Jeruzsálem: a tükörképek városa*

A hívők képzeletében Jeruzsálem több volt, mint egyszerű város. Metaforává vált. Neve a szentsé­get és a békét jelképezte – és egyben mindezek ellenkezőjét is. A tiszta hitet gyakran váltotta fel az elvakult babona, és a hitvallás túlontúl gyakran fajzott há­borúvá, fanatikus őrjöngéssé, szektariá­nus előítéletté és üldözéssé.

Ez az ellentmondás jól illeszkedett a város nevéhez. A város héber nevében, Jerusalaim, ugyanaz a duális szuffixum szerepel, mit az éjnájim (szemek), aznajim (fülek), saddajim (mellek) szavak­ban, amely a párban előforduló dolgo­kat jelöli. Ez a kettősség szinte önként kínálta az égi és a földi, a béke és a há­ború, az erény és a bűn párhuzamos megfeleltetését … És mivel a földi Jeru­zsálem olyannyira hitványnak, szemér­metlennek és bűnnel telítettnek tűnt, a szent, a fenséges Jeruzsálemet az égbe kellett emelni. Úgy vélték, hogy a város égi mása a földi város felett lebegett – a zsidók szerint tizennyolc, míg a moha­medán tanítás szerint csupán tizenkét mérföldnyire.

Babilon folyóvizeinél, ott ültünk

és sírtunk,

mikor Cionról megemlékeztünk.

A fűzfákra, oda függesztettük

hárfáinkat.

A babiloni fogságban szüntelenül el­veszett városukat sirató zsidók voltak az elsők, kik az égi Jeruzsálemet a valódi város misztikus hasonmásaként képzel­ték el. Az ún. Felső Világ Jeruzsálemé­ben továbbra is állt a Szentély, és a vá­rost próféták és papok népesítették be. A szellem metropolisa, a lélek birodal­ma magába foglalta mindazon helyeket, ahol zsidók éltek – legyen az Egyiptom, Mezopotámia, Perzsia, Görögország vá­rosállamai és szigetei, vagy a római biro­dalom legtávolabbi zuga.

Jesája és Mikeás messianisztikus pró­féciái szerint ebből az égi városból indul el a tökéletességkeresés és a világ meg­váltása is: „és csinálnak fegyvereikből kapákat”. A rabbik olyan helynek kép­zelték el, ahol egyetlen asszony sem ve­téli el magzatát, senkit sem mar meg kígyó vagy skorpió, ahol az oltáron égő áldozati tüzet sohasem oltja el eső, és a szél sem fújja a füstöt a hívők felé. A mohamedán tanok szerint az Egyetlen Isten, a Mindenható, a Kegyelmes, az Ir­galmas a nap végén először Jeruzsále­met szemléli meg, s csak ezután fordul a világ többi része felé.

A kereszténység, amely egy zsidó szektából fejlődött ki, mindezen elkép­zeléseket ötvözte az emberiség jövőbe­ni sorsára vonatkozó saját, radikálisan új tanaiban – a test csupán börtön, s a lélek túlvilági életet él az égi birodalom­ban, az Új Jeruzsálemben. Szent János megpillanthatta az aranyban és drága­kövekben pompázó égi Jeruzsálemet, „amely az Istentől szállt alá a mennyből, elkészítve, mint egy férje számára felékí­tett menyasszony”; kapuit sohasem zár­ják be, „éjszaka ugyanis ott nem lesz”, sem szomorúság, sem halál, sem fájda­lom. A Jeruzsálemről kialakított képet Augustinus fejlesztette tovább Róma feldúlása után; ez a nagy jelentőségű esemény ugyanolyan mértékben traumatizálta az ókori római világot, mint amennyire Jeruzsálem elpusztítása traumatizálta a zsidókat, s hasonló apokalip­tikus látomások követték. Augustinus Új Jeruzsálemé a millennium szinonimája lett: egy, a jövőben bekövetkező, meg­határozhatatlan kor, amikor az emberi élet valamennyi hibája eltűnik és a töké­letes jóság uralkodik. Az égi Jeruzsálem úgy ejtette rabul a képzeletet, ahogy a valóságos város sohasem. Egy elképzelt teljességben az érzelmek legtávolabbi határvonalait jelölte ki.

A kora középkortól évszázadunk kez­detéig egyetlen más város sem váltott ki akkora hőfokot az európai képzeletben, mint Jeruzsálem. A román kori és góti­kus művészetben fellelhető számos áb­rázolás, Lucas Cranach és Hubert van Eyck, majd Marc Chagall és Salvador Da­li és számtalan más festő felfogásában Jeruzsálem mintegy az édenkerttel volt egyenlő.

Jeruzsálem, én boldog ottho­nom – panaszolja egy jól ismert keresztény zsoltár névtelen szerzője -, Mikor érkezem meg hozzád? Mikor ér véget szomo­rúságom? Mikor pillanthatom meg vigasságodat?

Shakespeare királydrámájának fő­szereplői a következő szavakkal búcsúznak: „Így válunk búsan e zavart világban / S lesz édes Jeruzsálem­ben víg találkozásunk.”

A képzeletbeli, stilizált, idealizált Jeru­zsálem minduntalan felbukkan az euró­pai költészetben, festészetben és építé­szetben a középkorban és a reneszánsz­ban. Jeruzsálem fekvése és története együttesen hozta létre a képzelet szülte földrajzot. A középkor gótikus kozmológiájában Jeruzsálem a világ közepén fe­küdt Az ókor földrajztudományának felfedezéseit feledve, a középkori térképé­szek Jeruzsálemet a lapos földkorong kö­zéppontjába helyezték, Afrika, Ázsia és Európa találkozópontjába. Ám a modem kartográfia megszületése után is, a nyu­gati világban nyomtatott térképeken a föl­di Jeruzsálem még hosszú-hosszú ideig inkább teológiai és filozófiai ideogram maradt Bemard Breyenbach híres met­szete, melyet Mainzban nyomtattak ki 1486-ban, elsőként ábrázolja többé-kevésbé realisztikusan Jeruzsálem városát.

S annak ellenére, hogy Dürer ismerte ezt a metszetet, festményeiben inkább vá­lasztotta a képzelet, a szellem Jeruzsále­mét, mint a valós világ Jeruzsálemét A földi Jeruzsálem valós vagy képzelt épü­leteinek hasonmásai épültek fel Párizs­ban, Londonban és Rotterdamban. A múlt században Észak-Lombardiát szent dombok pettyezték, melyeket Új-Jeruzsálemnek hívtak. A lombardiai Varallo váro­sában a mai napig megtekinthető Jeru­zsálem egy változata, amely Jeruzsálem­re emlékeztető dombokra épült, s fellel­hető benne valamennyi zarándokhely – a Szent Sír, a Via Dolorosa, a Sion-hegy, Mária sírja és a Getsemáné-kert.

A 17. században tervek készültek, hogy Moszkvát az Ezékiel által leírt esz­ményi Jeruzsálem mintájára építsék át. Öt évszázaddal korábban hasonló épít­kezések megtörténtek a távoli Etiópiá­ban: az etióp fennsíkon fekvő Lalibala városa Jeruzsálem úgymond „pontos” mása. A sziklába vésett város ma is lát­ható. Egy keskeny folyó, a Jordán szeli ketté; hét ősrégi olajfa áll egy kis szikla­kertben, melynek neve: Getsemáné. Megtalálható benne a Szent Sír miniatűr temploma is.

Az ókori világ számtalan leigázott fővárosa közül csak Jeruzsálem élt tovább a száműzöttek s leszár­mazottaik emlékezetében nemzedékről nemzedékre. … A zsidók magukkal vitték a város emlékét s törvényeit a szá­műzetésbe. Amint országról országra vándoroltak, makacsul továbbra is Jeru­zsálem népe maradtak:

Ma elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem,

felejtkezzen el rólam

a jobb kezem!

Nyelvem tapadjon ínyemhez,

ha meg nem emlékezem rólad;

ha nem Jeruzsálemet tekintem

az én vigasságom forrásának!

Jeruzsálem az Emlékezet fővárosa lett Az emlékezet teremtette meg a zsidók kul­túráját és identitását. Más népek is foglal­tak el országokat és városokat, melyeket lakói elvesztettek vagy elhagytak. Ám ezek nem éltek tovább emlékezetükben. A zsi­dók továbbra is emlékeztek. Sohasem fe­ledték el Jeruzsálemet. Az ókori mediter­rán világ egyetlen más leigázott népe sem viselkedett így. Észak-Európa zord ege alatt a zsidó ünnepek továbbra is a haj­danvolt város évszakjaihoz kötődtek. A peszahi és jom kippuri istentisztelet a „Jö­vőre Jeruzsálemben!” buzdítással ért vé­get. Évszázadokon át a zsidók naponta há­romszor fordultak imával Jeruzsálem felé: „Térj vissza irgalmadban Jeruzsálembe, a Te városodba, uralkodjál benne ígéreted szerint; és építsd fel azt, örökké tartó épületté, még napjainkban! Dicsértessél, Örökkévaló, Jeruzsálem új építője.”

Jeruzsálem története nem kevésbé volt különleges a zsidók kiűzése után. A bizánciak a kereszténység­nek szentelték a várost. Konsztantinosz császár lebontatott egy pogány templomot a Golgota feltételezett helyén, s fel­építtette a hatalmas Szent Sír-bazilikát, amely az akkori keresztény világ legpom­pásabb épülete volt, s csak két évszázad­dal később múlta felül a konstantiná­polyi Agia Sophia, melyet Jusztinianosz császár ezekkel a szavakkal szentelt fel: „Felülmúltalak, oh, Salamon!” A régi zsi­dó Szentély helyét szántszándékkal romosan hagyták, hogy beteljesüljön Krisz­tus jövendölése: „nem marad kő kövön, amely le nem romboltatik.”

Az arabok, kik a 7. században fog­lalták el a várost, eltávolították az idő­közben felhalmozódott törmeléket, szemetet. Rózsavízzel hintették be a Templomhegyet, felépítették a Szikla­szentélyt, amely ma is áll, és Jeruzsále­met az iszlám harmadik legszentebb vá­rosává tették.

Az arabokat a keresztesek űzték ki 1099-ben. Ők is saját, ezeréves emlé­keikkel, Krisztus emlékezetével érkez­tek. Az első keresztes király, I. Baldwin tudatosan idézett fel biblikus asszociá­ciókat. Kijelentette, hogy Dávid királysá­gát állítja vissza, és saját magát Betlehemben, Dávid városában koronáztatta királlyá karácsony napján. A Templom­hegyen álló Sziklaszentélyt átkeresztel­ték Salamon templomává, amely így ke­resztény bazilika lett.

Egy évszázaddal később visszatértek az arabok, és a Templomhegyen lévő ol­tárokat és kereszteket kiszórták. … A vá­ros immár a feudális Európa számára is, éppúgy, mint a zsidóknak, az Emlékezet fővárosa lett Egyetlen más történet sem lobbantotta lángra oly mértékben a ké­sei középkor folyamán a nyugati világ képzeletét, mint a keresztes lovagok harca a földi Jeruzsálemért. Új irodalmi műfaj született, amely újra és újra ezt a történetet szőtte tovább, egy 12. száza­di olasz lovag Gestájától Torquato Tasso A Megszabadított Jeruzsálem című köl­teményéig a 16. században.

Egy nyári napon, húsz évvel azután, hogy az utolsó keresztes lovagot is kiűz­ték a városból, háromszáz zsidó zarán­dok,, köztük számos rabbi érkezett a vá­rosba Franciaországból és Angliából. Egyikük Al-Harizi, a provencali zsidó köl­tő. Történt egy napon, hogy a társaság felment az Olajfák hegyére, hogy ott imádkozzon. Lepillantottak a Templom­hegyre, s magával ragadta őket a lenyű­göző látvány, amelybe azonban szomo­rúság is vegyült: „Micsoda fájdalom lát­nunk, hogy szent udvarainkon pogány templom éktelenkedik! Megpróbáltuk elfordítani orcánkat.”

A zsidó bölcsek azzal nyugtatták meg azokat, akiknek nem állt módjukban za­rándokútra menni, hogy jámborságuk által és imáikkal „naponta újjáépítik Je­ruzsálemet”. Egyesek csupán egy-egy téglát raknak le, mások egész sorokat. Amikor Jeruzsálem felépítése befejeződik, eljő a megváltás. A rabbik bonyolult szabályokat és rituálékat vezettek be, hogy Jeruzsálem emléke frissen éljen a száműzöttek szívében. Egyetlen otthon sem maradhatott a zecher la-hurban – azaz a pusztulás emlékezete – nélkül: a házfal egy befejezetlen vagy festetlen ré­sze, melyre gyakorta a Siratófal képét helyezték, s amely az ima irányát is jelöl­te. Egy másik elterjedt zsidó szokás sze­rint a vőlegény homlokára hamut kentek az esküvő napján, hogy emlékeztessék a lerombolt Jeruzsálemre.

Ahogy múltak a századok, a zsidók kö­tődése Jeruzsálemhez szinte kényszerí­tő kötelékké vált E misztikus vonzalom nélkül talán sem ők, sem vallásuk nem maradt volna fent. Jeruzsálem jelen volt a hét minden napján, minden szomba­ton, minden ünnepnapon, minden vallá­si rítusban és imában, reggel, délben és este. Bárhol is voltak a világban, Jeru­zsálem emlékét idézték meg – akár ét­küket fogyasztották, akár esküvő volt, akár fiúgyermek született, akár meghalt valaki és eltemették. Egyetlen más val­lás sem váltott ki ehhez fogható érzelmi kötődést egy bizonyos helyhez.

A zsidó diaszpóra afféle szellemi biro­dalomnak tekinthető, melynek fővárosa Jeruzsálem. A zsidók e város felé fordul­tak imáikban és dalaikban, és még ak­kor sem feledkeztek meg róla, amikor asszimilálódtak a görögök, az arabok, a spanyolok vagy akár a németek szoká­saihoz. Akár a cári Oroszországban, Észak-Afrikában, vagy Irán legtávolabbi zugában laktak, rituáléik egy képzelet­beli Jeruzsálem lakóivá tették őket. Semarjahu Levin emlékirataiban leírja, ho­gyan emlékeztek meg Tisha b’Avról egy Kijev melletti kisvárosban, Szviszlovicban az 1880-as években, több mint ti­zennyolc évszázaddal az esemény után. Amikor édesanyja évről évre elmondta a Szentély pusztulásának történetét, tette ezt olyan frissességgel, olyan szenve­déllyel, olyan személyes haraggal, hogy „az idő szinte megszűnt létezni”; olybá tűnt, mintha a rómaiak „minket” győztek volna le, mintha a „mi házunkat” rom­bolták volna le, s mintha „mi magunk, családunk, rokonaink és barátaink mind­-mind Jeruzsálemben éltünk volna, s csak tegnap űzött volna minket el a gaz Titusz Szvisziovicba”, ahol az aranydí­szes templom és a méltóságteljes főpap helyett egy omladozó, ódon fából ácsolt zsinagógával és egy vén, bolond rabbi­val kell beérnünk.

Smuel Joszéf Agnon, akinek modem héber regényei a kelet-európai zsidóság életét és letűntét tükrözik, egyfajta transzcendentális igazságot fejezett ki, amikor 1966-ban, az irodalmi Nobel-díj átvételekor elhangzott beszédében ezt mondta: „Egy történelmi katasztrófa következtében – Jeruzsálem elpusztítása a római császár által – …a diaszpóra egyik városában születtem. Ám én mindig úgy tekintettem magam, mint Jeruzsálem szülöttét.”

A zsidó hagyományban Jeruzsálem mintegy a zsidó nép szinonimájává vált. Az újkori zsidó nacionalizmus nevét Ciontól, Jeruzsálem egyik szinonimájá­tól kölcsönözte. Ez semmiképp sem te­kinthető véletlennek. A „cionizmus” ki­fejezés először az 1880-as évek elején, a szekuláris bécsi zsidók körében buk­kant fel, mintegy spontánul, s azonnal átvették mind barátaik, mind ellenfeleik. A cionista dal, a „Hatikva” (Remény), amely ma Izrael Állam nemzeti himnu­sza, sem a zsidóságot, sem Izraelt nem említi; arról a reményről szól, „hogy sza­bad nép lehessünk Cion földjén és Jeru­zsálemben”.

Seleanu Magdaléna fordítása

* Amos Elon Tel-Avivban született, ám életé­nek nagyobb részét Jeruzsálemben töltötte. Jól ismert esszéista és publicista, eddig megje­lent könyvei Izrael jelenébe és múltjába kalau­zolják az olvasót. Jerusalem: City of Mirrors című könyve (London, 1990), mint címe is mu­tatja, Jeruzsálemről szól. Ez a könyv azonban nem szokványos útikalauz, amely a város nevezetességeit veszi sorra, hanem sokkal in­kább e város szellemtörténetét rajzolja meg, s közben arra is keresi a választ, miért és mikép­pen lett Jeruzsálem azzá, ami. A könyv előszavában Amos Elon azt írja, hogy könyve az em­lékezetről szól: hogyan tükröződik a város a különböző népek emlékezetében, s hogyan tükrözi vissza a város ezeket az emlékképeket. Jeruzsálem, szerinte, az emlékezés hatalmát testesíti meg.