Jób

Mendel Singer, a kis zuchnówi tanító „a legszokványosabb zsidó” volt.

„Tejszínű fellegek” alatt él a Singer-család, egy időtlen idők óta oly megszokott idegen, már-már ismerős világban. (Mely most, az ezernyolc- százas évek végén orosz felségterület.) Nincs kezdet és nincs vég, csak az átmenetiség állandósága.

A galíciai születésű Joseph Roth 1930-ban íródott regényének mondatai (Kertész Imre fordításának mondatai) „ezüstös fényt árasztanak”. Látjuk, amint kis fekete alakok sietnek a zsinagóga felé. „Siettek hát, némán, feketén, szabálytalan csoportokra szakadozva igyekeztek kifelé a házak közül… Szemüket az égre emelték, keresték az új csillagzat ezüst sarlóját.”

A jelenetek plaszticitása nem a leírások aprólékosságának, hanem épp ellenkezőleg, az elhallgatásoknak, a kihagyásoknak és a szinte kapkodó lendületnek köszönhető. Roth úgy dolgozik, mint egy kínai kalligráfus, határozott, de könnyű kézzel. Minden „ecsetvonásnak” és minden „kézemelésnek” jelentősége van. (A festészeti – vagy akár zenei – hasonlatok a Jób esetében önkéntelenül kínálkoznak.) „Viasz csöppent a téglavörös alapú, kék kockás térítőre, és egy szempillantás alatt megdermedt. Kitárták az ablakot, a gyertyák erre megemberelték magukat, és békésen csonkig égtek.” Hihetetlenül expresszív ez a minden magyarázkodást, mindenfajta pszichologizálást mellőző szöveg.

Ebbe a világba születik bele Mendel negyedik, legkisebb gyermekeként Menuhim, „a mindnyájukon elhatalmasodó torzalak”. S mintha jövetele jelzés volna, a megszokottan idegen világ bomlásnak indul.

Mendel legnagyobb fiát besorozzák. A középső fiú a sorozás elől Amerikába menekül. Miriam a zuchnówi helyőrség katonáinak a lotyója lesz. S Singerék egyetlen szobájának mélyén, mint örök fenyegetés, ott vinnyog a magatehetetlen Menuhim. De Roth nem akar szánalmat ébreszteni. (Ahhoz túl mélyen azonosult teremtményeivel.) „Saját hangja és az alvó ember lélegzése Mendelt elkábította, szívéből minden gondot kiűzött, nem volt ő most csak egy imádkozó zsidó, semmi több, mint akin át a szavak utat találnak az égbe, üres edény volt Mendel, egy tölcsér.”

A bomlási folyamat akkor gyorsul fel, amikor a házaspár Miriammal (és Miriam miatt) kivándorol a középső fiúhoz Amerikába. (Pedig Mendel azért menekül, hogy megállítsa ezt a folyamatot.) Menuhimot – egyelőre – hátra kell hagyniuk.

Amerikában Mendel gondolatait Menuhim tölti ki. Terveket szövöget, hogyan hozathatná maga után, hogyan mehetne vissza érte. Ez az – hol ezért, hol azért megvalósíthatatlan – ábránd teljesen eluralko­dik rajta. S közben csapás csapás után éri. Felesége, középső fia meghal, lánya megháborodik. Egyedül marad. Fokról fokra elveszti minden reményét. (Ez a minden: Menuhim.)

S eljött a pillanat, amikor „Mendel Singer többé nem imádkozott”. Kafkai szolgaként tengeti életét. Túltéve a bibliai Jóbon, aki csupán önnön születése napját átkozta meg, gyűlölködve rázza le magáról az ősi szokásokat, öregesen, gyöngén, szenilisen hadakozik istene ellen. „A pokol minden kínját elszenvedtem már. Istennél az ördög jobb. Mert nem olyan hatalmas, nem lehet annyira kegyetlen sem.”

„Egészen különleges istenkáromlásokat eszelt ki.” Elhatározza, hogy összekuporgatott pénzén disznóhúst vásárol. De egy le-föl járó rendőr az utolsó pillanatban visszarettenti. Fantasztikus jelenet: egy öreg, orosz- országi zsidó Amerikában disznóhúst akar vásárolni, de a sarki rendőr megakadályozza! Roth olyan intenzíven éli át Mendel szenvedését, hogy a jelenetben nincs semmi morbiditás.

„Az egyenruhás embernek még most is kitért az útjából.” Hang- súlytalanul odavetett mondat. A következő naptól azonban Mendelt jelek érik, nevenincs sóvárgás, megmagyarázhatatlan öröm ébredezik benne.

„Menuhim él!” „Menuhim él, egészséges, sőt jól megy sora!” „Mendel összekulcsolja és a mennyezet felé emeli két kezét, fölnyújtja őket, amilyen magasra csak bírja.”

Itt még a legszégyentelenebb fantáziájú limonádészerző is félénken hallgatna. Ilyen jelenetet csak az mer leírni, aki tökéletesen kétségbe van esve, és nem ismer többé semmilyen megfontolást. „Hevesen ugrándozik, fehér zászlóként libeg-lobog a hosszú szakálla, mintha az is nevetne.” Az expresszivitás a végsőkig fokozódik. Menuhim él. Világhírű zeneművész lett belőle. És most eljött istennel perlekedő, reményvesztett apjáért. A csoda nem jutalom. A szenvedés nem büntetés volt.

Roth – tévedhetetlen ízléssel és hallatlan lelki finomsággal – még néhány oldalon továbbfuttatja a történetet. Mendel legnagyobb fia felbukkanásáról és lánya meggyógyulásáról ábrándozik. A regény ugyanolyan csöndesen, „ezüstösen” ér véget, ahogyan elkezdődött.

(Európa Kiadó, 1989)