József

Musical a hét szűk esztendőről

Tim Rice szövegíró és Andrew Lloyd Webber zeneszerző a huszadik század legnagyobb musicalsikerét aratták az Újtestamentummal (Jézus Krisztus Szupersztár). Ezt megelőzően az Ótestamentummal (József) még nem volt ilyen sikerük. Az előbbi és a további világsikerek azonban felértékelték ez utóbbit. Érthető és helybenhagyható döntés hát, hogy a Madách Színház most bemutatta. Így igaz, annak ellenére, hogy zenéje nem emelkedik a jó két évtized előtti átlag fölé, hogy kópésan ironikus szövegkönyve nem elég színpadszerű és nem elég szellemes, és hogy a musical-játszás frappáns zenei, mozgásbeli feltételei jórészben hiányoznak. – A lézersugarakkal, grandiózus méretű textíliákkal feldúsított látványosság, az emelőkkel, szintes építményekkel felfokozott mozgalmasság, valamint a szerzők iránti eredendő érdeklődés jó időre biztosítja a színpadi kivitel sikerét. (Rendező: Szirtes Tamás, fordító: Blum Tamás, zenei vezető: Kocsák Tibor, koreográfus: Hegyesi Aranka.)

Az említett köpés iróniát maradéktalanul elfogadnám (helyenként éppenséggel keveslem), ha egyben színpadszerűbb és főként szellemesebb volna, ez egyetlen vonatkozásban meghaladva a klasszikusnak mondható „mózesi” eredetit. Ez azonban fordítva igaz. A Biblia legnagyobb „poénjai” kihasználatlanok maradnak. Úgy is, hogy például mellőzhető üresjáratokkal ellentétben az ismert és éppenséggel revüszínpadra termett Putifárné epizód rövid, érdektelen és ráadásul lényeg rombolóan hamis. Hiszen a történetben lényeges, hogy József ártatlanul kerül börtönbe, hogy az „in flagranti” csak Putifárné esete révén keletkező látszat. Ugyanígy az alaptörténet torzításával jár az édes öcs, a legifjabb Benjamin szerepeltetése az első részben a testvérgyilkossági kísérletnél, pusztán egy gyermekszereplő bájának feltupírozott hatása érdekében. Az „otthon maradt atyjával a sátorban” (Mózes I. Könyv, 37. 1-5.) megint csak a dolog lényegéhez tartozik, és arra vall, hogy az Ószövetség fogalmazói Krisztus előtt vagy ezer évvel fejlettebb dramaturgiai érzékkel szerkesztették az eredetit, mint a mai budapesti színpadra állítók ezt követően háromezerrel. (Mert a gyermek a jelenetből következmény nélkül kihagyható.)

Mindez nem jelenti azt, hogy a musical várható huzamos játszása kultúraellenes volna. Ellenkezőleg, hasznosan szórakoztatja majd korosztályok sokaságát, amelyek leginkább rászorulnak némi zenés bibliai ismeretszerzésre.

A derekasan helytálló színész-táncos-énekes gárdából egy mű­vésznőt kötelező kiemelni. Hűvösvölgyi Ildikóról pályaindulása óta tudott, hogy jó színésznő. Kevéssel később az is kiderült, hogy operai mértékkel szépen, kulturáltan énekel. Mostani, tőle kevés mozgást kívánó szerepléséhez (a tisztességesen mozgó tánckar tagjainak bántása nélkül) hozzáteszem: említett kevés mozgása a legjobb táncolás az előadásban, amely utóbbi fogyatékosságaival is eredeti zenés-táncos híradás az „Álomlátó” Józsefről, a sok évezred előtti hét bő és hét szűk esztendőről. A „We are the world”-re (Mi vagyunk a világ) emlékeztető kóruszárása mintha azzal kívánna biztatni, hogy a bibliai esztendősorok fordítva is elképzelhetők.

Rajk András