott alkalmanként helyettesített. A bátyámmal együtt hét­köznapokon az általános iskola után részt vettünk a papa Talmud Tóra oktatásán.

Apámmal kapcsolatban főleg arra emlékszem, milyen szenvedéllyel foglalkozott az oktatásommal. Mikor meg­tanultam olvasni, hazahozott egy ábécés könyvet a jesivából, ahol délelőttönként az általános iskola tananyagát követték. Személyesen vitt el a szomszédságunkban lévő könyvtárba és gyerek- olvasójegyet kért nekem. (Ezt azonban visszau­tasították, túl fiatal voltam még hozzá.)

Mikor már jól ment a Talmud Tóra, apám görcsös kísér­letet tett arra, hogy Amosz könyvét otthon tanítsa meg. Minden ilyen külön foglalkozást egy tízcentessel próbált megédesíteni, de mikor látta, hogy valójában nem érdekelt és inkább játszottam volna, akkor hagyta az egészet. (Nekem soha nem volt üzleti érzékem. A bátyám kiérdemelte a baseball-kesztyűt azzal, hogy apámnak kedvében járt a tanulás­ban.)

Egyéb munkáin túl, apám magánórákon bár-micvára készített fel fiúkat (ez még az ősidőkben volt, a lányok bát-micvája még nem dívott). Úgyhogy minden este későn jött haza, én alig láttam lefekvés előtt.

Évekkel később a kezembe került a népszerű Morris Rosenfeld jiddis verseket tartalmazó kötete. Borítója egy felfuvalkodott kapitalistát ábrázolt, aki a szó legszorosabb értelmében szívta egy vézna munkás vérét, a munkás köldökébe vezetett csövön keresztül. Az egyik vers különösen megtetszett: egy kizsákmányolt, egészségtelen üzemben dolgozó munkás szívszorító kesergése saját sorsa fölött. Arról siránkozott, hogy kora hajnalban megy el otthon­ról és csak késő éjjel ér haza. Csak akkor láthatja drága kis gyermekeit, amikor már alszanak. És ők sohasem látják őt.

Ahogy a verset olvastam, azt gondoltam, hogy az én keményen dolgozó apám is ugyanebben a helyzetben volt. De mostanában nem tudom, mi volt ez: önként vállalt robotolás, a papa a munka megszállottja volt, vagy valóban jobban szeretett távol lenni otthonról. (Anyám és ő, mint később megtudtam, nem fértek össze.)

Mikor letelt a siv ’á – az egyhetes otthoni gyász – tájékozott bátyám közölte velem, hogy egy éven keresztül naponta háromszor, reggel, délben és este káddist kell mondanunk. Meg voltam döbbenve. Naponta háromszor? Egy teljes éven át? Egy imaházban, sálban, ahol megvolt a minján, a szük­séges lélekszám?

Mégis, bár félénken és némileg ijedten, de kíváncsi voltam erre az új tapasztalatra. (.Szerettem a kalan­dos történeteket.) így másnap korán reggel az ál­talános iskola előtt megjelentem a szomszédságunkban lévő, utcáról nyíló sálban. Nem volt nagyon rossz. Jártas és öntuda­tos bátyám velem volt, örült, hogy megmutathatta a dolgok csínját-bínját; mikor kell felállni, mikor szabad leülni, mikor kell káddist mondani. A bátyám gyámkodása alatt minden jól ment azon a reggelen. A bajok a következő nap kezdődtek.

Anyám szerény, mértékletes asszony volt, de élvezettel mutatta ki a modern nő felsőbbrendűségét. Szerette magát „frum”-nak hívni, de nem „mesügene frum”-nak, azaz isten­félő, de nem bolond istenfélő (mint bizonyos személyek). S mint ilyen, nem értette, hogy fiatalabbik árva fiának, miért kellene hajnalban kelni, hogy káddist mondjon. Napi két káddis elég.

Szokás volt – ma is az -, hogy a délutáni és esti imákat egyfolytában mondják, közvetlenül naplemente előtt és után. Azokban az időkben ez kitűnő, praktikus megoldás volt a ruhaipari dolgozók számára, Íriszen így időt és pénzt takarítottak meg, nem kellett délután otthagyniuk a var­rógépet, szabóasztalt és nem vontak le a fizetésükből sem a kiesett időért. Ez azt is jelentette, hogy a napi két káddishoz elég volt csak egyszer elmenni a súlba, késő délután.

Tehát a második nap – megúszva a reggeli imát egyedül mentem az imaházba a délutáni és esti imák idejében (elfog­lalt bátyám valahol a városban mondott káddist). Előző nap túlságosan zaklatott voltam ahhoz, hogy tisztán lássam a súlt. Most szemügyre vettem és megrendültem. Sivár, kopott volt, évek óta nem festették ki. Csak a könyvek voltak lenyűgözőek, a Talmud szamárfüles példányai, fölöttük törékeny aggastyánok vitatkoztak rekedtes, sipító, meg­zavarodott hangon. Ahogy beléptem, felnéztek, s hirtelen megértve, hogy leendő káddisimádkozó vagyok, elhallgat­tak. Valaki rácsapott a pulpitusra: „Minhá!” És elkezdődött a délutáni imádkozás. Nem volt vezető. Mindenki maga imádkozott.

Felfedeztem egy sziddurt vagyis imakönyvet és hamar megtaláltam, hol tartottak. De az öregek olyan gyorsan olvastak, megcsonkítva a kívülről tudott imákat, hogy hama­rosan teljesen elvesztettem a fonalat. Minden ima első szavát hangosan kiáltották, megértettem, de aztán újból lemarad­tam.

Hűséges Talmud Tóra tanuló létemre, furcsa módon soha nem voltam súlban. korábban soha nem olvastam az imákat. Mivel apám értelmiségi volt, a XIX. századi haszkala (felvilágosodás) iskolájának racionalistája, kultúrája, s nem hite szerint volt zsidó. Mint szakképzett hébertanár, szük­ségesnek tartotta, hogy szombatonként elmenjen a súlba, de nem tartotta fontosnak, hogy engem is elvigyen. Így megle­hetősen felkészületlen voltam, hogy helyesen mondjak kád­dist érte.

Nemsokára befejeződött a délutáni ima. Reményteli csend lett, az emberek rám néztek. Végül valaki megint rácsapott a pulpitusra: „Káddis!” Elmondtam.

Ugyanez történt az esti ima végén. Én, a fiatal Talmud Tóra diák állandóan lemaradtam a gyors veteránok mögött. Valójában soha nem sikerült az imák sorrendjében helyesen tájékozódnom, egészen addig, amíg az egyetem judaisztika karán megtanultam ennek a kezdeti őrületnek a módszerét

Mégis, ami a legkülönösebb, hogy még ifjúságom fájdalmas vajúdásában is élveztem káddist mon­dani. Ez ma is így van, annak ellenére, hogy az ima apám váratlan halálával és a poros súl, – gyermeki elmém szerint a szenilitás bástyája – képzetével társul.

Az Új Testamentumban valahol az áll, hogy az élet közepén a halál felé tartunk. Nyelvekből jó voltam: a káddis az arameus és a héber keveréke. Halottakért olvasni egy részben idegen nyelven íródott imát egyenlő a halál közepén az élet felé tartani? (A nyelv életem lényege.)

Vagy túlzott a hasonlat? Tisztán emlékszem az örömre, mikor az arameus nyelvű káddisban megfejtettem a héber elemeket: pl. az arameus málkhútá-ban a héber málkhút-ot (királyságot). Nem érdekelt nagyon (vagy tudatosan) Isten nevének megszentelése, a káddis célja. A szavak hangzását szerettem, de közömbös voltam a vallási konnotációra.

Ma is ez a helyzet? Vagy teljesen ez volt a helyzet már akkor? Vagy előttem ismeretlen okból mondom a káddist olyan lelkesen? W. H. Audennek van egy sora, melyet előszeretettel ismételgetek magamnak és másoknak is: „Oly erők éltetnek, melyekről úgy teszünk, mintha ismernénk.” (Az Ernst Toller német-zsidó költő emlékére írt versében talál­ható ez a sor, aki a második világháború alatt New Yorkban öngyilkos lett.) A kulcsszó – szoktam mondani – az „éltet”.

A káddis erő, mely éltet? Ebben a meglepő mondásban rejlő igazságot a csontvelőmben érzem. De mit jelent pon­tosan vagy akár pontatlanul? Mi köze a káddismondás iránt érzett kényszeremhez? Milyen erő akaratából teszem?

Végül nem mondtam káddist egy teljes éven át a hagyományos módon. Apám tavasszal halt meg és nyáron táborozni küldtek. Mikor vége volt a tábornak, már nem mentem vissza a szörnyűséges sálba.

De az évek folyamán sokszor el­mondtam a káddist, ezt a búc­súimát, s az utóbbi időben egyre gyakrabban, ahogy szeretteim osztoztak minden ember sorsában, vagy a Biblia szép kifejezésével élve,

„eltávoztak, hogy őseikkel alud­janak”. Ahogy autómmal a külvárosi zsidó hitközség központja felé tartok, az istentiszteletek helyére, egy­folytában azon csodálkozom, hogy én, aki Isten létezésében is kételkedem, vissza-visszatérek a káddishoz: Lehet, hogy a „hit nyelvének zenéje” kavar úgy fel?

Zene?… Emlékeimben kutatok.

Úgy öt évvel ezelőtt lemásoltam egy részletet Goethe asztali beszélgetésé­ből a jegyzetkönyvembe. Goethe közeli párhuzamot von a zene és az istenimádás között: „A zene (csakúgy, mint a költészet) olyan abszolút erővel bír, amit senki nem tud meg­magyarázni. Ezért nélkülözhetetlen a zene a vallásos szertartásokon: az egyik fő eszköz, melynek segítségével csodálatos hatást lehet gyakorolni az emberekre.”

Nehezen ismerem el, hogy a káddis „csodálatos hatással” van rám. Vajon a weimari bölcs nem hódolt-e be a gunyoros, szándékos fellengzősségnek? Mint tudós költő és drámaíró, a weimari hercegség kancellárja nem értett egyet a Midrás rab­bijaival (mint én), hogy a csodák a szináji kinyilatkozással befe­jeződtek?

Ő is, a rabbik is tudták, hogy a csodák nem napi történések a vallásos szertartásokon, az istenimádásban, hacsak nem metaforikusán. Goethe úgy használhatta a „csodálatos” szót, ahogy ma azt mondjuk „fantasztikus” (s ebben semmi vallásos vagy egyházi utalás nincs).

Csak tűnődöm. Akárhogy is, engem is meghatott az evangéliumok dala, melyet a közép-tennessee-i átlagem­berek olyan átéléssel énekeltek, hogy a könnyeim potyogtak. S időnként azon veszem észre magam, hogy – halkan és hamisan, nincs hallásom – a káddis kezdő szavait énekelem.

Eddig a káddisról beszéltem absztrakt módon. Itt az ideje, hogy elolvassuk a káddis saját szavait, hogy megérezzük igazi lényegét:

„Magasztaltassék és szenteltessék meg az ő nagy neve a világban, amit kedvére alkotott. És terjessze ki az ő uralmát a ti éltetekben és a ti napjaitokban és Izrael egész házának életében és közeli időben – és mondjátok erre: Ámen!

Áldott legyen az ő nagy neve mindörökkön örökké! Dicsértessék és dicsőíttessék, magasztaltassék és föl­emeltessék hódolattal emlegessék, dalban foglaltassék, áldassék és szen­teltessék meg a Szentségesnek a neve – dicsértessék minden áldáson és min­den éneken és minden dicsőítésen és minden vigasztal ásón felül – és mond­játok erre: Ámen!

Óh, fogadd el kegyelemben és irga­lomban a mi imádságunkat.

Egész Izrael imája és könyörgése jusson kegyelemben az Égi Atya elé – és mondjátok erre: Ámen!

Dicsértessék Istennek neve mostan­tól fogva mindörökre!

Békének telje szálljon az égből mifölénk és egész Izrael fölé – és mondjátok erre: Ámen!

Aki békét szerez az ő ma­gasságaiban, az szerezzen békét és nyugalmat minekünk és egész Izrael­nek – és erre mondjátok: Ámen!”

(Kiss Arnold fordítása)

Nahum Glatzer Language of Faith (Schocken, 1967) litur­gikus antológiája közölt angol fordításához írott lábjegyzete arról tájékoztat, hogy a káddis eredetileg Isten királyságának eljöveteléért szóló ima volt, amit a közös tanulás után mondtak el, és csak később vált a zsi­nagóga liturgiájának részévé, ahogy az i.sz. 600 körüli említésben olvasható. A szokás, hogy az elhunyt szülőkért a gyászév alatt káddist kell mondani, a középkori Németország­ból ered. A központi téma „szen­teltessék meg az Ő nagy neve” az Ó Testamentum Dániel könyvére és a Talmud egyik szakaszára utal. A káddis összehasonlítható az Új Testamentum egyik leggyakrabban mon­dott imájával is:

Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved.

Legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.

(Máté 6,9-10. Károli-féle Szent Biblia)

Világos, hogy hívő zsidók és keresztények egyaránt Isten uralmának – a világegyetem bármely részén – létrejöttére vágynak (bár a zsidók már nem foglal­koznak térítéssel, mióta a 4. sz.-ban a frissen keresztény hitre tért római császár, Constantinus is megtiltotta a keresz­tényekkel való versengést).

Én nem vagyok utópista. Megértem, miért vágyik oly sok ember arra, hogy a föld megmeneküljön az ember bűnre való hajlamának következményeitől. De gyanítom, az emberséget sem a múltban, sem a jövőben nem fogja, nem tudja megvál­tani sem holnap, sem a világ végén Isten vagy ember, Isten alakjában ember. Lehet, hogy egyszerűen nincs képzelőerőm. Csodálom, sőt irigylem is a reformerek, for­radalmi lelkületű emberek lelkesedését, de nem osztom az évezredes reményeket a világgal kapcsolatban. Boldog leszek, ha a saját privát hibáimért vezekelni tudok – épp elég lenne az is.

Bár égetően kívánatos lenne a káddis kérelem – az Isteni szentség – „mennyből bőséges békét hozó” azonnali meg­valósulása, mégsem ez teszi olyan jelentőssé számomra a káddist.

Ahogy figyelmesen elolvasom, majd meghökkenve újraolvasom az imát, két teljesen privát, személyes soron akad meg a szemem. Megdöbbenten és gyanakvó szemmel nézem erőteljes jelentésüket: ,,Ő minden áldáson, minden éneken, minden dicsőítésen és minden vigasztaláson felül” áll.

Jól olvasom? Miért rendelték el azok a középkori rabbik, hogy a gyászolók ezt az imát mondják, mikor ez arra em­lékeztet, hogy Isten az emberi gyász fölött áll? Hogy megalázzanak? Mi történt a híres „vigasz a vallásban”-nal? Csak a drasztikus „Isten akarata teljesül”-re vagyunk hagyatva? Távoli, misztikus lényére, a szavakkal ki nem fejezhető „az Ő útjai nem a te útjaid”-ra?

Úgy tűnik, igen, csak erre hagyatkozhatunk. És – ki tudja? – talán már gyerekként is felismertem, hogy a káddis részben ismerős, részben idegen nyelvű, nagyszerű zenéje nem apám nyilvánvalóan értelmetlen halálát – vagy az én majdani halálomat – hivatott igazolni. Talán azért, mert a halálnak nincs értelme. De nem ezért van Isten? Nem ő az univerzum értelmének eszméje?

11 éves koromban nem voltam metafizikus. De összefüg­gést érezhettem a súl öregemberei, – akik engem lehagyva vágtattak végig az imákon – között érzett megalázottság és az „értelmetlen” káddis elmondása között, az ima, mely Istent dicsőítette, de semmibe vette az én néma gyászomat.

MEGALÁZÁS… Néhány évvel ezelőtt meghökkentett Natan Saranszkij memoárjának egyik erőteljes részlete. A szovjet disszidens azt mondja, hogy a KGB szándékos terve, mellyel őt akarta lealacsonyítani, felbecsülhetetlen értékű igazságra tanította meg. Ruhájától megfosztották, kapcso­latát a külvilággal – levelek, rádió – elvágták, verték, gúnyol­ták. Már majdnem megadta magát e klasszikus taktikának, amivel emberi mivoltából akarták kifosztani, amikor egy napon, keserűsége mélyén olyan irányelvet dolgozott ki, mely kifejezte önrendelkezését és erőt adott a kínok elviseléséhez: „Senki nem tud megalázni, csak én saját ma­gamat.”

S most azon kezdek tűnődni, vajon az, hogy minden alkalmat megragadok a káddis elmondására, nem dac-e – a saját magamra kiszabott – megalázás emlékével szemben, melyet zavarodott gyerekként éreztem a betegek patetikus világában, abban a haldokló gépiességben és megszokásban? Vagy talán sztoikus felnőttként és nem dühös gyerekként, azért mondok káddist újra és újra, hogy annak kemény igazságát, az „Isten minden vigasz fölött áll”-t erősítsem meg?

Manapság, mint a halál jelenlétében gyakori gyászoló, hálásan, sőt, örömmel fogadom el Isten felsőbbrendűségét a túlzottan szokványos, nagyon is érthető emberi óhajjal, a vallás vigaszával szemben. A jó szándékú magyarázatok, me­lyeket Jób barátai adtak neki indoklásul Isten nyilvánvalóan értelmetlen ellenségességére a jó és igaz Jobbal szemben, nem volt-e egyfajta esedezés Jóbnak és annak az Istennek a szenvedéséért, akinek az – érthetetlen – akarata teljesült? Számomra a halál az halál, a gyász gyász, mindkettő elkerül­hetetlen és nincs megalázás Isten kérlelhetetlen akaratába való beletörődésben, bármilyen rejtélyes is ez az akarat.

Leviticus könyve jól illusztrálja ezt a föld visszaadásával az eredeti tulajdonosnak a jubileumi évben: „Mert a föld az enyém (Istené) és te csupán idegen vagy, aki a bérlőm lettél.” Tehát a mögöttem álló káddissal el tudom fogadni bérleti viszonyomat a földön. Isten a „vigasz a gyászban” fölött áll, én pedig az örökké tartó bérlő lét megalázása fölött állok.

Előre látom, hogy életem végéig káddist fogok mondani, azokért, akiket szerettem.

Igen, talán ez már csupán az apám halálával és a saját nem olyan távoli halálommal való foglalkozás utolsó fázisa.

Igen, talán csak burkolt kísérlet, hogy levezekeljem azt a sok rosszat, amit tettem, vagy amit velem tettek tévedésből vagy szándékosan.

Igen, lehet, hogy nem saját akaratból teszem, hanem valamilyen általam teljesen ismeretlen földöntúli akaratból, mely éltet – a bennem lévő erő akaratából, ami életem igazi értelme.

Elfogadom, valójában átölelem mindezeket a magyaráza­tokat, miért mondom oly buzgón a káddist.

Talán az első és legegyszerűbb magyarázat, a legkevésbé racionális és igényes, ami a legközelebb áll személyiségem­hez; a nyelv, a nyelv zenéjének, a hit nyelvének szeretetéből mondom a káddist.

Agnosztikus maradok, aki szerint Isten létezése se nem bizonyítható, se nem cáfolható – bár az én esetemben őszintén kívánatos. Ezzel a paradoxonnal küzdöttem egész életemben vagy legalábbis az apám halála óta.

Saranszkij említett memoárjában azt mondja, hogy be­börtönzése alatt mérhetetlen erőt adott neki a hászid mester, a braclavi Nalunan rabbi mondása: „Az egész világ egy nagyon keskeny híd. A lényeg az, hogy ne féljünk.”

A szeretteimért mondott káddis – remélem – erőt ad hozzá, hogy túlzott félelem nélkül haladhassak át ezen a keskeny hídon.

Markó Beáta fordítása

קדיש :תום יתנדל ולהקדש

שלה ר?א לכללא

די־ללא ללעיסה וללליך מלכותה. לחליכון וליומיכון ולח:•^, דלל־לית י^ראל

3?1{לא ולזמן קריב לאמרי אמן. :הא שלה כלא מלכך לכלם ולעלמי ¥למ:א. לו!לרך ילשסכח

וללמאר ויתרימם ולר!נשא ולתהדר וללועלה ולתהלל ?!מה לקולןזא לליך הוא לכלא*) מן לל לללסא ושילסא

יזשלמסא ונלמסא

דאמילן לכללא

ואמרו אמן:

להא שללא כלא מו שמלא

וחלים

ללינו ועל־לל־לשלאל (אמיו אמן: עולה שלום כלרוליו ^הוא לכשי׳ שלים כלינו וכל־לל־לשלאל (אמיו אמן: