Jesajahu Leibowitz: Izrael Állam vallási jelentősége

Jesajahu Leibowitz

Szeretném rögtön az elején leszögezni: azok közé tartozom, akik a legkevésbé sem csalódtak Izrael Államában. Ami személy szerint engem illet, Izrael Ál­lam beváltotta minden reményemet, amelyet kora ifjúságom óta hozzá fűz­tem. Meglehet, egy hetven éves ember már nem egykönnyen bújik vissza ön­nön ifjúkori bőrébe, mégis úgy tűnik számomra, hogy amióta érett emberré, majd cionistává váltam, a cionizmus számomra egyet jelentett azzal a vállalkozással, amelynek célja a zsidók fel­szabadítása a nem-zsidók uralma alól. Izrael Állama tökéletes választ ad a má­sok uralma alóli felszabadulás igényé­re. Amennyire ma fel tudom idézni öt­ven évvel ezelőtti vélekedéseimet, azt hiszem, soha sem jutott eszembe, hogy az állam – bármely állam, ideértve Izrael Államát is – feladatának tekint­sem az értékek megvalósítását, legye­nek azok akár oktatási-nevelési, akár kulturális vagy erkölcsi értékek, s ez hatványozottan érvényes a Tóra és a parancsolatok vallási értékeire.

Amikor a tórái judaizmus kiteljesíté­sét szorgalmazó mozgalom tagjai érté­keket emlegetnek, feltételezem, hogy mindannyian tudjuk, voltaképp miről is beszélnek. A küzdelem, amely ezen ér­tékek megvalósítását tűzi zászlajára, a zsidó népé és nem Izrael Államáé. Még­is, úgy látom, hogy az a párbeszéd, amelyre itt sor került, s amelyben szá­mos fontos megállapítás is elhangzott, melyek közül sokkal egyet is értek, adós maradt azzal, hogy világosan megkülönböztesse egymástól egyfelől a zsi­dó népet, mint a judaizmus hordozóját, másfelől azt a szuverén államot, amelyet ez a nép saját önkormányzata esz­közeként létrehozott. Az igazán eleven­be vágó kérdés a zsidó nép kérdése, azé a zsidó népé, amelynek léte – lété­nek történeti folytonossága – meg- kérdőjelezhetővé vált azóta, hogy a zsi­dó nép és a judaizmus azonosságának axiómája érvényét vesztette. A ti­zennyolcadik század végéig soha senki nem kérdőjelezte meg ezt az azonossá­got sem a zsidók, sem a nem-zsidók ré­széről. Mégis, attól a pillanattól kezdve, hogy a gondolat, miszerint a zsidó nép per definitionem a judaizmus hordozó­ja, elvesztette magától értetődőségét, a zsidó nép nép-volta is kérdésessé vált. A kérdés, hogy ki zsidó, immár nem pusztán formai kérdés; ellenkezőleg: nagyon is lényegi. Mindazok a milliók, akik magukat zsidónak tekintik, és aki­ket mások is zsidónak tekintenek, mi­lyen értelemben tagjai a zsidó nemzet­nek? Többségük számára zsidóságuk puszta érzület, puszta emlék, jóllehet való igaz: e két tényező önmagában is igen erős történelmi erőt képvisel. Ám ha e tényezők nem olyan elemekben gyökereznek, amelyek kifejezetten a zsidó lét sajátjai, akkor nehezen kép­zelhető el egy ilyen zsidó nemzeti azo­nosság hosszabb távon való fennmara­dása.

Izrael Államának vallási jelentősége bizonyos tekintetben teológiai-politikai probléma, más tekintetben azonban a hit pszichológiájának problémája. Fel­merülhet a kérdés, hogy bármely törté­neti tény, mint olyan, hordozhat-e vallá­si jelentést. Az azonban, hogy egy val­lásos embernek milyen választ kellene adnia a történeti eseményekre és té­nyekre – azok belső jelentésétől függet­lenül -, már egészen más kérdés. Úgy látom, az első kérdésre nemmel kell válaszolnunk; másrészt az a vallási kér­dés, amellyel itt foglalkozunk, azonos ezzel a másodszor feltett kérdéssel. Szemben az egyik korábbi felszólaló­val, nekem meggyőződésem, hogy so­ha nem volt és soha nem is lesz egyet­len olyan állam sem – sem a múltban, sem a jelenben, sem a belátható jövőben, sem egyetlen társadalomban, korban vagy kultúrában, beleértve a zsidó kultúrát is -, amely több lenne, mint pusztán világi intézmény. Az állam funkciója lényegében világi funkció, nem pedig Isten szolgálata. Az állam funkciói merőben eszközszerűek, kö­vetkezésképp az államnak nincsen semmiféle belső értéke. Valahányszor a zsidók államot tudhattak magukénak, annak története mindig a vallás és a politikai vezetés közötti küzdelem tör­ténete volt. Még amikor az államot a Tóra nevében, a Tóráért, a Tóra érvé­nyesítéséért folytatott küzdelem ered­ményeként alapították – és itt most a Hasmóneusok államára gondolok lé­tezésének hatvan évét akkor is a Tóra hordozói és a világi politikai rendszer közötti folytonos harc jellemezte. Ez a harc sem logikailag, sem tényszerűen nem elkerülhető. A vallás, azaz az em­ber azon felismerése, hogy kötelessége Istent szolgálni, nem egyeztethető össze a kormányzat gépezetével. A po­litikai szervezet, amelyre szükség van, mint az életben maradás alapfeltételé­re, pusztán megalapozza a vallásért folytatott küzdelmet, amely leg­bensőbb természete szerint örök és so­ha nem érhet véget győzelemmel. Izra­el Államának napjainkban nincs vallási jelentősége, mivel keretei között ilyen harc nem folyik.1 nem több, mint az a politikai keret, amely megszabadít ben­nünket az alávetettségből. Az Izrael Ál­lamában élő vallásos zsidóság balsorsa nem másban áll, mint hogy önkéntes függőségbe helyezte magát a politikai szervezettől – olyan függésbe, amely saját végzetét vetíti elő. E tekintetben a felszólalók egyike már említette Golda Meirt. Hadd idézzek még nagyobb sze­mélyiséget. Mintegy húsz esztendővel ezelőtt hosszas beszélgetésbe elegyed­tem a vallás és az állam kérdéseiről az­zal a Ben-Gurionnal, akinek judaiz­mushoz való viszonyát Önök mind­annyian jól ismerik. Ezt mondta ne­kem: „Világosan értem, hogy miért kö­veteli a vallás elválasztását az államtól. Azt akarja, hogy a zsidó vallás ismét olyan független tényezővé váljék, amel­lyel a politikai hatalomnak versengenie kell. Éppen ezért soha nem fogok bele­egyezni az állam és a vallás szétválasz­tásába. Azt akarom, hogy az állam ellenőrzése alatt tartsa a vallást.” A zsidó vallás hivatalos képviselői rezignáltan tudomásul veszik ezt a tényállást; és ami még rosszabb, kifejezetten arra számítanak, hogy a világi kormányzat „eltartja” őket.

Az államnak mint olyannak nincs val­lási értéke. Soha, egyetlen államnak sem volt. Politikai eredmények, hódítá­sok, hadi győzelmek – mindezek nélkü­löznek minden vallási jelentőséget. Ki „volt az, aki helyreállította Izrael határa­it az Ematba vivő úttól egészen a pusz­ta tengeréig” és „visszaszerezte Da­maszkuszi és Ematot, amelyek annak előtte Júdához tartoztak Izraelben” (2 Királyok 14)? Ki volt minden harcosok és hódítók legnagyobbika az izraeliták között? „Jerobeám, Joás fia, Izrael kirá­lya”, aki „azt tette, ami gonosznak szá­mít az Úr szemében. Nem hagyott fel Nebat fiának, Jerobeámnak bűneivel” (ugyanott). Mi volt a vallási jelentősége ezeknek a hatalmas hódításoknak, amelyekről mindössze a Királyok köny­vének két verséből értesülünk? Empiri­kus-vallási nézőpontból, a vallási ha­gyomány nézőpontjából, abból a szem­pontból, hogy eme cselekedetek minő nyomot hagytak a zsidóság vallásos tudatában, nos – semmi. Áldott emléke­zetű Bölcseink azt még csak-csak Jero­beám javára írták, hogy nem bántotta a prófétát (Ámoszt), aki azt mondta: „Jerobeámot karddal ölik meg, Izraelt meg fogságba hurcolják tulajdon földjéről” (Ámosz 8, 11 ).2 Ez minden, amit érde­mei között említenek – miközben azok a nagyszerű események, amelyekről csupán a két fent idézett vers tesz em­lítést, semmiféle nyomot nem hagytak Izrael vallási tudatában.

Meggyőződésem: nem véletlen, hogy egyetlen ünnepünk sem emlékezik meg arról, hogy Józsué, Nun fia meghó­dította Izrael földjét, mint ahogyan egyetlen ünnepünk sem állít emléket annak, hogy Dávid király meghódította Jeruzsálemet. Ugyanakkor ünnepeljük a Chánukát, emlékezvén arra a polgárháborúra, amelyet a Tórát betartó zsi­dók vívtak a hellenizálódott zsidókkal.

A hit és ugyanígy a teológia szem­pontjából megkerülhetetlen az a kér­dés, hogy a történelemnek van-e egyál­talán bármiféle vallási jelentősége. A világnak megvan a maga természetes menete, amelynek a történeti esemé­nyek részét képezik. A Háláchá ahhoz ad útmutatást, hogyan éljünk a világ rendes, meghatározott menetén belül.

Egy-egy történeti esemény csak akkor válik kivételessé a világ természetes menetéhez képest, és ennek megfe­lelően csak akkor nyer vallási je­lentőséget, ha az adott esemény olyan cselekedet, amelyet az eljövendő világ reményében követtek el, vagy olyan szenvedés, amelyet az eljövendő vilá­gért viseltek el. Ebben az értelemben az első Makkabeusok háborúja, az 1096 évi mártíromság, valamint az 1648 évi mészárlás – mind olyan ese­mények, amelyekben felmagasztosult a Szent Név – vallási jelentőséggel bír­tak.3 Nem társul azonban semmiféle vallási jelentőség Joás fia Jerobeám vagy Alexander Jannaj győzelmeihez és hódításaihoz.4 Saját generációnk Holokausztja vallási értelemben semmilyen jelentéssel nem bír. A Holokauszt a vi­lág rendes menetének volt része, így pusztán újabb példáját adta annak a sorsnak, amelyet a gonoszok áldozatá­ul esett kiszolgáltatottak elszenvedni kényszerülnek. Az, amit nem az eljö­vendő világért cselekedtek, vagy nem az eljövendő világért szenvedtek el, vallási nézőpontból közömbös. Mint­ hogy Izrael Állam létrehozásának nem a Tóra volt az ihletője, s minthogy Izra­el Államát nem a Tóra érdekében alapí­tották, léte – vallási értelemben – teljes mértékben közömbös.

Az igazi vallási kérdés nem az állam kérdése, hanem a zsidó népé, amely az elmúlt mintegy kétszáz esztendő alatt, emberöltőről emberöltőre fokozatosan elveszítette lényegi jellemzőit. Ezt a fo­lyamatot az államalapítás sem nem állí­totta meg, sem nem lassította.

A fent említett vita három külön kér­dést is felvetett. Az első hitbéli és teo­lógiai kérdés: ami a judaizmust illeti, mi a jelentése annak a történeti ese­ménynek, hogy létrejött Izrael Állama és ezzel a zsidó nép ismét elnyerte a politikai függetlenséget? Itt a „judaiz­mus” fogalma a vallási tudat és érzé­kenység azon elemeire utal, amelyek e tudat megingathatatlan alapját jelentik, s amelyek háromezer év történelmé­nek valamennyi változásán keresztül sem rendültek meg.

Egészen más kérdés, hogy milyen pszichológiai hatást gyakorolt a hívő zsidókra e történeti fejlemény, neveze­tesen az államalapítás.

A harmadik kérdés a Háláchá az ál­lamban, a Háláchá az új valóságban. Röviden kitérek mindhárom felvetésre.

Teológiai értelemben, hívő ember­ként – s anélkül, hogy kifejezetten Izra­el Államáról beszélnék – határozottan tagadom, hogy önmagában bármely ál­lam bármiféle belső értéket képvisel­ne. Mi több, a teológiai és hitbéli meg­fontolásokon túl, mégis az értékelmé­let általános kritériumaival mérve, az állam egyáltalán nem is érték. Az állam­ra azért van szükség, hogy kielégítsen két szükségletet. Az egyik az egyén életben maradásának biztosítása, „mert ha nem rettegnének a politikai uralkodótól, az emberek élve lenyelnék egymást.”5 „Az emberi szív vágya ifjú­korától kezdve hajlik a rosszra.” (Te­remtés 8:21). Szemben a lakatlan szi­getre sodródott Robinson Crusoe-val, a társadalomban élő emberek nem képe­sek együtt élni, hacsak rájuk nem kény­szerítenek – vagy éppenséggel maguk­ra nem kényszerítenek – valamiféle po­litikai rendszert és kormányzatot. Amit a Bölcs aforisztikus formában megfo­galmazott, azt mintegy ezerötszáz évvel később immár rendszerbe foglalva is­mételte el az emberiség egyik legna­gyobb társadalmi és politikai gondolko­dója, Thomas Hobbes.

Az állam második szerepe – a nem­zet életben maradásának biztosítása – messze problematikusabb, mint az egyén létének biztosítása. Nem fogunk azonban túl mélyen belemerülni ebbe a kérdésbe; azt mindenesetre elismer­jük, hogy mindkét funkció legitim. Mint­hogy az állam létének értelme bizonyos szükségletek kielégítése, nyilvánvalóan nem foglalkozik értékekkel. Az ember nem válogathatja meg szükségleteit. A szükségletek tekintetében nem merül fel semmiféle választás, döntés vagy el­kötelezettség. Az értékek csak akkor működőképesek, ha az egyén elkötele­zettsége, döntései és választásai révén azokat olyan célokká emeli, amelyek felé törekszik. Ez a törekvés nem fakad az emberi természetből. Minden em­bernek ennie kell – ezért az evés, ter­mészetesen, nem érték. Még az élet sem érték, hiszen – ha tetszik, ha nem – élünk. A legtöbb embernek, a döntő többségnek nincs elegendő mentális ereje ahhoz, hogy önként, szánt szán­dékkal véget vessen életének. Termé­szetük szükségszerűsége élni kénysze­ríti őket. Ebből az fakad, hogy az élet, mint olyan, nem lehet érték.

Az államot magát önértéknek tekinte­ni a fasizmus leglényege, ha ez általá­ban igaz, még inkább igaz akkor, ha „a tórai judaizmus” értékei kapcsolódnak hozzá. Bizonyos, hogy az államnak van helye a Háláchá-ban, minthogy a Háláchá evilági kérdésekkel foglalkozik: a hús-vér emberrel, a hús-vér ember éte­lével és italával, a közösüléssel, a mun­kával és így tovább. De a politikai való­ság, mint érték nem kap különösebb fontosságot a judaizmusban. Hiszen láttuk: a legnagyobb győztes és hódító minden hőstette a Királyok második könyvének csupán két versébe van el­temetve! Azok, akik nem ismerik a hé­ber bibliát alaposan, nem is tudnak ró­luk – még akkor sem, ha egyébként val­lásos elkötelezettségű zsidók.

Nem tudok vallási jelentőséget tulaj­donítani annak, hogy visszanyertük po­litikai függetlenségünket. Sokak meg­nyilatkozásaiból az ember arra követ­keztethet, hogy ők „felfogják az Isten szavát, látják a Mindenható arcát” (Numerii 24:4); hogy a történeti eseményekben ők „Isten ujját” látják, a végső okot, amely miatt az áradás a felső vi­lágból az alsó világba ereszkedik alá.6 Nincs megbízható ismeretforrásom az isteni szándékok kifürkészéséhez, és nem vélek felfedezni semmiféle vallási jelentőséget az alsó világ eseményei­ben, kivéve, ha olyan szándékokat tes­tesítenek meg, amelyek az alsó világ­ban fogalmazódtak meg, és a felső vi­lág felé irányulnak; más szóval – ha az emberi lények az eljövendő világért cselekszenek. Ettől az esettől eltekint­ve a történelem nélkülöz minden vallá­si jelentést. A történelem a világ mene­téhez tartozik, és épp ez, a világ mene­te az, ami az isteni gondviselést alkot­ja. Minden történeti esemény az isteni gondviselés egy-egy újabb példája, ezért egyetlen eseménynek sem na­gyobb a vallási jelentősége, mint az összes többié. „Isten ujjának” szelektív megszólítása mindannak tekintetében, ami kényelmes vagy kívánatos, hason­latos ahhoz, ahogyan a „szentség” fo­galmával annyiszor visszaélnek nemze­ti-politikai céloktól vezéreltetve. Ami­kor a Templomhegy szent voltát annak tulajdonítják, hogy az „Isten földje”, ak­kor megfogalmazódik bennem a kér­dés: nem ugyanúgy „Isten földje-e” bár­mely más talpalatnyi föld is? Végül is „Az Úré a föld és ami betölti”! (Zsoltá­rok 24:1. Ezt a verset a vallásos zsidók hetente négyszer ismétlik el.) A számki­vetettek összegyűjtése önmagában még nem vallásos jelenség; lásd a kö­vetkező verset: „De ti, alighogy bevo­nultatok, megfertőztétek földemet, és tulajdonomat utálatossá tettétek” (Je­remiás 2:7). Ám e megfontolás koránt­sem rettent el bizonyos rabbikat „a Megváltás Hajnalának” sabbatiánus kinyilvánításától.

A hit pszichológiája azonban egészen más kérdés. E téren mentesülünk a te­ológiai és az értékelméleti elemzé­sektől, és módunkban áll olyan jelen­ségekkel foglalkozni, amelyek a megfi­gyelés számára is megközelíthetőek. E tekintetben az elmúlt huszonöt év ese­ményei semmilyen változást nem ered­ményeztek: Izrael Államának megalapí­tása nem változtatta meg a hívő zsidók tudatát, de éppúgy a világi zsidók tábo­rában sem indított senkit változásra. Hadd pontosítsam magamat: az állam létrehozása, és különösen a hatnapos háború és Jeruzsálem elfoglalása igen­is hatást, mégpedig rendkívül káros ha­tást gyakorolt a vallási szektor egy bizo­nyos részére. Egyesek odáig mentek, hogy a nemzetet és a hazát magával az Istenséggel, a katonai győzelmet a Tóra érvényre juttatásával, s a hódítást a ju­daizmus előmozdításával azonosítot­ták. A hívők vallásosságát lealjasította a patriotizmus és a nacionalizmus. Ez volt Rabbi Kook7 tanítványainak vála­sza. Ebben őt magát is nem elhanyagol­ható mértékű felelősség terheli. Megle­het, nem ilyen következményeket akart, mégis: doktrínáját oly módon formálta meg, amely könnyen lehetővé tette az effajta értelmezést az olyan ta­nítványok számára, akik nem vették a fáradságot, hogy különösebb mélység­ben kérdezősködjenek valós szándéka­iról.

S még mindig van egy probléma, a Háláchá problémája. Létrehoztuk füg­getlen államunkat, s ezzel olyan kérdé­seket vetettünk fel, amelyeket nem tár­gyalt és nem tárgyalhatott a Háláchá az elmúlt néhány évszázadban kikristályo­sodott formájában. A Háláchá nézőpontjából tekintve Izrael függet­lenségének megújítása valódi kataszt­rófa volt – olyan katasztrófa, amely összevethető a Templom lerombolásá­val még akkor is, ha kellő tisztelettel el­ismerjük a két esemény közötti határta­lanul nagy különbséget. Lényegében a második Templom idején a judaizmus­ban a központi helyet a Templom és annak szolgálata foglalta el. Ki gondol­ta volna a 70. év Áv havának tizedik napján (a Templom lerombolásának másnapján), hogy az Engesztelés nap­jának ünnepe fennmarad a zsidók kö­rében? Mi azonban tudjuk, hogy az En­gesztelés Napjának ünnepét azóta is, a mai napig megüljük, s tudjuk, hogy ko­runk Engesztelés-napi ünnepe – az ün­nep megülésében tapasztalható min­den eltérés ellenére – számunkra az En­gesztelés napja ősi ünnepének legitim formája. Ugyanilyen értelemben függet­lenségünk visszanyerésével immár a Háláchá is megváltozott arcot mutat. Hadd ismételjem el még egyszer azt, amit már többször leírtam: a Háláchá több száz éves kikristályosodásának hátterében előfeltételezésként az a tény – az az empirikus adat – állt, hogy a zsidó nép nem független, s megfosztatott minden funkciótól, amely az ál­lamiság, a politika, a biztonság, a diplo­mácia – és így tovább – köreit illeti. Azok a problémák, amelyek megítélé­sében a Háláchá szellemében született döntésre van szükség, immár gyökere­sen megváltoztak. Ez az értelme annak az új vallási programnak, amelyről oly sokat írtam. Ám a hit szempontjából a nagy kérdés egészen más, és akár egyetlen mondatban is megfogalmaz­ható: Mit tekintünk judaizmusunk lé­nyegének – Isten szolgálatát, avagy Iz­rael népe érdekeinek és szükségletei­nek beteljesítését?

S ehhez immár hozzá kell fűznünk korunk rettenetes kérdését is: mi „Izra­el népe”?

Jegyzetek

Ez az 1975-ben íródott megállapítás a vallásos-szekuláris ellentét kiéleződésével sajnos ma már nem jellemző Izraelre. (A szerkesztő.)

„Johanan rabbi mondta: Hogyan lehetett, hogy Jerobeámot, Izrael királyát, Joás fiát az a megtiszteltetés érte, hogy Júda királyai kö­zött tartják számon? Ez azért van, mert nem fogadta el az Ámosz elleni rágalmat.” (Babi­lóniai Talmud Peszachim 87b) A Júda királyai közé történő besorolás Hóseás könyvének első versszakára referál.

1096-ban, Észak-Franciaország és a Rajna-vidék zsidóit lemészárolták a keresztesek, bár megmenthették volna életüket azzal, hogyha kitérnek. 1648-ban Lengyelország és Ukrajna zsidó lakosságát tizedelte meg a Bogdán Hmelnyickij-féle kozák felkelés.

A Hasmóneus fejedelem terjesztette ki Júda uralmát a Jordántól északra és keletre.

Misna Avot 3.2.

Ez utalás arra a kabbalista elképzelésre, mely szerint a világunkat úgy irányítják, hogy az isteni kiáradás a Szefirot-on (szférákon) ke­resztül száll alá, és jut el az alsóbb világokig.

7 Cvi Jehuda Kook rabbi a vallásos cionizmus atyja. (A szerk.)

Részlet Jesajahu Leibowitz: Judaism, Human Values and the Jewish State c. könyvéből. Edited: Eliezer Goldmann. Harvard University Press, Cambridge, (Massachusetts) London, (England). 1992.