Jerzy Urban „Nem”-e

Vágyódunk Jerzy Urban után” – mondja nekem Varsóban egy külföldi újságíró. Az 57 éves Urban – saját meghatározásával élve: „származása szerint zsidó” – volt a kommunista hatalom utolsó éveiben a lengyel kormány szóvivője. A lengyel kormány „bizonyítványát” szellemesen magyarázta, olykor éles hangon. Néha agresszív volt, arrogáns; minden volt, de unalmas – soha. Most pedig, sóhajtott kollégám bánatosan, meg lehet halni az unalomtól a kormányszóvivő sajtóértekezletein.

Urban jelenleg a Nie (Nem) című folyóirat tulajdonosa, kiadója és főszerkesztője egy személyben. Az újság alcíme: „Hetente megjelenő napilap” és két oldalán két fügét mutató kéz – jobbra és balra. A Nie valóban jobbra is, balra is üt. Irgalmatlanul kineveti a kommunistákat, akik most hirtelenül színt váltanak; leleplezi az álszent képviselőket, akik az abortusztörvényt akarják úgy módosítani, hogy a katolikus egyház kedvében járjanak.

A lap ötmillió zloty (körülbelül 40 ezer forint) jutalmat ajánlott annak az asszonynak, aki hajlandó lesz bíróság előtt tanúsítani, hogy egy szenátor fizette abortuszát. Néhány szenátor állítólag becsületsértés vádjával bírósági eljárással fenyegette meg a Nie-t, mire az így reagált: „Mi csak azokra céloztunk, akik úgy érzik, hogy rájuk céloztunk.” Később egy asszony levelét idézte a lap: „Az abortuszom költségeit valóban egy szenátor viselte ugyan, azonban mégsem árulom el a nevét, mert miután értesült a Nie által felajánlott jutalomról, annak többszörösét ajánlotta fel nekem hallgatásomért.”

Urban világosan, pontosan és szellemesen fogalmaz, úgy beszél, mintha írott szöveget olvasna. A szocializmus sokak számára nagyon kényelmes rendszer vált – mondja. – Arra volt alapozva, hogy ne a munkahelyen kelljen erőlködni – hanem a bevásárlásnál. A gyárak dolgozóik kényelmét szolgálták, nem azokat, akik gyártmányaikra igényt tartottak; a rendelőkben az orvosok érezték magukat kényelmesen, nem a betegek, az üzletekben az eladónők voltak elégedettek, nem a vevők.

Urban szerint nagy lesz még az az ár, amelyet az előző rendszer megdöntéséért fog a társadalom fizetni. Az életszínvonal befagyasztása vagy csökkenése hosszú évekig eltarthat. Amikor ez nyilvánvalóvá válik – talán már 1991 folyamán – nincs kizárva, hogy a csalódás és az elkeseredettség új baloldali hullámot hoz majd magával. De ez a hullám nem fogja megerősíteni sem a kommunistákat, sem azokat, akik bármilyen módon az előző rendszerhez kötődtek. Talán a francia Poujade-mozgalomhoz hasonló jelenségekre számíthatunk, és nacionalista megnyilvánulásokra – hangoztatja. Mindenesetre Walesa mint államelnök helyzete nem lesz egyszerű.

Ki ellen irányulhat a nacionalizmus? Az oroszok ellen? A németek ellen? A zsidók ellen? Urban szerint, az oroszellenes hangulatokkal szemben a németellenesség egyelőre háttérbe szorul, ami eléggé érthető. Miután 42 éven át nem volt szabad beszélni az oroszokkal szembeni ellentétekről. Ami pedig az antiszemitizmust illeti, Lengyelországban talán ötezren sincsenek, akik zsidóknak vallják magukat. „Mások, mint például én is, zsidó származásúak, de már évtizedekkel ezelőtt elszakadtak az őket a zsidósággal összekötő szálak. Lengyelországban az antiszemitizmusnak nincs való tárgya. A zsidó csak amolyan jelkép, azoké, akik felelősek a mai helyzetért és szenvedésekért. Vannak más, hasonló jelképek. Például az utóbbi időben a kommunisták lettek azoknak a jelképei, akiknek jó dolguk volt az előző rendszerben, most pedig mint vállalatvezetők ismét hatalmon vannak és gazdagodnak. Természetesen igaz, hogy vannak ilyen esetek, mint ahogyan az is igaz, hogy az új kormánynak vannak zsidó származású tagjai és tanácsadói. De amint ezeket az eseteket általánosítják és jelképpé válnak, megszűnnek igaznak lenni.”

– Amikor kormányszóvivő volt, sokan gyűlölettel viseltettek önnel szemben – mondtam Urbannak. – Ön élvezte feladatát?

– Igen, feltétlenül. Tudtam, hogy gyűlölet tárgya vagyok. De rendkívül érdekes volt a munkám és volt egy nagy előnye: nem hárult rám felelősség a végrehajtásért. Csak szavakért voltam felelős.

– Volt-e valaha is kapcsolata Izraellel?

– Egyszer voltam Izraelben. 1956-ban. Ott élt két nagynéném, ők azóta meghaltak. Egyikük fia itt járt tavaly Lengyelországban, de sajnos csak nagyon körülményesen tudtam magam megértetni vele. Az anyjával természetesen lengyelül beszélgettem, a fiú azonban nem tud lengyelül, én pedig nem beszélek más nyelvet. Egy kicsit értek angolul, jiddisül egyáltalán nem.

Jehuda Lahav