„Jól lehetne itt élni…” – Beszélgetés Alföldi Róberttel Amerikáról, Európáról és a gyűlöletről

ALFÖLDI RÓBERT IRÁNT SENKI SEM KÖZÖMBÖS. RITKA AZ OLYAN EGYÉNISÉG, AKI CSAK NA­GYON POZITÍV, VAGY CSAK NA­GYON NEGATÍV ÉRZÉSE­KET VÁLT KI AZ EMBE­REKBŐL. EGY VILÁGOT LÁTOTT, A HARMINCAS ÉVEI KÖZEPÉN JÁRÓ FIA­TALEMBERRŐL VAN SZÓ, AKI JANUÁR VÉGÉN TÉRT VISSZA AZ OREGON ÁL­LAMBELI PORTLANDBŐL, AHOL SHAKESPEARE A VELENCEI KALMÁR CÍMŰ MÜVÉT RENDEZTE. TAPASZTALATAI ALAPJÁN AZT MONDJA, HOGY BU­DAPESTEN OLYAN KULTURÁLIS ÉLET VAN, MINT LONDONBAN VAGY NEW YORKBAN, MÉGIS, VALA­HOGY NINCS KIBÉKÜLVE AZ ITTHONI HELYZETTEL.

Hogyan került Portlandbe?

– Több embernek köszönhető. Philippe Arnoult, a New York-i Nemzet­közi Színházi Fejlesztési Központ igazgatója kitalálta, hogy az amerikai színház nyisson Európa felé, és dol­gozzanak kint olyan európai ren­dezők, akik valamelyest megterméke­nyítik az amerikai prózai színházat. Idehozott egy csomó embert, akik megnéztek rengeteg előadást, és azok rendezői közül választottak. Szász Já­nos, Eszenyi Enikő és én is ennek a projektnek a keretében mentünk ki dolgozni. Valamint nagy szerepe volt az egészben Marton Lászlónak, a Vígszínház igazgatójának, aki már több éve rendez Amerikában, mert tulaj­donképpen ő kezdeményezte Philippe-nél az egészet.

Akik itt jártak, kiválasztották A velencei kalmárt, melyet a Tivoli Színházban rendezett hét évvel ezelőtt. A kintiek közül, akik nem voltak itt, nem látták, mit szóltak hozzá?

– Óvtak ettől a darabtól. Részt vet­tem olyan vacsorán is, ahol a színház támogatói közül többen azt mondták, hogy ez a darab antiszemita, és sérti az ő zsidóságukat. Ott is csak azt tudtam mondani, amit itthon: ez a gyűlölet el­len szól, és azt a kérdést feszegeti, hogy miért nem kíváncsiak egymásra az emberek. Én, ha utazom, olyan he­lyekre megyek, amelyeket nem ismerek. Ismeretlen a kultúra, a nyelv, az illatok, a hit, a vallás. Azért, mert kí­váncsi vagyok. Nem voltam még a világ olyan eldugott zu­gában, ahol ettől ne hatódtak volna meg az ott élő emberek. Nagy vitám volt kint, főleg zsidókkal, hogy belekerüljön-e az előadásba az a rész, ami­kor Shylock imádkozik. Mi­előtt megrendeztem volna itt­hon A velencei kalmárt, én sem tudtam semmit erről, és nem is láttam soha olyat. Mi­ért baj az, miért nem mutatha­tok meg egy másik kultúrát, egy másik hitet? Ráadásul egy olyan részét, melyet csak azok ismernek, akik maguk is gya­korolják. Ez nem úgy szól a hitről, hogy beletaposok bárki lelkébe, vagy megkérdőjele­zem, vagy véleményem van róla.

– Annak idején itthon is igen szélsőséges indulato­kat váltott ki egyrészt a darab té­mája, másrészt maga az előadás.

– Ez egy végletes darab, végletesen fogalmaz, és végletes a hozzá való vi­szonya zsidóknak és nem zsidóknak. Van egy zsidó barátom, aki azt mond­ta, hogy ezt nem fogja megnézni. Ez egy darázsfészek. Nem véletlen, hogy 1945 után mindössze ötször került színre Magyarországon. Azt elértem itthon – egyébként kint is hogy ren­geteget beszéltek róla. Heller Ágnes írt harminc oldalt, gyönyörűen, ponto­san megértve és megértetve, hogy ez miről szól, miért hadonászik nálam Shylock egy rambókéssel. Ez egy olyan előadás, amely nagyon erősen kötődött egy társadalmi pillanathoz Kelet-Közép-Európában, hét évvel ezelőtt. Kint minden interjú arról szólt, hogy mit fog ez mondani az amerikaiaknak, mitől lesz amerikai? Az amerikai pontosan ugyanolyan ember, mint mi! Nyilván azt gondol­juk, hogy nagyon más világ van ott, mint itt. Nem élnek más világban, ez volt a legnagyobb élményem. Ponto­san értették, egyáltalán nem ragadtak le annál, hogy zsidó vagy nem, általá­nosságban látták. Természetesen ott azért egy kicsit mást jelent, mint ná­lunk. Amikor arról meséltek, hogy 1941-ben a Ku-Klux-Klan tüntetett az üzlet előtt, akkor azt gondoltam, hogy jó, jó, de éppen akkor vitték el a dédnagyapáinkat gázosítani. Három évvel ezelőtt valószínűleg máshogy fogad­ták volna az előadást, mint most, de szeptember 11-e után sok minden megváltozott náluk is.

Néhány évvel ezelőtt a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület meghív­ta, hogy vegyen részt az „Egy név – egy áldozat” nevű rendezvényén. Miért vállalta el a felkérést az első pillanatban?

– Ez miért kérdés? Engem nem ér­dekelt a dolog „up to date” körítése, hogy miért van a Terror Háza előtt. Az érdekelt, hogy ez az egész holokauszt megtörtént, és én nem bírom felfogni. Nagyon mélyen felkavar, bármikor ta­lálkozom vele akár filmen, akár könyvben, akár olyan emberekkel, akik túlélték. Abszurdnak, fájdalmas­nak, nagyon kétségbeejtőnek tartom az egészet. Én valójában nem vagyok zsidó, de mégis zsidó vagyok, ezt mondják. A mamám nem zsidó, a pa­pám zsidó. Félig… Teljes zavar! Nem olyan régóta ismerem az apámat, sok mindent nem tudtam a családunkról, például azt sem, hogy 1940 előtt más­hogy hívtak bennünket. A főiskolán sokszor megkérdezték: Te zsidó vagy? Nem értettem, hogy ez miért fontos. Megvolt a rendszerváltás, le­hetett erről beszélni, mindenki jött ki­felé mindenféle zászlókkal – amiket akkor még nem égettek, most égetnek.

Ezt nem értem, nem tetszik… hogy fi­noman fogalmazzak.

Lehet ezen változtatni, vagy örökké így lesz?

– Sokan dolgoznak rajta, hogy ez így maradjon. Nagy kérdés, hogy meg­változtatható-e, miközben az ország­nak nagyon is érdeke lenne. Nem kell, hogy szeressük egymást, csak legalább ne fröcsköljünk mindenfélét. Az em­berek rosszul és rossz célra használják a fogalmakat. Úgy gondolom, hogy bármelyik istenhívő ember nem vesz részt ezekben. Rengeteg olyan foga­lom kering az éterben, és kapott na­gyon rossz felhangot az utóbbi évti­zedben, amiről azt gondolom, hogy a legbensőbb, szemérmes magánügyem. A nemzettudatom, hitem, magyarság- tudatom, vallástudatom, Istenem, érté­keim, erkölcsöm. Eléggé tragikus, hogy ezt az állapotot – teljesen mind­egy, hogy ki kezdte, ki tehet róla, me­lyik kormány, melyik párt – nagyon régóta fent tudják tartani. Egy végletes helyzetben – gondolok itt a legutóbbi választásokra – még azt mondja az ember, hogy rendben, mindenki hasz­náljon fel mindent, a cél szentesíti az eszközt. De az a kétségbeejtő, hogy ez azóta is folyamatosan jelen van, felszí­nen van, és egyre durvább dolgok tör­ténnek. Idealizmus azt gondolnom, hogy lesz olyan, amikor az emberek nem utálják egymást. Ez oda vezethető vissza, amit mindig szoktam erre mon­dani, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene. Ilyennel nagyon ritkán talál­kozni máshol. Szlovákiában épp abban a városban dolgoztam, ahol Meciarék voltak hatalmon. Három hónapig él­tünk ott másik öt magyarral. Étterembe jártunk, lakatossal, varrónővel, takarí­tó nénivel beszéltünk. És soha nem kaptunk rosszindulatú megjegyzése­ket. Miközben itthon azt lehetett olvas­ni, hogy a nyitrai egyetem meg akarja szüntetni a magyar nyelvű filozófiai oktatást. Beszélgettem egy ott tanuló lánnyal, aki azt mondta, persze, hogy meg akarja szüntetni, mert hárman jár­nak oda, és nem éri meg. Csak ezt itt­hon elfelejtették megírni. Iránban is voltam egy hónapig. Aki odamegy, az ott zsidó, európai, amerikai, és amit akar, a bőrével, a kinézetével, mert nem közülük való. Ott sem kaptam egyetlen rossz gesztust sem. Itt meg, ha valakinek sikere van, azért utálják, ha cigány, azért, ha szegény, azért, ha gazdag, azért, ha van autója, azért, ha nincs, azért. Kertész Imre Nobel-díjat kap, és azt írják, hogy ezt a zsidók kap­ták. Az okos barátaim azt mondják – mert mindig megkérdezem őket. hogy ez miért van -, hogy ezek a történelmi gyökereink. Nem érdekelnek a törté­nelmi gyökerek. A mi generációnknak már nem sok köze van az egészhez. De azt hiszem, hogy az ember a saját éle­tében is megéli ugyanezeket.

Csak nem a szegedi Faust-rendezésére gondol?

– De. Lehet, hogy nagyképűnek fog hangzani, de azért elmondom, ha már szóba került. A legnagyobb komoly­zenei csatornán, a Mezzón, magyar opera még sohasem ment, sajnos a magyarok ritkán bukkannak föl ben­ne, néha Kocsis Zoltánt, Schiff And­rást látni. A Faustot ötször adták le. Mindenki azt kérdezte, vajon hogyan intéztük ezt el. Sehogy. Kiküldtük a kazettát, és azt mondták, hogy ez kell nekik. Itt járt a legnagyobb francia operafesztivál igazgatója, és arról be­szélt, hogy a francia komolyzenei élet a Faustról vitatkozik. És ez nem az én érdemem, mert nem azt fogják megje­gyezni, hogy Alföldi, hanem azt, hogy Magyarországról láttak egy ope­rát. Itthon egyetlen zenei folyóiratban sem tartották fontosnak, hogy foglal­kozzanak vele… Azon kívül, hogy karrierista vagyok, és a Faust mennyire nézhetetlen és rettenetes volt, nem olvastam és nem hallottam mást. Egyetlen normális kritika jelent meg, az ÉS-ben. Ha csak azt nézzük, hogy áttört egy kapu, már akkor meg­érte megrendezni, mindegy, hogy ki mit gondol róla. És ez nagyjából ugyanaz, amiről eddig beszéltünk. A Tilos Rádió ügye is idekapcsolódik. Hihetetlen, hogy mi történt, én épp akkor jöttem haza Amerikából, ami­kor már lecsengőben volt a dolog. Hi­ába kértek ezerszer bocsánatot, elné­zést – ami nálunk nem nagyon szokás -, mégis nagyon kemény büntetést kaptak, olyat, ami eddig hasonló ügyekben nem nagyon fordult elő. De azért nagyon jó a döntés, mert abban a pillanatban, ahogy a másik vég­letből lesz egy ugyanilyen eset, akkor lehet majd erre hivatkozni, és remélhetőleg nem lehet majd uszító embe­reket felmenteni. Bár az előítéletek ettől nem szűnnek meg.

Az összes rendezésének a más­ság a kiindulópontja. Az a célja ez­zel, hogy megpróbálja az emberek gondolkodását egy kicsit nyitot­tabbá tenni, elgondolkodtatni őket?

Igen. Az egész életem, bár­mennyire másnak is tűnik, folyamato­san azzal telt el, hogy én furcsa va­gyok. Nem értettem, hogy miért, hi­szen csak mást gondolok bizonyos dolgokról, mint a legtöbb ember. Ná­lunk mindig egyféle dolog a jó. Bárho­va elmész – még Nyugatra sem kell menni -, a románoknál, a szlovákok­nál, cseheknél a sokféle a jó, nincs be­zárás, nincs ideológia, vagy ha van is, többféle dolognak van létjogosultsága. Mindenki kritizálja ezt a kort, amiben élünk. Szerintem nagyon ritkán adódik olyan történelmi pillanat, hogy ennyire rajtunk múljon, mit választunk. Ilyen szempontból valóban szabadság van, és ezért jó, hogy az előadásaim talán valóban ezt a szabadságot képviselik. Szidják, hát istenem, de legalább beszélnek és gondolkoznak róla. Én nem bírom az álságos szemérmet. Nem bí­rom, ami itthon van például az én előadásaimmal kapcsolatban, hogy fölháborodnak azon, ha egy vagy két meztelen embert látnak. Közben meg Európa pornóipari nagyhatalma va­gyunk. Mindezekkel szemben Ma­gyarország nagyon jó hely, mert tüzes. Biztos ezért vannak ezek a dolgok is. Tök jól lehetne itt élni. De ha valaki rá­néz az elmúlt pár év történéseire, nem kell filozófusnak lennie ahhoz, hogy lássa, mekkora hülyék vagyunk. El­vesznek a barátaim, mert más pártra szavazunk? Milyen dolog ez? Az ovi­ban ezért verekednek össze a gyere­kek? Számomra ez volt a csúcs. Nem szabadna azt érezni, hogy ha ez így folytatódik, akkor el kell innen menni. És biztos vagyok benne, hogy ez nem csak nekem jut eszembe. Meg kellene rázni egymást. Kéne egy rendes nagy­papa, aki megrázza a gyerekeket, uno­kákat, hogy akkor most már elég volt a hülyeségből, tessék lenyugodni, térjen mindenki észhez, gyerünk, mert kész a vasárnapi ebéd…

Rick Zsófi