Jövőképtelenül

A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége november 17-én tartotta zárszámadó képviselőtestületi ülését. Az 1990- es költségvetési évet kellett ״ad acta” tenni, mert a rendszerváltás folytán süllyesztőbe került régi vezetői gárdának erre már nem jutott ideje. Fátylat a múltra – mondták a legtöbben, s döntő többséggel bólintottak a lehetetlenül szűkszavú előterjesztésre.

Már a Budapesti Hitközség fentivel egyező témájú ülésén is megütközést keltett az Ortodox Tagozat háromsoros előterjesztése a zárszámadás kapcsán. ״Személyi költségek 4 513 399,59; Dologi kiadások 25 230 603,19; Egyéb költségek 13 928 268,60″ – írták fillérre ״részletezve” a kiadások rovatába az összesen több mint negyvenhárom millióra rúgó forintösszeget, minden magyarázatot (értsd: normális kimutatáshoz szükséges kommentárt) mellőzve. Ez talán elegendő a zárszámadás komolyságának illusztrálásához.

Miután az utóbb említett ülésen a Hitközségek ügyvezető igazgatója rendkívül jónak minősítette a neológia és az ortodoxia viszonyát, utóbbiak elöljárói elfelejtettek megjelenni a négy nappal későbbi MAZSIHISZ gyűlésen. A tiltakozó hangokat a neológia vezetői csitítani igyekeztek, tudatván: tiltakozó levelet juttattak el ezügyben a távolmaradókhoz. A neológ közösség a kósersági felügyelet és a külföldi kapcsolatrendszer folytán ״bizonyos fokig” kiszolgáltatott az ortodoxiának, ezért a dolog ennyiben maradt.

Akadt persze egyéb bosszankodnivaló is. Dr. Olti Ferenc ״érthetetlen indulatokról” beszélt korábbi elöljárósági ülések kapcsán. A budapesti és az országos szövetség torzsalkodása mögött nemzedéki ellentétet vélt felfedezni. A vita egy generális alapszabály módosítási javaslat kapcsán szikrázott fel, melyet többen fel akartak használni személyi változások kieszközlése céljából. Mintha a 38 éves dr. Feldmájer Péter, az országos szövetség elnöke lenne a szálka az idősebb pesti elöljárók szemében – a tudósító gondolatmenetének rostáján ez a vélt hátsó szándék akadt fenn.

Innentől csehovi párbeszéd következett. A felszólalók elbeszéltek egymás mellett, jóllehet élő problémákat soroltak. Vidéki képviselők (Szeged, Szombathely delegáltjai) temető- rendezés, zsinagógák karbantartása ügyében szólaltak fel, közösségeik anyagi gondjaira próbáltak gyógyírt keresni, de a központ, a szövetség kasszája is üres. Bár mint Zoltai Gusztáv beszámolójából kiderült: megszűntek a régi, kétes reprezentációs vacsorák, utazgatások, ״kóser borkóstolók”, s szervezeti átalakítások segítik a takarékosságot, az infláció, a szűkén mért állami támogatás nem enged szabadabb anyagi mozgásteret.

Nincs a Hitközségnek koncepcionális jövőképe – derült ki a hátralevő időben. Hiányzik a középgeneráció, a 30-50 évesek nemzedéke, mely áthidalhatná a várható űrt, ami sajnos a jelen legszélesebb hitközségi bázisát nyújtó, nyugdíjhatáron jócskán túljáró hitközségi tagok – s így képviselők – majdani távoztával kényszerűen bekövetkezik. Ad méá ve eszrim sáná (ha így ismerősebb: bis hundert und zwanzig) éljen, legyen köztünk e nagyszülők generációja, de az elmúlt negyven év folytán a zsinagógákba el nem jutott, vezetésre leginkább alkalmas nemzedék hiánya nyomasztóan érezhető, s az elkövetkező évtized múltán még inkább jelentkezik majd az ebből eredő fantomfájdalom. A Hitközség ma nem oly ״szimpatikus”, hogy tömegesen vonzaná az ifjabbakat, nincsenek kulturális programok, mellyel talán többekhez lehetne eljutni. (Egy kaposvári javaslat egyébként jövőre a költségvetés 5%-át javasolja kulturális célokra fordítani.)Talán a lehetőségek hiánya, vagy a tűzoltó feladatok okán szűklátókörű a vezetés, ezért napról napra történő túlélés a perspektívája a közösségnek, a távlatok kedvetlenítő ködbe vesznek.

Az elmúlt évek újonnan alakult zsidó szervezeteinek kezdeti – mára szintén kissé kifulladó – lendülete és a Hitközség háttere, valamint kapcsolatrendszere együtt talán kihúzhatná a kátyúból a megfenekleni látszó újjászületést. A régóta sürgetett közös – befelé konzultációs, kifelé érdekképviselő – csúcsszerv, valamennyi magyarországi zsidó szervezet közössége eszközül szolgálhatna ehhez. Érthetetlen tehát, miért zárkózik el állásfoglalásában a Hitközség a szervezett keretek közötti együttműködéstől, ha önnön helyzetét, jövőképtelenségét (mint ezt a Hitközség elnökének az 1991. évi munkáról szóló jelentésében olvashattuk) pontosan látja.

(szántó t.)