Judith Kestenberg előadása Budapesten
Dr. Judith Kestenberg professzor, New York-i pszichoanalitikus a Holocaust lelki következményeinek gyógyításával és kutatásával foglalkozó szakemberek egyik legnevesebbje. Életre hívója és egyik vezetője a Jerome Riker International Study of Organized Persecution of Children elnevezésű szervezetnek, amely a Holocaust gyermektúlélőinek háború előtti, alatti és utáni sorsát, életpályájuk alakulását, pszichológiai és társadalmi problémáit tanulmányozza. A szervezet többnyire önkéntes aktivistái összegyűjtik és elemzik az idevonatkozó szak- és szépirodalmat, memoárokat stb., interjúikat készítenek gyermektúlélőkkel. Az interjúkészítés az Egyesült Államokban kezdődött a nyolcvanas évek elején, de ma már Izraelben, valamint több európai országban, közöttük Magyarországon is készítenek interjúkat gyermektúlélőkkel.
Kestenberg professzor 1989. július 24-én nagy érdeklődéssel kísért előadást tartott a Garay utcai klubhelyiségben. Az előadást az MZSKE Múlt és Jövő köre közösen rendezte a Ferenczi Sándor Egyesülettel.
A lengyelországi származású, sok évtizede Amerikában élő pszichoanalitikus idős korát meghazudtoló energiával és szellemi frissességgel beszélt. Mint elmondotta, míg korábbi vizsgálatai a túlélők gyermekeire vonatkoztak, addig újabb kutatásaiban a gyermektúlélőkre fordítja a figyelmét. Azt próbálja meg elemezni, hogy azok, akik a Holocaustot gyermekként szenvedték el, az adott pillanatban hogyan reagáltak a veszteségre, s hogyan tudták azt a későbbiekben feldolgozni. (A magyarországi túlélők gyermekeinél, sőt unokáinál is gyakran jelentkező problémákról több izgalmas előadást is hallhattunk, az ugyancsak a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület által szervezett tudományos szimpózium pszichológiai szekciójának ülésén, október 4-én.)
Kestenberg asszony és munkatársai interjúinak tanúsága szerint e gyermekek számára, akik a Holocaust során elvesztették szüleiket, a veszteség katasztrofális volt. A teljes család és a biztonságot, támogatást nyújtó közösség elvesztése ugyanis gyakran együtt járt az identitás s nemritkán az énkép elvesztésével is. A múlt és vele a szülők emléke elhalványult, belőle erőt meríteni nem lehetett.
A környezet támogatásának mértéke nagyon különböző volt. A teljes egyedül maradás, az életben maradás fizikai nehézségein túl gyakran saját haláluk érzetét is keltette, érzékelésük elhalványulását, elvesztését okozta.
Az előadás szívszorító példákkal illusztrálta, hogy a szülők búcsúszavainak különbözősége, az elválás módja hogyan tette egyesek számára könnyebbé, mások számára nehezebbé a túlélést. A bátorító, szeretetközlő, túlélésre biztató, sőt azt egyenesen a gyermekek lelkére kötő szavak, gesztusok fogódzót tudták nyújtani a totális egyedüllétben. E szavak adták meg a jogot a gyermekeknek a bűntudat nélküli túlélésre. Az elválás e szavai később a gyermekek társaivá váltak. Élő maradványai lettek szüleik szeretetének, azon vágyuknak, hogy legalább ők éljék túl a borzalmakat, s ezáltal be tudtak épülni gyermekeik felettes énjébe. A búcsú nélkül eltűnt szülök gyermekei ezt a fogódzót nem kapták meg, sőt számukra e helyett gyakran a szülőkkel szembeni sértettség, a becsapottság, az elhagyatottság érzete maradt.
Az egyedüllét érzését fokozta, hogy a gyerekek – még támogató környezet esetén is – gyászukkal végképp egyedül maradtak, egy dologban ugyanis mindannyiuk környezete hasonlított: az elvesztés fájdalmára orvosságul a felejtést írták elő. Gyakran a gyászmunka ellen hatott a szülők halála felőli bizonytalanság is. Sokszor életben maradásuk, biztonságuk érdeke is arra kényszerítette őket, hogy zsidóságukat s következésképpen gyászukat is hosszabb ideig titokban tartsák.
Zsidó voltuk eltitkolása gyakran a zsidó identitás belső feladásával, elvesztésével járt együtt. Ez általában a szülőkről való lemondás jelének látszik, annak, hogy a magára maradt gyermek visszavonta tőlük libidóját. Azok, akik csak a külvilág előtt adták fel zsidóságukat, valamit megőrizték szüleikből, s ez egyfajta „látens gyászmunkát” tett számukra lehetővé. A zsidó identitáshoz való későbbi visszatérés is szoros összefüggésben áll a gyász lehetőségének későbbi megtalálásával.
Kestenberg professzorasszony elmondotta, hogy a Holocaust okozta veszteség interjúalanyaik (s persze hasonló előtörténetű betegeik) számára gyakorta a későbbiekben is saját életük, élettörténetük kontinuitásának hiányát, a gyerekkor elvesztését jelentette. Az interjúszituáció, vagyis az alany teljes élettörténetének egy külső szemlélő segítségével történő rekonstrukciója, annak összefüggő elbeszélése hozzásegítette a megkérdezetteket e folytonosság helyreállításához, a gyerekkornak az élettörténetbe való visszaillesztéséhez.
Vajda Júlia
Címkék:1990-02