Jő, hegyeken szökellve

2007. november / Vári György Ma – Sára halála kapcsán és mert a közösségnek amúgy is halottja volt– a gyász háláháit (a gyászolásnak a vallástörvény által előírt szabályait) beszéltük át sorra, mindenki, aki tanulmányai vagy tapasztalatai miatt hozzá tudott tenni valamit, elmondta. Sorolták a háláhákat, valaki, aki már elgyászolta édesanyját és édesapját is, közbeszólt, tudjuk-e, hogy a halott mosdatásakor az Énekek Énekét kell olvasni.

	Vári György

(Remélem, akkor, jól emlékszem). Hozzátette, hogy ebben van valami furcsa, paradox, hiszen – ha minden jól ment, a dolgok, a teremtés rendje szerint – akkor egy idős emberi test van előttünk. Hogy is hangzana hát, hogyaz, aki ott fekszik „a Sáron rózsája és a völgyek lilioma?” avagy hihető-e, hogy „mint az almafa az erdőnek fái közt, olyan az én szerelmesem az ifjak közt?” Hát nem múlt el már régen minden? Hát nem igaz, hogy ami volt, annak más távlatot ad a halál már? Mi dolga van a ravatalon a szerelemnek?

Emlékszem haldokló nagyanyám, egy még utolsó éveiben is mosolygós, gyors eszű, jó állapotban lévő, bottal, fájós lábbal is fürge asszony, utolsó napjaira. Nem volt már benne semmi mindebből, túl volt az az elhasznált test és lélek az életen, csakmég zakatolt benne valami kicsit, ami nem engedte el. Egy nap, amikor kérdeztük, mit hozzunk holnap enni, legyintett. Addig soha semmi nem volt neki mindegy. Másnapra meghalt. Így legyintett a nagyapám is, amikor nem tudott felállni, hogy kimenjen a folyosóra, legyintett és meghalt ő is. A legyintés még ők voltak, a lemondás nagyvonalúsága volt az utolsó igazi gesztusuk, ez a kérges tenyerű,proletár grandezza. Itt van előttem a kép, haldokló nagyanyám a pótágyon, máshol nem volt hely, a nővérke tanácsa, hogy még időben húzza le az anyám a gyűrűit, mert könnyen eltűnhetnek, ne várja meg, míg meghal és próbálom mondani, próbálom elképzelni, hogy „a Sáron rózsája vagy és a völgyek lilioma”. Látta-e őt így addigra már 33 éve halott másiknagyapám, a férje annak idején? Hol lehet most az eltűnt időben az a tekintet?Vajon megszólal-e halottmosás közben az „ének”? Elkezdtem olvasni és ráleltem a sorra, azért van ez,„mert erős a szerelem, mint a halál, kemény, mint a sír, a buzgó szerelem”. Akkor a nagyapám elképzelt szerelmes tekintete örök, csak meg kell pillantanom bottal tipegő nagyanyám arcára emlékezve.

Akkor már újra látták egymást, vele volt, miután a legyintéssel elbúcsúzott és ő mondta neki ez Énekek Éneke sorait. Mert annak a széthulló testnek az elmosódó vonalaiban mégiscsak ott van minden mozdulat és érintés, minden sóhaj, a megemeltkrumpliszsákok emléke a kérges tenyerekben, a megtalált idő, ahonnan még nem tért meg utazó. Az a 33 év kilátástalan hűség is egy kényszerű házasság emlékéhez, azegymásnak maradt két túlélő beletörődő, tán szemérmesen boldog választásához. Mégiscsak megmaradtak és megmaradtbennük az élet – az anyám.Mikor legyintett, még aligha láthatták egymást, az igazi, teljes lemondás volt mindenről, nem korrumpálta semmi. De utána rögtön megszólalt a hang, az örök élet hangja, mely tudatta, hogy a nagyanyámnak, aki lassan megtalálta emlékeiben botladozva az otthonról hozott, elfelejtett imák szavait, része van az eljövendő világban. A hang – úgy érzem – ezt mondta: „kelj fel én mátkám, én szépem ésjöszte, mert íme a tél elmúlt, az eső elmúlt, elment. Virágok láttatnak a földön, az éneklésnekideje eljött és a gerliczének szava hallatik a mi földünkön. A fügefa érleli első gyümölcsét, és a szőlők virágzásban vannak, jóillatot adnak; kelj fel, én mátkám, én szépem és jöjj hozzám”.

A bomló test mellett az ÉnekekÉnekét szavalni dac és megértés egyszerre.És – azt hiszem – istenbizonyíték.Minden vértelen platonizmus tagadása, a kedves hajának, alakjának dicsérete a halott test mellett. Mélységes bizalom és lázadás. Halál, hol a te fullánkod?