A száműzetés naplója

JUDITA SALGO

1988. szept., 14. szerda

Egy amerikai pszichiáter szerint, aki a lélekvándorlást bizonyított ténynek tekinti, azok az elődök jelentkeznek legkitartóbban, reinkarnálódva, új test­ben, akik erőszakos halállal haltak meg. Ha majd egy napon valaki meg­vizsgálja a jelenkori emberek lelkének vándorlásait, feltehetőleg arra a megáll­apításra jut, hogy azok kapaszkodnak legszenvedélyesebben és leggörcsö­sebben az új testbe, akiknek az életét kényszerű kivándorlás, száműzetés vágta ketté.

A mi nyelvünkben, s ha jól tudom, más európai nyelvekben sincs szó arra az emberre, aki otthon van a maga ho­nában, kitelepítetlenül, száműzetlenül. (Az „őslakó” kifejezés csak e jelöletlen népesség egy részét jelöli.) A nyelvben tehát csak száműzött létezik: száműzetlen nincsen. A boldogtalanoknak, elnyo­mottaknak, nincsteleneknek legalább a nyelv megadja a lehetőséget, hogy egy napon boldogok, egyenjogúak, te­hetősek legyenek. Ám a száműzöttből sosem lesz száműzetlen, még akkor sem, ha megint megtelepszik egy or­szágban és otthonra lel. A száműzött mellett még a sebesült az, akiből sosem lesz az, aki volt: sebesületlen. A számű­zetés meg a seb nem gyógyulnak be.

1988. szept. 15., csütörtök

Reggel hat előtt, zuhogó esőben, két sovány fiatalember ballag az utcán ron­gyos munkaruhában, kényelmesen, lustán, mintha nem is érné őket az eső. Rajtuk kívül mindenki esernyő alatt, vagy esőköpenyben szedi a lábát, ha­csak nem bújt autóba. A közelben épít­kezés van, a csupasz állú fiatalok szem­látomást kőművesek, és a közértbe mennek. Megveszik a reggeli sörüket, meg a fél veknijüket. Munkaidejük to­vábbi részében, délután kettőig-háromig, nedves ruhában lesznek, de ők nem gondolnak az ilyen távoli jövővel. Egészen fiatalok, szép, fiús arcuk van, de a szemük körül és az ajkukon ott e hűvös, borús reggel kékeslila pecsétje. Lötyög rajtuk a túl bő munkásruha, ta­lán ettől támad a benyomásom, hogy valamikor nagy, erős emberek voltak, akik elvékonyodtak, sápadt, vézna, kialvatlan gyerekekké változtak. Mintha azelőtt levegősebb, tágasabb világuk, gazdagabb életük lett volna, ahonnan e komor, esős napba száműzték őket. El­haladok mellettük én is, kerékpáron, esőköpenyem ellenére szintén csurom­vizesen, ám iparkodok haza átöltözni. Kenyeret, tejet, sajtot viszek reggelire.

1988. szept. 16., péntek

Hétfőn este az újvidéki tévében meg­mutatták az éjszakai sorban állókat, akik Vajdaság-szerte az olcsó kenyeret várják. A képernyőn látható emberek gyakorlatilag abban különböznek, hogy igazat mondanak-e vagy hazudnak, és éhesek-e vagy jóllakottak. Az éhesek mindig igazat beszélnek, még akkor is, ha nem tudják, mit mondanak. Tegnap a belgrádi tévén egy idős koszovói szerb ember a riporter kérdésére, hogy mit vár, csak lehunyta a szemét, alig mozdította a száját, mintha értelmetlen erőfeszítés lenne bármi mást mondani, és csak egy szót ejtett ki: „Halál”. Vajon azért hunyta le a szemét, mert a halál lent van a földben, avagy azért, mert szégyenli a sorsát? A fiatalabbak eltá­voztak, elűzték őket vagy elmenekültek északra, neki nincs hova mennie: se jobbra, se balra, csak lefele a sírba. Si­mone Weil, a buzgó társadalmi aktivis­ta, aki a munkások jogaiért harcolt, és marxistából keresztény misztikussá vált, 1943-ban Londonban halálra éheztette magát. Ilyen kétségbeesett módon fejezte ki a szolidaritását a megszállt Franciaországban éhező emberekkel.

Az éhezés egy szabad országban, ott­hon, a száműzetés legkegyetlenebb formája.

1988. szept. 19., hétfő

A gyerekeink tovább állnak, és nem csak azok, akiknek muszáj, hanem aki csak teheti. Eleve száműzték őket a munkahelyekről, melyek nincsenek, a lakásokból, melyekhez nem juthatnak hozzá, s az országból, mely ugyan ne­kik ítéltetett, ám nem az övék. Zavarba ejtett az a határozottság, ahogy a lá­nyom nekiindult a nagyvilágnak. (Pon­tosan hét napja.) Én mindennek ellen­ére megpróbáltam kiegyezni a hazám­mal. A lányom azonban megpillantotta azt is, amit takargatni szerettem volna: a hazafias-pedagógiai díszsövényen ke­resztül látta, amint „erkölcsi-pedagógiai alkalmatlanság” miatt Kizárnak a párt­ból, Kidobnak a munkahelyemről, Kike­rülnek az utcán, Kiforgatják a tényeket, Kivizsgálnak és kémlelnek utánam, lá­tott a munkaközvetítő hivatalban, és belekóstolt a kenyérbe, melyen évekig éltem. Megértette, hogy ez a Kirekesz­tés a sikertelen BEhálózás eredménye, és szedte a sátorfáját.

Simone Weil, az áttért zsidó, a szabad­ság problémáját a belegyökerezettség (enracinement) problémájaként fogal­mazta meg (1942); húsz évvel később a Himalája tövében egy más jellegű konvertita, származását tekintve angol, aki a Krisna-hitet és a vándorlást választotta, és jógivá vált, Timothy Leary Emlékezé­sei szerint azt mondta: „Korunk bölcses­sége a mozgás és a változás.” Azonban azoknak, akiket erőszakkal vágtak el a gyökereiktől, minden mozgás és minden változás egyirányú, s mindig a száműze­tésbe vezet.

1988. szept. 23., péntek

Ivan Bunyin, aki 1920-tól orosz emig­ráns Franciaországban, Sarló és kala­pács alatt című feljegyzéseiben leírja a kudarccal végződő próbálkozást, hogy a parasztok invitálására visszatérjen haj­dani tanyájára, a „bölcsőhelyére”, ahogy – idézőjelek közé téve a szót – írja. Leír­ja, milyen furcsa volt úgy tekinteni min­darra, ami korábban az övé volt, mint ami immár másé, habár „az egész falu­ban senki sem volt tisztában, voltakép­pen kié”. „A faluban szívélyesen fogad­tak”, írja Bunyin, „ők maguk is csodál­koztak a történteken, sajnálkozva vették szemügyre szánalmas öltözékemet, és egytől egyig azon voltak, hogy mindent meg kell tenni az „örök” bérlemény engedélyezteté­séért. Ámde a házat már el­foglalták, és a bennlakók persze egész másképp vi­szonyultak hozzám, különö­sen az asszonyok. Nyom­ban, minden feszélyezettség nélkül kijelentették: „Mi­féle bérlemény! Nem, halla­ni sem akarunk senkiről, és nem megyünk innen el. Ek­kor megértettem, hogy osto­baság volt betoppanni ebbe a házba, egy idegen életbe, mely már szilárdan megtele­pedett benne.”

1945-ben, Újvidéken J. M. (az anyám), aki a férje és a szülei nélkül tért haza a német lágerekből, becsön­getett néhai lakásának ajta­ján. Az új lakó egy érdem­dús katonai személy volt, aki a fivérével, egy gimnázi­umi tanárral meg annak csa­ládjával lakott ott. Arra gon­dolni sem mert, hogy vissza­térjen ebbe a lakásba – nem is volt a sa­ját tulajdona -, egyszerűen csak még egyszer látni akarta régi otthonát, ahon­nan elindultak az övéi, mindenki a maga halálába. A berendezés megőrzött ré­széről az illetékes bizottság rendelke­zett, azonban amikor belépett a lakás­ba, az idegen holmik közt ráismert a sa­játjaira is. Ezek főleg apró dísztárgyak voltak: egy csipketerítő, a nagymama keze munkája, rajta bíbor cseh üvegvá­za, íróasztali márványgarnitúra, egy kis kézimunkakosár. Körötte az ismerős fa­lak, az ajtók és az ablakok ismerős el­rendezése, a jól ismert kilátás az utcára meg az udvarra: „Milyen szép itt”, mond­ta, és elsírta magát. A tanár megmereve­dett: „Itt semmi sem a magáé!” A látoga­tó még egyszer hátrafordult. „Zsidó mes­terkedés”, vetette oda a tanár, és bevág­ta mögötte az ajtót.

1988. okt. 1., szombat

Igyekeztem rábeszélni magyar kollé­ganőmet, T. B-t, hogy szólaljon fel ezen az írótalálkozón. Már nem tudna bekap­csolódni, mondta, mindazok után, ami történt s ami történik, nem látja értel­mét, hiszen a fiatal magyar írók és ér­telmiségiek egy egész nemzedékét el­hallgattatták, kiszorították, szinte meg­fosztották a lehetőségtől, legalábbis erősen korlátozták abban, hogy az anyanyelvén publikáljon a hazai, jugo­szláv sajtóban. Valóban, a néhány év­vel ezelőtti leszámolás az Új Symposion legutóbbi, szófogadatlan szer­kesztőségével igen gyökeres volt, és messze ható következményei támad­tak, mélyebb rezignációt és hiányérze­tet szült, mint gondoltuk volna. Én oly­kor mégis úgy éreztem, hogy ezek a fi­atal emberek, akik SOS-jeleket küldöz­getnek, túl nagy pánikot csapnak, mint­ha nem vennék tudomásul, hogy a szorgos hivatalnokok köröttük minden­ütt, nap mint nap az irodalmi és ifjúsá­gi lapok komplett szerkesztőségeit vág­ják szemétkosárba. Hidegvérűbben, sztoikusabban kellene viselkedniük, gondoltam. Szem elől tévesztettem azonban, hogy egy alkalmatlan magyar és egy ugyanolyan alkalmatlan szerb író helyzetét tekintve létezik bizonyos gyakorlati különbség. Ugyanis kiderült, hogy a viszonylag nagyobb nyelvi közeg hevesen bírált, leváltott, sőt bíróságilag elítélt írói közül alig volt valaki, akit tar­tósan vagy hosszabb időre megfosztot­tak volna attól, vagy legalábbis meg­akadályoztak volna abban, hogy a ha­zai lapokban az anyanyelvén publikál­jon. (Azokra az alkalmatla­nokra gondolok, akik a ha­zai politikai autoritások el­len, nem pedig más embe­rek szabadsága és integritá­sa ellen vétettek.) Nagyobb közegben a különböző erők és áramlatok viszonya rendszerint bonyolultabb, a „vétkes” nem annyira tehetetlen, nem teljesen számű­zött, mint a nagy kiskirá­lyok kisbirtokain.

Ma tehát úgy gondolom, hogy jogos volt a pánik, hogy nincs az a jelentékte­len zúzódás, az a kis seb, mely ne ereszthetne gyöke­reket a szív mélyébe. Ezért beszélni kell, jeleket külde­ni a nap és az éj minden szakában, kiabálni, riaszta­ni, mert a kényszerű hallga­tásból, a legmélyebb belső száműzetésből csak a rom­boló erejű erupció lökhet, szabadíthat ki bennünket.

1988. okt. 7., péntek

Az erupció megtörtént, mégpedig nem csak a benső. Miközben több tíze­zer ember skandálta, az öklét, zászló­kat és transzparenseket ritmusra lóbálva, hogy győzött a nép, győzött a nép, én, mindegy hogy a tévé előtt-e vagy az utcán, a nyirkos októberi éjszakában, szinte észrevétlenül olvadtam: a vas­tag, kemény jégréteget kikezdte a tö­meg kitörő heve, s könnybe lábadt a szemem. Megtöröltem a szemem, hogy jobban lássam, mi zajlik körülöttem, és úgy éreztem, hogy ezekkel a könnyen kicsorduló, felszínes női könnyekkel nem az öröm, a megkönnyebbülés vagy a remény tör fel belőlem, hanem a pillanathoz nem illő bánat és a szorongás e nép miatt, a győzelembe ve­tett hite miatt, hogy azt hiszi, a nép győzhet. A nép önmagát ünnepelte, önmagát becézte, vigasztalta: győzött a nép, győzött a nép: Kétségbeesett szükséglete, hogy a mindig is értelmetlenül tékozolt erejét, az értelem utáni sóvárgását végre hozzákösse egy itt-és-most, rögtön elérhető célhoz, egy pillanatra mintha kielégülést nyert volna. Ámde győzhet-e a nép, vagy csak az ereje győz, az emberi akarat és az emberi testek ereje? Holnap ki fog a nevében beszélni? Ki fogja az ő nevében ismét a számra tenni az ujját? Vajon a tegnapelőtti kis csavarok lesznek azok, akik a tömeggel sodródva már tegnap azt lesték, mire csavarodjanak föl, vagy a friss emberek, akiket tegnap éjszaka magával sodort a tér akusztikája, és elhitték, hogy a skandálás ritmusa a történelem ritmusa, és hogy nem csak a hatalom, hanem az élet is, az emberi közösség rendje felépíthető és fenntartható az egyhangú egyetértéssel?

Ma reggeltől Újvidék ismét tiszta. A tartományi pártbizottság előtti tér két napig a tömegek gyülekezésének, áramlásának, hullámzásának és szétoszlásának színpada volt. Éjszaka eltakarították az utakról és a gyepről az ásványvizes palackokat meg a műanyag poharakat, a szemetet halomra söpörték a fák alá. A gyepet összetaposták, a fű megsárgult, helyenként teljesen csupasz a föld, akárcsak a pártbizottság előtti díszcserjék; ámde ki tudja, lehet, hogy ezek egy kivételesen aszályos nyár és egy minden bizonnyal hosszú, kegyetlen telet bejelentő heves vihar nyomai?

1988. okt. 8., szombat

Az ember bizonytalanságban éli le a fél életét, nem érzi magát szabadnak, de titokban jobbulásban, fordulatban reménykedik. És akkor egy napon, egy külső körülmény késztetésére, az Októ­beri Írótalálkozó témájának hatására vagy minden külső ok nélkül leül az asztalhoz, és felírja az üres jegyzetfüzet fedőlapjára: Egy száműzött naplója, mi­ként írhatta volna azt is, hogy Egy uta­zó vagy Egy csábító vagy Egy elítélt nap­lója, és ettől kezdve más fényben látja a mindennapjait. Kirajzolódik egy addig homályos, egyéb szálakkal keresztülfont vonal, és megjelenik előtte a saját élete, elmozdulva, idegenül, ám hitele­sen. És megváltoztathatatlanul.

Radics Viktória fordítása

*Judita Salgo újvidéki, zsidó származású írónő.