Jób, az Isten bírája

Biblia-dramatizáció a Pesti Színházban

Alighanem a legősibb abszurd került most bemutatásra a Pesti Színházban. Csak a magára maradt huszadik századi ember gondolhatja kényszerű önhittségében, hogy a létdráma az ő korának újdonsága; holott sok ezer éve folyik a bizonygatás, pro és kontra, Isten igazságosságát vagy az élet teljes értelmetlenségét latolgatva. A bibliai Jób könyve ennek a megválaszolhatatlan kérdésnek talán legkorábbi, kifejezetten dramatikus felvetése. Ez indította Jungot arra, hogy a valláspszichológia eszközeivel mégis ״megoldást” nyújtson, a Válasz Jób könyvére című írásában, és ez ihlette Kapás Dezső rendezőt is a felelet feleletére, ezúttal a színpadon.

A bűntelen Jób megbüntetése az eredeti szövegben Jahve és a Sátán fogadására vezethető vissza. Hogy miért hallgat az Úr a sátáni kételyekre, éppúgy nem kérdezhető, mint az sem, hogyan lehetséges, hogy a csapásokkal sújtott Jób morálisan fölé emelkedik Teremtőjének. Pofból és sárból kiemelkedő mivolta még alig szabadult ki az élettelen anyagból, máris isteni tulajdonságokat mutat fel ez esetben éppen az Isten ellenében. Pörbe fogja a Végső Bikát, a tőle kapott igazság-elvre hivatkozva. Jób betartja a Törvényt, Jahve fütyül rá. Jób kérdez, Jahve nem válaszol, hiszen nem köteles magyarázkodni. Csupán szupremáciájára hivatkozik. Ó osztja az életet, az áldást, ő a halált is. Jób felismeri az Úr antinómiáját, és ráébreszti magát az Urat is saját kettős természetére. Segítségére van teremtőjének és megnyomorítójának, mert hisz benne és hittel panaszkodik nála őellene. S mikor szenvedéseit megelégelve, Jahve gazdagabbá teszi, mint valaha volt, Jób ismét az ő dicsőségének áttetsző transzparense lesz.

Sok oka van annak, hogy a mai színpadi változatban miért nem jelenhet meg az Isten. Amikor Madách kétkedéseinek monumentális ívét, a Tragédiát 1883-ban először bemutatták Pesten, felháborodott kritikusok ragadtak tollat, hogy az Isten színpadon való nyűt szerepeltetése ellen tiltakozzanak. Jó lenne, ha ma ez volna az Úr megjelenítésének egyetlen kizáró oka. Az egykori és mai haláltáborok után groteszkké vált a viszony teremtő és teremtett között, így az ősi moralitást is mindenestül a Földre kellett száműzni. Isten és Sátán nélkül, tisztán emberi kontextusban elevenítette meg tehát Kapás Dezső Jób történetét, nem evilági szereplők helyett emberekre, valamint a rendezésre és a színpadképre hárult a fenti és alanti szférák képviselete. De profundis… a mélységből vagyis egy színpad közepi lyukból bújik elő Jób, hogy innen lentről vádolja az erkölcsileg ha a fogalomnak lenne itt értelme mélyre süllyedt Urat Fent: semmi sincs. Válaszul Jób számonkérésére nem érkezik hang, csupán néhány gyengécs­ke, teátrális fénynyaláb, csak hogy Jób elmondhassa a megbékélő utolsó szavait:

״Imé, én parányi vagyok, mit feleljek néked? Kezemet a szájamra teszem! Egyszer szóltam, de már nem szólok, avagy kétszer, de nem teszem többé.”

Sokkal erősebben jelen van Jahve viszont a három barát személyében, akiket a rendezés a zsidó, a muzulmán és a keresztény vallás megszemélyesítőiként áhított szembe Jobbal. Ők egyszerre hozzák az eredeti műben viselt funkciót vagyis Jób ״visszatérítését” az Isten dicsőítésére -, és magát az isteni választ. Ha igazat adunk Bergyajevnek, miszerint ״az alkotás lényegében a személyiség lelki összetevőinek tevőleges részvétele az életben, maga az élet pedig Isten létének előfeltétele”, akkor ez a három figura puszta létezésével valóban képviselheti az Urat. Ők mondják el tehát Jahve szövegét is. Itt azonban egy éles törés van a dramaturgiában, az előadásban nem sikerült súlypontokkal elválasztani a barátok érvelését Isten ellentmondást nem tűrő szentenciájától. Sem a rendezés, sem a színészek játéka nem jelezte elégségesen ezt a legfontosabb cezúrát. Az egyetlen igazi cselekvés, amely önmagában is igazolná Bergyajev tételét, miszerint ember és Isten egymás tükörképe, elsikkad. Így az a moralizálás, amelyet lábaskájukból falatozva, kulacsból kortyolva elővezetnek, minimális színszerűségével is erősebben hat, mint a szó- és szemrehányás-áradatban elvesző isteni felelet Jób hosszú monológjait céltalan mozdulatokkal kísérik: tárgyakat emelnek ki a díszlet civilizációs szeméttelepéből, katonai sisakot, kézigránátot és tölténytáskát lyukas esernyőt, aktatáskát, rongyokat. A teremtés szimbolikus értelmű, ártalmas melléktermékeivel játszadoznak, míg Jób igazságért jajong. Szenvtelenek a szenvedésre, mint Jahve.

Minthogy a drámai erejű alapmű szövetét a dramatizálás nem tudta színpadi cselekményhez rendelni, az öt szereplő végig passzivitásba kényszerül. Statikus jelekként léteznek csupán, a kimondott szó személytelen közegeként, színészi játékra nemigen van hát lehetőségük. A Jóbot „alakító” talán helyesebb, ha azt mondjuk, képviselő Gálffi László mégis fájóan őszinte káromlás- és szenvedéspillanatokat villantott fel. A három barát közül a zsidót játszó Hetényi Pálnak sikerült a legárnyaltabban kifejezni a személyiség nélküli, egymagában is a közösségre utaló alig-jelenlétet. A mesélő szerepében Kálid Artúr cinikus gúnnyal kommentálta Isten ״dicső” tetteit és tehetetlen haraggal szánta Jób sorsában az embert. Főszerepet játszott a kivételesen egységes színpadkép is. Fehér Miklós egy kiszáradt, felrepedezett, ezüstszürkén csillámló föld-tányérra vagy Isten mélyen barázdált tenyerére -, szövegesdrót-istennyilák alá helyezte a létkérdések és az utánuk következő süket csend szűkre szabott keretét. A piszkosfehér-mattfekete jelmezek Jánoskúti Márta munkája úgy illeszkednek a színpadi „földhöz”, mint Rodin félig kibomló architektonikus figurái a saját anyagukból készített alapzathoz. Jóbot az értelmetlen csapások visszadöngölik a sárba, a szervetlen létezésbe. Ő pedig ugyanazon isteni szikra jogán, amely teremtette őt, hajánál fogva húzta föl magát. Segítség nincsen.

Götz Eszter