Kaddis a meg nem született gyermekért

Kertész Imre:

„Nem!” jajdul fel a könyv első szava, és ez a tiltakozás, úgy, fel­kiáltójellel, idézőjelben még tizennyolcszor ismétlődik, s a fejezetek nélküli műben a tizennyolc „Nem!” töri csak meg új bekezdésként az író monológját, amelynek mondatai olykor egy-egy oldalt is kitesznek. Pedig az első „Nem!” nyelvtanilag nyilvánvalóan helytelen, mégis hasz­nálja a választékos stílusú Kertész Imre, amikor hőse arra a kérdésre felel, hogy van-e gyermeke? Valójá­ban már ezzel az első szóval hárítja el feleségét, aki ugyan a könyv dra­maturgiája szerint csak a befejezés előtt esdekli: legyen gyerekük! Ezért a nemért, ennek megmagyarázásáért íródott a mű, és ezzel lett a XX. század végi kelet-európai zsidóság újabb fájdalmas dokumentuma.

Nem a tények összegyűjtése vagy felsorakoztatása értelmében doku­mentum, hiszen benne ezekből egyet­lenegy sincs, az egész mű vallomás. Azzá életérzete, érzékenysége, filo­zófiája teszi, annak ellenére, hogy – bizakodással mondhatjuk – nem ál­talános, vitatandó! Számomra mégis a könyv tudatosította, hogy e föld­részen a zsidóság számának apasztása a lágerek felszabadítása után is folytatódott: nem akartak utódot a lelkileg sérültek. Igaz, Magyarorszá­gon általános jelenség a kiscsalád, de arról nem készült felmérés, hogy ez mennyire veszélyezteti a zsidósá­got. Okkal tartok attól, hogy rólunk a statisztika az országosnál is gyá­szosabb képet mutat.

Kertész Imre hőse nem beszél nemzeti, nemzetiségi méretekben, csupán magáról, feleségéről, a „De szép zsidó lányról”, a neki mondott nemről. Pesszimista érvrendszerét nem lehet egy recenzióba begyömö­szölni, hiszen ahhoz egy egész könyv kellett. A „Nem!” megélt fájdalmak­ból, túlzott érzékenységből, bizalmat­lanságból és a bizonytalanságból ered. A XVI. századbeli bölcs, Montaigne tanítását elfogadva (magam vagyok könyvem anyaga) inkább tartom Kertész alkotását esszének, mint kisregénynek. Nincs is a könyvben egyetlen cselekmény, csu­pán elmélkedés tettekről és meg nem tettekről. így hát a „KADDIS a meg nem született gyermekért” nem pi­hentető olvasmány, hanem megrázó korkép. Olvasás közben nem lankad­hat a figyelem, nem lehet egyetlen szó felett se elsiklani, mert az már akadályozhatja a megértést, többször kell a szemmel már felfogottakkal visszatérni a mondat elejére, ame­lyekből egyik-másik, mint már em­lítettem, terjedelmével olykor oldal­nyi visszalapozást igényel.

Tisztelet a kiadónak, hogy az 1990-es könyvnapra – a krimikkel, pornókkal versenyző korszakban – ezt az értékes, különleges, ám hasz­not bizonyára nem hozó művet szép külsővel megjelentette.

(-ai)