Judith Kestenberg előadása Budapesten

Dr. Judith Kestenberg professzor, New York-i pszichoanalitikus a Ho­locaust lelki következményeinek gyógyításával és kutatásával foglal­kozó szakemberek egyik legneve­sebbje. Életre hívója és egyik veze­tője a Jerome Riker International Study of Organized Persecution of Children elnevezésű szervezetnek, amely a Holocaust gyermektúlélői­nek háború előtti, alatti és utáni sorsát, életpályájuk alakulását, pszi­chológiai és társadalmi problémáit tanulmányozza. A szervezet több­nyire önkéntes aktivistái összegyűj­tik és elemzik az idevonatkozó szak- és szépirodalmat, memoárokat stb., interjúikat készítenek gyermektúl­élőkkel. Az interjúkészítés az Egye­sült Államokban kezdődött a nyolc­vanas évek elején, de ma már Iz­raelben, valamint több európai or­szágban, közöttük Magyarországon is készítenek interjúkat gyermektúlélőkkel.

Kestenberg professzor 1989. július 24-én nagy érdeklődéssel kísért elő­adást tartott a Garay utcai klubhe­lyiségben. Az előadást az MZSKE Múlt és Jövő köre közösen rendezte a Ferenczi Sándor Egyesülettel.

A lengyelországi származású, sok évtizede Amerikában élő pszicho­analitikus idős korát meghazudtoló energiával és szellemi frissességgel beszélt. Mint elmondotta, míg ko­rábbi vizsgálatai a túlélők gyerme­keire vonatkoztak, addig újabb ku­tatásaiban a gyermektúlélőkre for­dítja a figyelmét. Azt próbálja meg elemezni, hogy azok, akik a Holo­caustot gyermekként szenvedték el, az adott pillanatban hogyan reagál­tak a veszteségre, s hogyan tudták azt a későbbiekben feldolgozni. (A magyarországi túlélők gyermekeinél, sőt unokáinál is gyakran jelentkező problémákról több izgalmas előadást is hallhattunk, az ugyancsak a Ma­gyar Zsidó Kulturális Egyesület ál­tal szervezett tudományos szimpó­zium pszichológiai szekciójának ülé­sén, október 4-én.)

Kestenberg asszony és munkatár­sai interjúinak tanúsága szerint e gyermekek számára, akik a Holocaust során elvesztették szüleiket, a veszteség katasztrofális volt. A tel­jes család és a biztonságot, támoga­tást nyújtó közösség elvesztése ugyanis gyakran együtt járt az iden­titás s nemritkán az énkép elveszté­sével is. A múlt és vele a szülők emléke elhalványult, belőle erőt me­ríteni nem lehetett.

A környezet támogatásának mér­téke nagyon különböző volt. A teljes egyedül maradás, az életben mara­dás fizikai nehézségein túl gyakran saját haláluk érzetét is keltette, ér­zékelésük elhalványulását, elveszté­sét okozta.

Az előadás szívszorító példákkal illusztrálta, hogy a szülők búcsúsza­vainak különbözősége, az elválás módja hogyan tette egyesek számá­ra könnyebbé, mások számára nehe­zebbé a túlélést. A bátorító, szeretetközlő, túlélésre biztató, sőt azt egyenesen a gyermekek lelkére kötő szavak, gesztusok fogódzót tudták nyújtani a totális egyedüllétben. E szavak adták meg a jogot a gyerme­keknek a bűntudat nélküli túlélésre. Az elválás e szavai később a gyer­mekek társaivá váltak. Élő marad­ványai lettek szüleik szeretetének, azon vágyuknak, hogy legalább ők éljék túl a borzalmakat, s ezáltal be tudtak épülni gyermekeik felettes énjébe. A búcsú nélkül eltűnt szülök gyermekei ezt a fogódzót nem kap­ták meg, sőt számukra e helyett gyakran a szülőkkel szembeni sér­tettség, a becsapottság, az elhagyatottság érzete maradt.

Az egyedüllét érzését fokozta, hogy a gyerekek – még támogató környezet esetén is – gyászukkal végképp egyedül maradtak, egy do­logban ugyanis mindannyiuk kör­nyezete hasonlított: az elvesztés fáj­dalmára orvosságul a felejtést írták elő. Gyakran a gyászmunka ellen hatott a szülők halála felőli bizony­talanság is. Sokszor életben maradá­suk, biztonságuk érdeke is arra kényszerítette őket, hogy zsidósá­gukat s következésképpen gyászukat is hosszabb ideig titokban tartsák.

Zsidó voltuk eltitkolása gyakran a zsidó identitás belső feladásával, el­vesztésével járt együtt. Ez általában a szülőkről való lemondás jelének látszik, annak, hogy a magára ma­radt gyermek visszavonta tőlük libi­dóját. Azok, akik csak a külvilág előtt adták fel zsidóságukat, valamit megőrizték szüleikből, s ez egyfajta „látens gyászmunkát” tett számuk­ra lehetővé. A zsidó identitáshoz való későbbi visszatérés is szoros összefüggésben áll a gyász lehetősé­gének későbbi megtalálásával.

Kestenberg professzorasszony el­mondotta, hogy a Holocaust okozta veszteség interjúalanyaik (s persze hasonló előtörténetű betegeik) szá­mára gyakorta a későbbiekben is sa­ját életük, élettörténetük kontinuitá­sának hiányát, a gyerekkor elvesz­tését jelentette. Az interjúszituáció, vagyis az alany teljes élettörténeté­nek egy külső szemlélő segítségével történő rekonstrukciója, annak összefüggő elbeszélése hozzásegítette a megkérdezetteket e folytonosság helyreállításához, a gyerekkornak az élettörténetbe való visszaillesztésé­hez.

Vajda Júlia